Az Index sorozata ritka vagy épp nagyon is sokakat érintő mentális betegségeket, idegrendszeri zavarokat, pszichés panaszokat mutat be konkrét személyeken, egyéni sorsokon keresztül. A most következő, tizenötödik részben nem egy adott diagnózist járunk körül, hanem azt vizsgáljuk meg, hogy az instabil és félelmekkel teli gyerekkor milyen egészségtelen működési formákhoz vezethet. Interjúalanyunknál, Miskolczy Viktóriánál az érzelmi elhanyagoltság okán perfekcionizmus és kontrollmánia alakult ki, de volt idő, amikor a benne tátongó űrt féktelen vásárlással próbálta kompenzálni. Történetét egy könyvben foglalta össze, majd néhány héttel ezelőtt úgy döntött, lapunk olvasóit is beengedi az életébe.
„Miskolczy Viktória. Ember. Nő. Anya. Ex-szerető. Ex-feleség. Ex- (de nyomokban még) perfekcionista. Ex-vásárlásmániás. Ex-szolgálólány. Ex-megalkuvó.” Ez a leírás áll annak könyvnek a hátulján, amely még valamikor januárban érkezett meg az Index szerkesztőségébe. Mondani sem kell, hogy a nyers és kegyetlenül őszinte felsorolás azonnal megmozgatott bennünk valamit, így neki is láttunk az Üvöltő hegek című kötet elolvasásának. Ma már tudjuk: utólagos karácsonyi ajándék volt ez a szerző részéről.
Vikinek nemcsak a könyvét öröm olvasni, a vele való beszélgetés is hatalmas élmény, még akkor is ha olykor kifejezetten nehéz összeegyeztetni azt az embert, aki előttünk ül, azzal, akiről a kötet szól – persze nem amiatt, mert ne lenne önazonos.
Arról van szó inkább, hogy az a tisztaság és nyugalom, ami a negyvenes éveiben járó nőből árad, valahogy nincs összhangban azzal a sok szörnyűséggel, amin keresztülment. Mintha egy fazékba beledobnánk egy csomó rossz minőségű alapanyagot, és aztán abból valamilyen csoda folytán egy fantasztikus és szerethető étel kerekedne ki.
Interjúalanyunk is valamilyen ehhez hasonló transzformáción ment keresztül – igaz, nem egy csoda kellett hozzá, hanem rengeteg önismereti munka. Mielőtt azonban belecsapnánk a közepébe, időzzünk el egy picit a fent felsoroltakon.
Ex-perfekcionista? Ex-vásárlásmániás? Mégis mit jelent ez a gyakorlatban?
Kérdésünkre Viki felidézi: már gyerekként súlyos megfelelési kényszerrel küzdött, mindig ki akarta hozni magából a maximumot, és ezzel párhuzamosan kötelességének érezte azt is, hogy másokat jobb helyzetbe hozzon. Piciben kezdte, például azzal, hogy a menzán az ebédjét még akkor is felajánlotta másnak, ha egyébként az ételt ő maga is szívesen megette volna. Késztetést érzett akkor is, ha azt látta, hogy valaki az osztályból nem tanult a dolgozatra, úgy gondolta, neki bizony kutyakötelessége lesúgni a válaszokat.
Később – már felnőttként – a párkapcsolataiban is a lehető legjobb támasz akart lenni, olyan társ, aki mindig csak ad, és cserébe sosem kér. Munkahelyein is rendre túlvállalta magát, míg mások gyakran lejártak kávézni, dohányozni, ő ekkora luxussal soha nem élt, képtelen volt szünetet tartani. Hiába jelezték neki kollégái: a száz százalék is elég, nem kell annak a kétszeresét nyújtani, elengedte a füle mellett – legalábbis egy darabig.
Egészségtelen, túlzó dinamikája az anyaságban is megmutatkozott, első gyermeke születésekor görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a lánya pontosan háromóránként egyen, és mindig éppen annyit aludjon, amennyit szükséges. Második babájánál már ösztönösebben cselekedett, de akkor meg rettenetes lelkiismeretfurdalása lett, hogy az elsőszülöttnél miért nem ezt a gyakorlatot követte. Szörnyű ördögi kör, ha az ember örök elégedetlen.
Vikinél a perfekcionizmus és a kontrollmánia mellett egyfajta függőség is kialakult. Felmenőivel ellentétben azonban nem alkoholhoz vagy más szerhez nyúlt, neki a vásárlás lett a mindene. Fiatal felnőttként büszke volt arra, hogy hamar elszakadt a családi fészektől. Mivel ekkoriban a bankszektorban dolgozott, elhitette magával, hogy ott nem lehet akárhogy megjelenni, mert nem mindegy, a külseje alapján ki milyen dobozba teszi. Lassacskán azon kapta magát, hogy havi fizetéseket költ ruhákra, táskákra, cipőkre. Amikor családja lett, szeretteinek is előszeretettel vásárolt különféle holmikat, a beszerzés körüli öt-tíz percben mindig elöntötte valamiféle eufória, és ha csak kis időre is, de félre tudta tenni mindazt, ami a lelkét nyomta.
