Ungár Péter, az LMP társelnöke Hack Péter jogtudóst, az ELTE ÁJK tanszékvezetőjét, a Hit Gyülekezetének lelkészét, a már rendszerváltáskor aktív korábbi SZDSZ-es politikust ajánlja az Országgyűlés frakcióinak figyelmébe, mint köztársaságielnök-jelöltet. Hack Péterrel a jelöltségről, a köztársasági elnök feladatairól, a közvetlen államfőválasztás lehetőségéről és az Orbán Viktor miniszterelnök által kezdeményezett alkotmánymódosításról beszélgettünk.
Hack Péter lapunknak adott interjújában többek között elmondta:
Ki kereste meg, hogy vállalja a köztársaságielnök-jelöltséget?
Ungár Péter hívott fel, azzal kezdte, hogy ne mondjak rögtön nemet. Elmondta, hogy szeretné az én nevemet javasolni az Országgyűlésnek, mint köztársaságielnök-jelölt. Felsorolta az érveit, majd én is kifejtettem, hogy miért nem tartom ezt feltétlenül jó ötletnek. Egy napig gondolkodtam, majd vállaltam, hangsúlyozva, hogy nem ellenzéki jelölt vagyok. Nem vagyok tagja egyik pártnak sem, nincs kapcsolatom az LMP-vel sem. Csapdának tartom, ha a jelöltek azzal a bélyeggel indulnak, hogy ellenzékiek vagy kormánypártiak. Az Alaptörvény szerint az elnöknek nem feladata, hogy a kormányzat kinyújtott karja legyen, ahogy az sem, hogy a kisebbséget képviselje a demokratikusan választott többséggel szemben. Az Alaptörvény azt rögzíti, hogy a köztársasági elnök megtestesíti a nemzet egységét, de az államfő nem személyében testesíti meg, hiszen ilyen ember nincs is, hanem maga az elnöki tisztség, amelynek lényege, hogy minden politikai erőtől hasonló távolságot tart.
Az Alaptörvény szerint igen, de a gyakorlatban a pártok frakciói a saját érdekeiknek megfelelően javasolnak és választanak elnököt.
Abban az alkotmányos struktúrában, amely 1989–1990-ben létrejött – és lényegében azóta sem változott –, Magyarország kancellária-demokrácia, a parlamentnek felelős kormány vezeti a végrehajtó hatalmat. A köztársasági elnöknek az alkotmányosság feletti őrködés, nem a politizálás a feladata. A rendszerváltozáskor a német és az osztrák példák voltak a minták, de annak idején hallhattunk olyan véleményeket is, amelyek szerint a francia félprezidenciális rendszerhez leginkább hasonló lengyel modellt kellene bevezetni, relatíve erős elnökkel, önálló jogkörökkel, önálló legitimációval, amit a közvetlen választásból nyer. A magyar rendszerben viszont az elnök legitimációját nem közvetlen a néptől, hanem a nép által választott képviselőktől kapja. A parlamentáris demokrácia a pártok közötti küzdelemre épít, arra, hogy eltérő értékrendet, ideológiát képviselő pártok küzdenek egymással, amelynek keretében próbálják meggyőzni a választókat. Ez a küzdelem sokszor nagyon éles, az elnök feladata, hogy ennek szabályszerűsége megmaradjon.
Az Alaptörvény eredeti koncepciója szerint az elnök játékvezetőként vesz részt a küzdelemben. A mindenkori elnököt gyakran vádolják azzal, hogy olyan törvényt is aláír, ami valaki szerint nem jó, de az elnöknek nem az a feladata, hogy a saját értékrendjét érvényesítse. Ha ez lenne, akkor közvetlen elnökválasztásra van szükség, és őt kell a végrehajtó hatalom élére állítani. Ha esetleg az Országgyűlés elnöke felterjeszt egy olyan törvényt az államfőhöz, amit meg sem vitatott a parlament – egyébként nem történt ilyen –, vagy ha a vita során súlyosan sértenék a házszabályokat, akkor az elnöknek az a feladata, hogy visszaküldje a törvényt megfontolásra. Akkor is érdemes visszaküldenie, ha a törvény nyilvánvalóan alkotmányos működési zavarokat hozna létre, de azon az alapon, hogy az ő személyes értékítéletével ellentétes a törvény tartalma, nem hozhat döntést, ez a politikusok feladata. Az elnök nem politikus, hanem az a közjogi tisztségviselő, aki meg tudja akadályozni, hogy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvények hatályba lépjenek.
