Ma 81 éve indult mínusz harmincfokos hidegben a doni áttörés, a második világháború magyar szempontból egyik legtragikusabb eseménye. A katonák hősiesen harcoltak ugyan, az első támadást vissza is verték, de nem bírták feltartóztatni a sokszoros túlerőben lévő szovjet Vörös Hadsereget. Január 12-e a 2. magyar hadsereg emléknapja.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1943 januárjában arra készült, hogy felvegye a harcot a hat-hétszeres túlerőben lévő szovjet csapatokkal, és tartson ki addig, ameddig csak tud, mert ezt követelték meg tőlük elöljáróik. A hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes tudta, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapataihoz képest gyengébb felszereléssel és harci eszközökkel rendelkező alakulatai nem lesznek képesek tartani a több mint kétszáz kilométeres arcvonalat.
Utánpótlást, arcvonalcsökkentést kérő levelei, telefonja nem találtak meghallgatásra az elöljáró német parancsnokságoknál.
És amikor 1943. január 12-én, majd január 14-én a Vörös Hadsereg csapatai megindították a támadásukat, a magyar honvédek a mínusz harmincfokos hidegben elkeseredett védelmi harcokat követően vonultak/mentek/menekültek hátra, remélve a túlélést. Voltak, akiknek ez sikerült, és voltak, akiknek nem. 1943 januárjában összesen 198 ezer (1942 áprilisa és 1943 márciusa között az utánpótlással, a kiegészítéssel, a váltással együtt több mint 250 ezer) katona volt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kötelékében a fronton.
A közhiedelemmel ellentétben azonban a hadsereg nem semmisült meg a Don-kanyarban, hiszen összesen 42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten és mintegy 26 ezren kerültek hadifogságba, akiknek többsége soha nem térhetett vissza Magyarországra.
Aztán az egyes alakulatok megingását látva adta ki Jány Gusztáv vezérezredes, a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnoka 1943. január 24-én a 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú hadparancsot, amely miatt a háború után sokan csak „doni hóhérként” emlegették:
1. A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.
2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa. [...]
A hadparancs általános felháborodást keltett, ezért Jány megkésve ugyan, de április 4-én visszavonta azt.
Miután Jány Gusztáv az utolsó vonattal hazatért a Don-kanyarból, 1943. augusztus 5-én Horthy Miklós kormányzó felmentette a parancsnoki tisztségéből. A háború végéig visszavonultan élt Budapesten, majd a szovjet megszállás elől családjával Németországba távozott. A honvédelmi miniszter 1945. június 19-én háborús bűnösnek nyilvánította, lefokozta és kizárta a hadseregből. 1946-ban, felesége halála után önként hazatért. Egy hadifogoly-szállítmánnyal együtt érkezett az országba, és feladta magát. 1946. október 7-én vették őrizetbe.
A Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én kihirdetett ítéletében a felelősségét kétrendbeli háborús bűntettben állapította meg, amelyeket felbujtói minőségben követett el, és ezért összbüntetésül golyó általi halálra ítélte.
Az ítélet meghozatala után nem kért kegyelmet, mert – mint bírái előtt kijelentette – azzal a bűnösségét ismerte volna el.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokát 1947. november 26-án reggel végezték ki a régi Gyűjtőfogház udvarán.
A népbírósági ítéletet csaknem fél évszázaddal később, 1993. október 4-én helyezte hatályon kívül a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa. A bírák azért döntöttek Jány Gusztáv felmentése mellett, mert
Többek közt azt is a terhére rótták, hogy – még jóval az áttörés előtt – 1942 szeptemberében az urivi csatában a magyar hadsereg kilencezer katonát veszített el. Csakhogy Jány a kérdéses időpontban éppen Budapesten tartózkodott, és a támadást a németek kifejezetten az ő parancsa ellenére indították meg.
A Legfelsőbb Bíróság tartózkodott attól, hogy állást foglaljon olyan kérdésekben, amelyek megítélése a történészek feladata. Így nem volt elemzésének tárgya a háború igazságos vagy igazságtalan volta, a hadmozdulatok katonai, szakmai szempontú értékelése
– hangsúlyozta az ügy előadó bírója, Kónya István. A tárgyaláson megjelent Kéri Kálmán akkori MDF-es országgyűlési képviselő, vezérezredes is, aki a felmentő ítélet kihirdetése után a pulpitus előtt szalutálva köszönte meg az ítéletet.
A történethez még az is hozzátartozik, hogy Jány Gusztáv nemcsak visszavonta sokat idézett hadparancsát, hanem 1943. április 9-én a 45. számú hadparancsában köszönetet is mondott hős katonáinak:
Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt, és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek. Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy fél lábbal, fél karral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállni, nekünk kell szeretteiken segíteni, azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.
Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója szerint a felelősség egykoron azoké volt, akik arról döntöttek, hogy a német követeléseknek már nem lehetett ellentmondani, és az 1942 januárjában lezajlott német–magyar tárgyalások eredményeként a Magyar Királyi Honvédség magyar viszonylatban legjobban felszerelt seregtestét bocsátották a „bolsevizmus elleni” harcra. A felelősség az eleinké, az emlékezés és emlékeztetés kötelessége pedig a miénk, az utódoké. Azoké, akiknek illik fejet hajtaniuk az elesettek, eltűntek, megsebesültek és a hadifogságot szenvedettek előtt.
(Borítókép: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg alakulatainak visszavonulása Ilovszkojénél a Don-kanyarban. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: MTI)