Idővel viszont kénytelen volt magának beismerni: bárhogy kapálózhat, bármilyen pótcselekvésbe belefoghat, a múltja elől nem futhat el.
Ha az ember egyszer felnő, talpra áll, és végre érezheti magát valakinek, a legkevésbé sem vágyik arra, hogy visszamenjen a kiinduló pontra. A viszontagságokkal teli gyerekkorom után én is arra törekedtem, hogy csak előre nézzek, ne hátra. Egy darabig elhitettem magammal, hogy minden rendben, tettem a dolgom, ahogy mindenki más is. Aztán valahogy a negyvenes éveim elején rájöttem, hogy ha nem változtatok, akkor előbb-utóbb megbetegszem, és ezt bizony nem akartam megvárni
– emlékszik vissza önismereti útja első lépéseire, hozzátéve, hogy a folyamat részeként elvált, és maga mögött hagyta korábbi munkahelyét is.
Mindezek mellett tudatosan figyelni kezdte a viselkedését, azon belül is leginkább a reakcióira fókuszált. Észrevette, hogy bizonyos helyzeteknél – látszólag – indokolatlanul görcsbe rándul a gyomra. Tipikusan ilyen mozzanat volt a kulcscsörgés, ami akarva-akaratlanul is az apja hazaérkezéseire emlékeztette.
Vajon milyen hangulatban lesz, amikor átlépi a küszöböt? Részeg lesz? Kiabálni fog? Megüt? Engem bánt? Anyát? Vagy a testvéremet? Esetleg mindannyiunkat? Annak idején nap mint nap feltette magának ezeket a kérdéseket, félelmei, bizonytalanságai pedig hosszú távon is megmaradtak.
„Egy nap a párom hirtelen kirántotta az övét a nadrágjából. Nem volt benne semmi agresszió, mégis szíven ütött ez a jelenet, méghozzá olyannyira, hogy befutottam a szobába, hirtelen újra kislány lettem, sírnom kellett. Jött utánam, kérdezte, hogy mi rosszat tett. Jeleztem neki, hogy semmit, csak maga a mozdulat felszakított bennem egy csomó elfojtott, eltemetett – vagy legalábbis annak hitt – traumát” – említ egy példát az intő jelek közül, amelyeket inkább szeret hegeknek hívni, úgy véli ugyanis, hogy ez a kifejezés jobban szemlélteti az események sérülésjellegét.
„Egykor nyílt sebként tátongott rajtam mindaz, amit az apám tett velem. Ezek ma már csak hegek, de a nyomok még mindig ott vannak. Ezért is lett a könyvem címe: Üvöltő hegek”– mondja a szerző, aki a 2023-ban, magánkiadásban megjelentetett kötetben megrázó nyíltsággal és bátorsággal írta le mindazt, amin gyerekként keresztülment.
Csak néhány seb, amiből mostanra heg lett.
Interjúalanyom eleinte nem értette, az édesanyja miért nem lép ki ebből a toxikus kapcsolatból, később viszont világossá vált számára, hogy ez nem ilyen egyszerű. A nő egyébként többször megpróbált véget vetni a házasságának, de valahogy mindig visszatalált az agresszorhoz. Ő maga is áldozat volt, miközben történetünk főszereplője a megmentő szerepére pályázott – mindvégig sikertelenül.
„Édesanyám egy olyan közegben nevelkedett, ahol azt tanulta: mindent el kell tűrni, ha vernek, hát vernek, ezt dobta a gép. Neki ez volt az alap, az ismerős, a normális. Nagyfokú éberség és tudatosság kellett ahhoz, hogy felismerjem: igenis van választásunk, ebből a szituációból ki lehet lépni” – fogalmaz.
Ami az édesapja motivációit illeti: könyörtelensége ellenére idővel az ő működését is megértette. A szintén rossz gyerekkort persze nála sem fogadta el mentségként, mégis sokat segített neki, amikor tisztázta magában: felmenője nem azért bántotta, mert megérdemelte. A férfi feszültsége, alkoholizmusa sokkal inkább a saját szeretetlenségéből fakadt.