Milyen érvekkel győzködte a jelölésről Ungár Péter, és önnek milyen ellenérvei voltak?
A fő érve az volt, hogy nagyon rossz irányba megy a hazai belpolitikai folyamatok dinamikája, kritikus szintre ért a két oldal közötti küzdelem elkeseredettsége, egyre erőteljesebb a megosztottság. Ez egyébként világtendencia, például az Egyesült Államok választási kampányai is egyre durvábbak, miközben a szomszédban olyan háború dúl, amire a II. világháború óta nem volt példa Európában. Ungár Péter azzal érvelt, hogy ebben a helyzetben szerepe lehet az elnöknek a megosztottság csökkentésében. Azzal, ha az elnök valamennyi politikai párttól nagyjából egyforma távolságra lenne, mediátorszerepet tudna betölteni a politikai erők között.
Az LMP-nek viszont ahhoz sincs elegendő számú képviselője, hogy az ön neve a szavazólapokra kerüljön. Ha a többi ellenzéki párt is támogatná, elfogadná a jelöltséget?
Ennek gyakorlatilag nulla az esélye, mert a Demokratikus Koalíció, a Momentum és a Jobbik is bojkottálja a folyamatot. Nyilván, ha bármelyik országgyűlési képviselő úgy érzi, hogy az a szerep, amire én alkalmas lennék és vállalnék, kívánatos, ezért támogatja a jelölésem, azt köszönettel elfogadom, de akkor is hangsúlyozom: nem azonosulok mindenben az ellenzék politikájával, ahogy a kormányéval sem. Az elmúlt húsz évben nem pártpolitizáltam, de sokszor megszólaltam, ezekből látható, hogy vannak kérdések, amelyekben a kormányt kritizálom, ugyanakkor olyanok is, amelyekben az ellenzék politikájával nem értek egyet. Bármelyik fél elő tud szedni olyan nyilatkozatokat, amelyekben őt kritizálom, vagy épp méltányolom. A közgondolkodásban kialakult az az elképzelés, ha például valaki egyetért a csokkal, mint családpolitikai eszközzel, akkor Orbán Viktor embere. Ha egyetértek bizonyos kormányzati lépésekkel, még nem leszek Orbán Viktor embere. Ha valaki azt mondja, hogy például az igazságügyi reform kérdésében az ellenzék álláspontjával ért egyet, nem lesz Gyurcsány Ferenc embere. Ezen a gondolkodáson oldani kellene. Talán nem sokan tudják, de
Orbán Viktorral az ELTE jogi karára jártunk, első- vagy másodéves volt, amikor végeztem, Gyurcsány Ferenccel pedig az Apáczai Gimnáziumban voltunk iskolatársak, amikor ballagtam, ő elsős vagy másodikos volt. Mindkettejüknek „iskolatársa” voltam, mégsem vagyok egyikük embere sem, és nincs is semmilyen személyes kapcsolatom egyikükkel sem.
Ungár Péter bejelentése után többen arra hívták fel a figyelmet, hogy ön az egyetemi, jogtudósi tevékenysége mellett a Hit Gyülekezetének lelkésze, valamint sokáig az SZDSZ-ben politizált. Gyöngyösi Márton, a Jobbik – Konzervatívok elnöke kifejezetten kritikai hangvétellel említette ezeket.
