Néhány évtizeddel ezelőtt cikkek, könyvek, szobrok, dalok, filmek, utcák és terek százai hirdették a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” vezérének dicsőségét. Vlagyimir Iljics Lenin történelmi helyéről és szerepéről Kovács Örs történésszel, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk a politikus halálának 100. évfordulóján.
Fél évszázada, 1974. január 21-én úgyszólván minden hazai újság nagy terjedelemben és kiemelt helyen foglalkozott Vlagyimir Iljics Uljanov (mozgalmi nevén Lenin) halálának ötvenedik évfordulójával. Így többek között beszámoltak arról, hogy Moszkvában a szakszervezetek házának oszlopcsarnokában tudományos-elméleti konferencia kezdődött a szovjet állam megalapítójáról, és Leningrádban (ma Szentpétervár) megnyitották a látogatók előtt Lenin első dolgozószobáját. A napilapok egész oldalas összeállításokat közöltek, a Tükör című képes politikai és társadalmi hetilapban Gyurkó László méltatta a „cselekvő és gondolkodó” Lenint, míg a Magyarország című hetilap „Lenin él” címmel jelentetett meg vezércikket, amelyben a szerző nem kevesebbet állított:
Leninről – aki életében Szovjet-Oroszországban nem engedett szobrot állítani magáról – 1919-ben Budapesten mintáztak először szobrot, és a Tanácsköztársaság idején a Keleti pályaudvar előtt állították fel. Azóta világszerte márványba vésték, bronzba öntötték legendás alakját. De még a legnagyszerűbb műremek sem ér fel azzal az emlékművel, amit a történelem állított Leninnek.
Azóta eltelt újabb fél évszázad, és a centenárium jó alkalom arra, hogy tisztázzuk, hol a helye Leninnek a világtörténelemben. Kovács Örs, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa nem köntörfalaz: a népnyúzó diktátorok között, aki egy olyan elnyomó rendszert épített fel, amely több tízmillió embert ölt meg, és a túlélőknek is ellehetetlenítette az életét. Sztálin ugyanis a lenini életmű hű folytatója volt. Ugyanakkor azt is látni lehet – folytatja –, hogy Lenin ígérete a kommunizmus által biztosított egyenlőségről 1917-ben rendelkezett némi vonzerővel a cári Oroszország vesztes harcainak, megrendült gazdasági helyzetének és társadalmi egyenlőtlenségeinek tükrében.
A kommunisták által erőszakkal végrehajtott társadalmi átalakítás valóban új világot teremtett, még akkor is, ha messze nem valósította meg ígéreteit.
A történész szerint Lenin idején végbement a politika centralizálása, az erőszakszervezetek biztosították a párt uralmát. Az így létrejött állam az 1980-as évekig Lenin alkotása volt. A Lenin által alkalmazott hatalomátvételi mechanizmus alkalmazható volt Kubától Csehszlovákiáig. Lenin váratlanul jött, és pályájából levonhatjuk azt a következtetést, hogy éberen kell mindannyiunknak vigyázni, hogy a hasonló jelenségeket elkerüljük. Kevés történelemi személyiség akad, aki miatt így kell tennünk, de Lenin köztük van. Ez adja a ma emberének Lenin jelentőségét.
Megjegyzésünkre, hogy Fritjof Meyer politológus szerint a német birodalmi kormány összesen 82 millió aranymárkát bocsátott Lenin rendelkezésére, és ebből 15 milliót a bolsevik vezető az 1917 októberi puccsa után kapott, lehet-e német ügynöki mivoltára következtetni, a tudományos munkatárs Richard von Kühlmann német külügyminisztert idézi:
Oroszország látszott a leggyöngébb szemnek az ellenség láncában. Az volt a feladat, hogy fokozatosan lazítsuk meg, és amikor lehetséges, vegyük ki.
Kovács Örs szerint már maga az idézet is tanúsítja, hogy miféle érdekek húzódtak meg Lenin hazajuttatásában. A német katonai hírszerzés és a német külügyi vezetés szervezte meg a 20. század legsikeresebb titkosszolgálati akcióinak egyikét, ez volt a Parvus-terv. Aleszandr Lvovics Parvus egy litván származású szélsőbaloldali gondolkodó és fegyverkereskedő volt, egyben német ügynök. Parvus egy kész akciótervet nyújtott át az isztambuli német követség tisztviselőinek már 1915-ben. Ebben hosszasan fejtegették, miként lehet destabilizálni a cári Oroszországot: például agitációk és háborúellenes kampányok szervezésével, az utánpótlási útvonalak csomópontjainak megtámadásával, olajkutak felrobbantásával stb. A cél az volt, hogy a legszegényebb társadalmi rétegek nyomorának fokozásával pont őket állítsák maguk mellé az új világ ígéretével. Vezetőnek régi harcostársát, Lenint javasolta.
Amikor a németek megkeresték a kényelmes svájci emigrációjában tengődő Lenint, a bolsevik vezér nem fukarkodott az ígéretekkel.