2020-ban, a koronavírus-járvány idején betegedett meg. Akkor már hónapok óta nem beszéltünk, mert nem volt kedvem a felnőttkoromra se szűnő üvöltözéséhez, és ahhoz a légkörhöz, amit maga körül teremtett. Mégis, amikor kórházba került – és már sejtettük, onnan nem jön ki többet – égető vágyat éreztem, hogy bemenjek hozzá, és elköszönjek. Mindössze egy-két percet kaptam, míg mélyaltatásban a kórteremtől eltolták a liftig. Megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: bocsásson meg magának, én is így teszek, és ha úgy érzi, hogy lejárt az idő, akkor menjen el békében. Másnap hívtak is a kórházból, hogy elhunyt
– meséli, hozzátéve: ma már örül annak, hogy hallgatott a belső hangjára, mert végül a fent vázolt jelenet is nagyban hozzásegítette a múltja lezárásához, az édesapjához köthető emlékei feldolgozásához, és ez vezette el a felismeréshez: még ha nehéz is, a haragot érdemes feloldani, a gyűlöletre jobb szeretettel válaszolni.
Viki számára a tudatos odafigyelés és az önismereti munka mellett a könyvírás is terápiás jelleggel hatott, annak pedig különösen örül, hogy az alkotására sok olyan visszajelzés érkezett, mely megerősítette benne azt: nincs egyedül, mások is hasonló borzalmakon mentek keresztül.
„Ma már tudom, hogy nem vagyok elcseszett, nem én tehetek mindarról, ami történt. Hosszú és rögös út vezetett idáig, és bár a munka még távolról sem ért véget, azt hiszem, az első és egyben legfontosabb lépést már megtettem. Végre felvállaltam azt, aki vagyok. Miskolczy Viktória. Ember. Nő. Anya. Ex-szerető. Ex-feleség. Ex- (de nyomokban még) perfekcionista. Ex-vásárlásmániás. Ex-szolgálólány. Ex-megalkuvó” – zárja sorait.
Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, úgy most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott témáról. Ezúttal dr. Zelena Andrást, a BGE egyetemi docensét és tanszékvezetőjét hívtuk segítségül. A Batthyány-Strattmann László-díjas kutató a kontrollmániáról, a perfekcionizmusról és vásárlásmániáról is adott egy rövid leírást:
Ugyan a magatartástudomány diagnosztikai klasszifikációs rendszere (DSM-5) néhol igen éles határt húz bizonyos „egészséges és egészségtelen” működések között, a valóságban mégis azt látjuk, hogy ezek a határok – egyéni élethelyzettől és múltbéli tapasztalatoktól függően – olykor elmosódnak. Számos betegségnél spektrumot jelöltek ki, azaz lehet valaki az egyik végponthoz közeli, igen enyhe szélen, míg a másik végen a súlyos állapotú páciensek helyezkednek el. A kontrollmánia a szorongásos személyiségzavarok csoportjába tartozik, és ez a viselkedés gyakorta kéz a kézben jár a perfekcionizmus jegyeivel.
Kontrollmániás lehet az a személy, aki a magánélete, munkája, sőt szerettei tettei felett is ellenőrzést gyakorol, mindent előkészít, mindent csak ő szervezhet meg, mindenen „ rajta akarja tartani a kezét”. Nehezen tud kikapcsolni, pihenni, újra és újra túlvállalja magát, hajlamos az élete minden egyes szegmensét az irányítása alatt tartani. Ez a fajta működés a munkahelyi és magánéleti kapcsolatokat is megnehezíti, jellemző a rendkívül racionális döntéshozatali mechanizmus, a „csak én vagyok képes megcsinálni” - attitűd és a „magányos farkas” - jelenség. Szakmai körökben nehezen kér segítséget, nem a szíve csücske a csapatmunka, és szabadságot is csak remegve mer kivenni: ha beosztott, félhet a pótolhatóság felszínre kerülésétől, ha vezető, hajlamos lehet azt hinni, nélküle megáll az élet, míg távol van, a cég összeomlik. Ez utóbbi szemlélet a családi dinamikában is megjelenik, előfordulhat, hogy az érintett személy nem bízik abban: házastársa is fel tudja öltöztetni a gyereket a kinti időjárásnak megfelelően, el tudja vinni egyedül orvoshoz, meg tud oldani egy váratlan szituációt.
Egy kontrollmániás szülő esetében a várandósság alatti hónapok is rendkívül nehezek lehetnek: minden vizsgálatra két-háromszoros plusz körrel megy el, az egymillió az egyhez előfordulású, rendkívül ritka genetikai betegségekről negyedóráig faggatja a szakembereket, az előírt UH-vizsgálatnál gyakrabban jár magánszűrésre, és nem ritkán van egy plusz orvosa, hogy az megerősítse vagy cáfolja az első doktor megállapításait. Ezt követően a szülés utáni időszak is különösen stresszes lehet, nem kizárt, hogy reggeltől estig kamerával, légzésfigyelővel követi nyomon a gyermeket, Excel-táblában vezeti, aludt-e eleget, kapott-e elegendő ételt, megfelelő-e a gyarapodása, majd ezen adathalmazokat összeveti más, azonos időszakban született kisbabák testsúlyával, eredményeivel.