Az egyik szempont, amiért elvállaltam a jelöltséget, az az a kíváncsiság, hogy vajon a magyar politikában a gyakorlatban is érvényesül-e az Alaptörvényben rögzített elv: hogy az alapvető jogokat bármely megkülönböztetés nélkül, nevezetesen faj, szín, nem, vallás vagy társadalmi származás szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. Komoly dicséretnek veszem, hogy az egyetlen kritika velem szemben a Hit Gyülekezetében végzett tevékenységem. Nincsenek üzleti ügyeim, nem voltam sehol felügyelőbizottsági vagy igazgatótanácsi tag, de még egy trafikom sincs. Semmilyen gazdasági érdekeltség nem köt egyik pártpolitikai oldalhoz sem. A Hit Gyülekezetében 37 éve aktív vagyok, a közösségben sok jó emberrel találkoztam, és jó irányba megváltozott életekkel. Nem gondolom, hogy Gera Zoltán azért ne lehetett volna a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, mert a Hit Gyülekezete tagja. Jó lenne olyan országban élni, ahol az embereket a teljesítményük és a munkájuk, nem a vallási hovatartozásuk vagy származásuk alapján ítélik meg, ráadásul a rendszerváltás óta több, például református vagy evangélikus lelkész töltött be képviselői, akár miniszteri pozíciót is. Ami az SZDSZ-t illeti: 2002-ben kiléptem a pártból, húsz éve semmilyen pártpolitikai tevékenységet nem végzek, épp azért léptem ki az SZDSZ-ből, mert nem értettem egyet azzal a politikával, amit akkor képviseltek. A kritika akkor lenne jogos, ha ma is SZDSZ-es politikus lennék. Egyébként ma minden politikai oldalon vannak olyanok, akik egykor az SZDSZ-ben kezdték a politizálást. Ha valaki bizonyos időkben bizonyos értékrenddel egyetértett, de látja azt, hogy később ez az értékrend már nem egyezik az övével, akkor változtat, ez a politika része.
SZDSZ-es politikusként már a rendszerváltozás időszakában is aktív szereplője volt a közéletnek, akkor komolyan felmerült a közvetlen államfőválasztás lehetősége. Hogyan emlékszik vissza az akkori vitára?
Bár Dél-Európában a hetvenes években buktak meg diktatúrák, de a rendszerváltás történelmi előzmények nélküli volt, mégis valamilyen mintát szerettünk volna találni. Az MSZMP a kerekasztal-tárgyalások során próbálta megőrizni az erős pozícióit. Ennek része volt az is, hogy a lengyel mintát tekintették követendőnek. Lengyelországban az átalakulás során az ellenzék elfogadta, hogy a hatalmat közel egy évtizeddel korábban katonai puccsal megszerző Jaruzelski tábornok elnökként hatalmon marad. A kommunistákat meglepte, hogy a szenátus száz mandátumából kilencvenkilencet ellenzékiek nyertek, egyet pedig egy független jelölt. Jaruzelski tábornok maradása viszont garantálta, hogy nem lesznek megtorlások a kommunisták ellen.
Attól tartottak, hogy Pozsgay Imre nyerné a közvetlen államfőválasztást?
Sokszor elmondják, hogy Pozsgay Imre mennyire népszerű volt, kétségkívül az volt, de ezt inkább ismertségnek nevezném. A keményvonalas kommunisták mellett gyakorlatilag ő volt az egyetlen ismert politikus, akkor még nem volt internet és szabad sajtó, egyetlen állami televíziós csatorna működött, másnak nem volt esélye, hogy 1989-ben ismertté váljon. Az 1990-es választás eredménye már azt mutatta, hogy Pozsgay Imre nem volt annyira népszerű, mert a listavezetésével gyengén szerepelt az MSZP. A közvetlen államfőválasztás kérdésénél az is szempont volt – amennyire tudom, bár én egy másik területen voltam tagja a tárgyalódelegációnak –, hogy Antall József és Tölgyessy Péter egyetértett: tovább kell vinni az 1848-as, felelős kormányról szóló követelést, hogy a rendszerváltás után a parlamentnek felelős kormány működjön. A népszavazás végül arról döntött, hogy a parlamenti választások után válasszunk köztársasági elnököt. Az elnöki rendszerekben, ahogyan azt az amerikai és a francia berendezkedésben látjuk, a közvetlenül választott elnök nem felelős a parlamentnek. Az Egyesült Államokban az elnök egyszer egy évben elmondja a „State of the Union” beszédet, de a képviselők nem is kérdezhetik utána. 1994-ben aktívan részt vettem a házszabály alakításában, kormányzati hatalomba került politikusokként is küzdöttünk az ellenzéki jogokért, az egyik ilyen az azonnali kérdések órája, amelyben a szabályok kényszerítik a miniszterelnököt arra, hogy az ellenzéki képviselőknek is válaszoljon, bár én gyakrabban, kéthetente kötelezném erre.