Fegyverletételt ígért, nem akart új területeket szerezni, lemondott a jóvátétel követeléséről is. A nemzetiségi autonómia megadásának ígérete pedig Oroszország szétesésének a lehetőségét hordozta magában. Nem csoda, hogy ezek után a németeknek megérte Lenin csoportjának finanszírozása. 1917 tavaszán Pétervárra vonatoztatott társaságnak így is csak 1917 októbere hozta meg a lehetőséget a „dicsőséges” forradalomra, amelyet a legenda szerint az Auróra ágyúlövése, a matrózok és proletárok hősies küzdelme kísért. Ezzel a hazugsággal fedték el a valóságot: a titkosszolgálati műveleteket, az alvilági módszereket, a fedett bankügyleteket és a német érdekek kiszolgálását.
Arra a kérdésre, mikor kezdődött Lenin kultuszának felépítése, a történész felelete: már életében. A szovjet hatalom első éveiben a pártvezetés a vezér népszerűsítésére törekedett: terjesztették képeit, a róla készült filmfelvételeket, hangfelvételeit; megünnepelték 50. születésnapját. Problémát a szembe jövő valóság jelentette: 1918 és 1922 között polgárháború dúlt, a gazdaság romokban hevert – és nem mellesleg ötmillió ember halt éhen jórészt a Lenin által bevezetett hadikommunizmusnak köszönhetően. A bolsevikok ellen harcolók körében pedig egyenesen Lenin szidalmazása, nem pedig kultusza volt mindennapos. Tehát az objektív körülmények nem tették lehetővé egy olyan személyi kultusz megvalósítását, amelyet a konszolidálódott kommunista diktatúra kiépíthetett Sztálin köré. Pedig igény lett volna rá...
És még egy gondolat: ahogy egyre kedvezőbb lett a katonai és a politikai helyzet a bolsevikok számára, úgy vált le Lenin alakja a többi kommunista vezetőről, sőt nem egyszer ellentétbe állították velük. Általában Lenint mutatták be jónak.
A halála után kibontakozott hatalmi harc szereplői valamennyien a nagy vezér örököseinek tüntették fel magukat. Karizmája nélkül sem a pártvezetés megszerzése, sem a Szovjetunió irányítása nem tűnt megvalósíthatónak. Népszerűsítése a temetésétől kezdve egy új lehetőség volt: ezen keresztül lehetett jobban elfogadtatni az intézményeket (a pártot) és a párt politikusait is. Gombamód szaporodtak a Lenin-sarkok, az emléktáblák, a képek, a városelnevezések stb. A hivatalos sajtó homogén módon közvetítette Lenin imádatát.
A valóság ettől bizonyára eltért, amit a GPU (szovjet politikai rendőrség) ma már ismert jelentései is alátámasztanak. Sokan agitáltak a szoboremelések, Pétervár átnevezése, de a Lenin-mauzóleum létrehozása és sok más ellen is. A párt viszont arra törekedett, hogy Lenin neve összefonódjon a párttal. Sztálin idején, az 1930-as években Lenin mint a szent és az abszolút helyes megtestesülése válik dominánssá. Ez a Lenin-kép már teljesen elszakadt Lenin valóságos (rém)tetteitől.
A kommunista uralom évtizedeiben kevés szó esett Lenin egészségügyi problémáiról. Milyen betegségekben szenvedett az 54 éves korában emberi roncsként meghalt politikus?
A hivatalos jelentés szerint agyvérzésben halt meg – válaszol Kovács Örs, aki szerint a végzetes negyedik agyvérzés vitte el a vezért. Ugyanakkor az őt kezelő 27 orvos közül csak nyolc írta alá a boncolási jegyzőkönyvet, emiatt sok elmélet született a haláláról. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy halálának oka végső soron fiatalkorában, Párizsban szerzett szifilisze volt. Erre utal például az akkoriban kizárólag erre használt Salvarsan-kezelése. Mások szerint Sztálin mérgeztette meg elődjét.
A boncolási jegyzőkönyv szerint az agyvérzések következtében a bal félteke gyakorlatilag szétroncsolódott, az agyi erek pedig teljesen el voltak meszesedve.
A homloklebeny károsodása rímelt Lenin hullámzó, nem egyszer agresszivitásba torkolló, összefüggéstelen érzelmi és szociális viselkedésére, valamint görcsös fejfájásaira.
1918-ban Fanny Kaplan nevű nő merényletet kísérelt meg ellene. Háromszor lőtt rá Leninre, ebből két lövedék eltalálta őt. Lenin nem akart kórházba vonulni, az orvosai viszont nem kívánták megműteni a Kremlben, mert olyan rosszak voltak a higiéniai viszonyok. A golyók a testében maradtak, bár az egyiket később kivették. A másik viszont haláláig a kulcscsontjában maradt, és állítólag ez is közrejátszhatott az agyvérzések kialakulásában.
Kovács Örs történész, történelemtanár, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium történelem–francia szakos tanára, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készített középiskolai történelemtankönyv-sorozat főszerkesztője és egyik szerzője, több szakmai bizottság tagja. Fő kutatási területe a magyar–francia kapcsolatok alakulása a XX. században.
(Borítókép: Propaganda plakát: Karl Marx, Friedrich Engels, Lenin és Sztálin 1953-ban. Fotó: Apic / Getty Images)