Amennyiben valami nem úgy történt, mint ahogyan azt eltervezte, vagy ahogyan az a nagy könyvben megvan írva, könnyen kiborulhat, és itt jön be a képbe a perfekcionizmus. A perfekcionista személy az élet minden területén a tökéletességet hajszolja. Bármit is tesz le az asztalra, azzal mindig elégedetlen, mindig úgy érzi, hogy cselekedhetett volna még jobban. Ha éppen nem hoz 100 százalékos teljesítményt, és csak egy apró hibát is vét, akkor attól tart, hogy az az egy kis mozzanat, történés örökre „ráég”, az a megítélésére hosszú távon kihat.
Nagyon változó, hogy kinél mikor és miért jelennek meg a fenti viselkedésmintázatok, de a válasz a legtöbb elmélet szerint a gyermekkorban keresendő. Itt is leginkább két pólusról beszélhetünk. Lehetséges a traumatizált múlt, valamilyen rendkívüli életesemény, de például perfekcionizmus akkor is kialakulhat, ha az adott személyhez kiskorától fogva túlzott elvárásokat támasztanak: csak akkor kap dicséretet, amennyiben magasan kitűnik a többiek közül, olyan iskolába járatják, ami nem a képességeinek megfelelő, esetleg nagyon megbüntetik, ha alulmúlja a szülői követelményhalmazt. Talán ritkábban, de a teljesítménykényszer felnőttkorban is kialakulhat, tipikus példa erre egy toxikus párkapcsolat, ahol valamelyik fél – látszólag – mindig alulmarad, soha nem elég jó, verbális abúzus áldozata.
Van ugyanakkor a megfelelési kényszernek, illetve a kontrollmániának egy másik „melegágya” is, ez pedig az érzelmi elhanyagoltság, a biztonság hiánya. Ha a gyerek kiskorától fogva nem kapja meg azt a védőernyőt, amit egy támogató, érzelmileg stabil alapokon nyugvó, szeretetteljes család tud nyújtani, akkor folyamatos bizonytalanság-érzés és generalizált szorongás alakulhat ki. Mivel a gyermek azt érzi, hogy nem tud kire támaszkodni, nincs kiben megbízni, jobb híján egyfajta túlélési ösztönként mindent magának alakít ki, és ez a hozzáállás idővel automatizmussá is válhat. Amennyiben ez a működés az érintett számára elviselhetetlenségérzést okoz, vagy esetleg folyton-folyvást a külvilágtól kap olyan visszajelzéseket: a viselkedése már nem biztos, hogy egészséges, akkor érdemes elindulni valamilyen önismereti úton, terápiás folyamaton, melyben egy szakember komoly segítséget jelenthet.
Viktória történetéből kitűnt még egy érdekes jelenség, a vásárlásmánia, ami lehet akár egy kompenzatórikus viselkedés is. Nem a konkrét esetben, csupán általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kompenzatórikus személy azt a figyelmet és visszaigazolást, amit nem kapott meg gyerekkorában, valamilyen örömforrást jelentő tevékenységgel szeretné pótolni. A vásárlás éppen úgy tud boldogsághormont termelni, mint például az extrém sport, ezt laboratóriumi körülmények között ma már kiválóan lehet mérni. Az érintett személy azt érezheti, hogy amíg a cselekmény megtörténik (vásárlás, sport, túlzott szexuális tevékenység, nagy mennyiségű édességfogyasztás stb.), a gondjai nem léteznek, élete a csúcson van, megjutalmazta magát. Ez a lufi ugyanakkor hamar kipukkanhat. Lehet ebben továbbá egyfajta megfelelés is, mellyel azt üzeni a külvilágnak: „nem hittetek bennem, nem néztétek ki belőlem, de figyeljétek, mégis mennyi mindent elértem”. Az idealizált énkép azonban – mely ma már a social media világában is kirakatba kerül – nem minden esetben van összhangban a valódi énképpel.
Ha végiggondoljuk, hogy mi minden húzódhat meg egy kényszeres tevékenység vagy akár a vásárlásmánia mögött, akkor máris könnyebb empátiával és elfogadással fordulni a másikhoz. Ha ezt megtesszük, azzal nemcsak az érintettnek, hanem magunknak is óriási szívességet teszünk, hiszen a családi, párkapcsolati, de akár a munkahelyi dinamika is jobb irányba fordulhat.
A pszichés panaszokról szóló sorozatunk korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7. rész (anorexia), 8. rész (pánikroham), 9. rész (alkoholizmus), 10. rész (kényszerbetegség), 11. rész (szerencsejáték-függőség), 12. rész (dadogás), 13. rész (narcisztikus személyiségzavar), 14. rész (ADHD).
(Borítókép: Miskolczy Viktória. Fotó: Papajcsik Péter / Index)