Novák Katalin lemondása óta több ellenzéki párt közvetlen államvőválasztást javasol. Támogatja ezt az elképzelést?
A közvetlen elnökválasztásnak csak elnöki vagy félelnöki rendszerben van értelme, akkor van érdemi választás. Ha megnézzük az elnök mai jogköreit, semmit nem tud ígérni a választóknak, alapvetően szimbolikus szerepe van, csak véghelyzetben vannak érdemi feladatai. A köztársasági elnök kitüntetéseket ad át, tábornokokat, egyetemi tanárokat nevez ki – engem Áder János nevezett ki –, de egyikben sincs döntési szerepe, csak kinevez. Részben érdemi feladata, hogy az alkotmányban meghatározott szűk időkereten belül eldönti, melyik vasárnap legyen az országgyűlési választás. Az alkotmány szerint ugyan feloszlathatja az Országgyűlést, de csak akkor, ha a kormány megbízatásának megszűnése után, az első személyi javaslat megtételétől számított negyven napon belül az Országgyűlés nem tud miniszterelnököt választani, vagy az Országgyűlés nem fogadja el időben a következő évi költségvetést. Mérlegelés alapján nem oszlathatja fel, tehát nem mondhatja azt, hogy rosszul működik a parlament, ezért feloszlatom. Törvényeket visszaküldhet az Országgyűlésnek megfontolásra, de ha újra megszavazzák a képviselők, az elnöknek alá kell írnia, így ez is inkább gesztus jellegű jogkör. Érdemi szűrési lehetőség, hogy az Alkotmánybírósághoz küldjön törvényeket, viszont, ha rendszeresen visszautasítják az indítványait, akkor megszégyenül az elnök és elveszíti szakmai legitimációját, egy olyan pereskedő fél válik belőle, aki minden perét elveszti.
A jelenlegi hatáskörök mellett mivel tudnának kampányolni a jelöltek egy közvetlen elnökválasztáson? Hogy melyikük tudja szebben átadni a kitüntetéseket, vagy tud ügyesebben vonulni a díszsorfal előtt? Ha egy elnökjelölt például azt mondja, hogy a családok ügyét fogja képviselni, megoldja a lakhatási kérdést, csökkenti az inflációt, vagy segíti a gyerekek helyzetét, akkor fel kell tenni a kérdést: hogyan? Terjeszthet be törvényjavaslatokat, viszont egy ilyen parlamentáris rendszerben ezeket leszavazzák a képviselők. Az elnök a pozíciójából fakadóan odaállhat ügyek mellé, de érdemi változást nem tud keresztülvinni a törvényhozáson. Politikai értelemben az elnöknek egyetlen releváns döntési lehetősége van: szoros választási eredmény esetén eldönti, hogy kinek ad kormányalakítási megbízást. Személy szerint inkább arra hajlanék, hogy még akkor is a legtöbb szavazattal rendelkező párt miniszterelnök-jelöltje kapja ezt, ha a vele szemben álló koalíciónak több mandátuma van, ahogy azt láttuk legutóbb Lengyelországban. Varsóban az ellenzéki koalíció tudott kormányt alakítani, de a korábbi kormányzó párt jelöltje kapta először a megbízást az elnöktől, mert ők kapták a legtöbb szavazatot – ezt normaként el tudom fogadni.
A közvetlen államfőválasztás melletti érvek közé sorolják azt is, hogy így nem a parlament kormánypárti többsége, hanem a nép dönthetne az elnökről, ami nagyobb elfogadottságot is jelentene.
Ez az állítás nemzetközi összehasonlításban tényekkel nem alátámasztható. Biden elnököt a nép választotta, de jelenleg az amerikaiak 60 százaléka alkalmatlannak tartja, a republikánusok több mint 80 százaléka. Macron elnököt a nép választotta, 2023-ban óriási tüntetések voltak ellene, a stábja örült, amikor felkúszott 33 százalékra az elfogadottsága. Csehországban Václav Havelt vagy Vaclav Klaust a parlament választotta, viszont Milos Zeman már közvetlen államfőválasztást nyert, mégis Havel vagy Klaus társadalmi megbecsültsége és elfogadottsága sokkal nagyobb, mint a közvetlenül választott Zemané. Ausztriában jellemzően a három legtöbb szavazatot kapó államfőjelöltet pártok indítják vagy támogatják, a jelenlegi elnök a Zöld Párt képviselője volt, mielőtt elnökké választották. Szlovéniában is hasonló a helyzet. Összességében a közvetlenül megválasztott elnököt csak azok érzik magukénak, akik rá szavaztak. Ahogy említettem, az elnöki vagy félelnöki rendszer bevezetése érdemivé tehetné a közvetlen választást, de nem biztos, hogy megoldaná a felvetett problémákat, sőt, a közvetlenül választott elnök még megosztóbb is lehet.
Az elmúlt több mint harminc évben a mindenkori köztársasági elnök Magyarország legnépszerűbb vezetői közé tartozott, a nemzetközi példák viszont azt mutatják, közvetlen választás esetén ez nem mondható el, mert ott egy küzdelem, egy pártverseny döntött a pozícióról, így akik vesztes oldalon vannak, nem fogják úgy érezni, hogy az ő elnökük is az elnök. Párttámogatás nélkül pedig nem lehet közvetlen választást nyerni, ráadásul ezek a kampányok sok pénzbe kerülnek. A párttámogatásra azért van szükség, mert a választás mindig egy politikai kampány, professzionális feladat, ezért a közvetlenül megválasztott elnökök is függenek a pártoktól. Még egy szempontot beemelnék: ha jól értem, az ellenzéki pártok többsége azt mondja, hogy a 2022-es vereség tükrében nem megfelelő módszer volt az azt megelőző előválasztás, vagyis, hogy a választók közvetlenül döntöttek arról, ki vezesse az ellenzéki listát.
Ha így ítélik meg, mire alapozzák azt, hogy országos szinten működne a közvetlen választás? Milyen garancia van arra, hogy nem reprodukálódik országos szinten az, ami az előválasztáson történt, tehát megválasztanak egy olyan jelöltet, akit a mögötte állók egy jelentős része sem fogad el? A közvetlen választás végső soron nem egységet, hanem győzteseket és veszteseket teremt.
Ha hónapokig pénzt, időt, energiát nem kímélve küzdök valaki ellen, utána hogyan fogom az én elnökömnek érezni őt?
El tud képzelni olyan forgatókönyvet, hogy végül tényleg közvetlen államfőválasztás legyen Magyarországon?
Ha a javaslatnak elég nagy társadalmi támogatottsága lesz, akkor az a megérzésem, hogy a Fidesz előbb-utóbb az élére áll, és akár félelnöki rendszert is bevezethet. A mai adatok alapján Orbán Viktor a legnépszerűbb politikus az országban, vélhetően még a Fidesz támogatottságát is meghaladja a támogatottsága. Ha érdemi jogkörökkel rendelkezne az államfő, és Orbán Viktor elindulna a választáson, valószínűleg megnyerné, ezután pedig öt évig úgy kormányozhatna, hogy évente egyszer kell bemennie a parlamentbe egy ünnepi beszédre. Úgy látom, hogy Orbán Viktor politikai víziója nem idegenkedik az erős egyszemélyi vezetés gondolatától, és ezt a közvetlenül megválasztott, prezidenciális irányba elmozdított rendszerben, erős jogkörökkel működő elnökként jobban tudná gyakorolni, mint most. Ezért nem lennék olyan biztos az ellenzék helyében abban, hogy ők jönnének ki jobban a közvetlen államfőválasztásból.
Azt jó döntésnek tartja, hogy több ellenzéki párt kiszáll az államfőválasztás parlamenti jelölési folyamatából?
Nem az én feladatom megítélni, hogy jó döntés-e, de részben jogos erre a kormánypártok válasza: amikor kétharmados többséggel kormányzott a baloldal, akkor gond nélkül parlamenti szavazással választották újra Göncz Árpádot, ahogy 2002–2010 között sem merült fel komolyan a közvetlen választás gondolata. Az igazi kérdés az, hogy az ellenzék elfogadja-e ezt az alkotmányos rendszert, ebben nem mindig egyértelmű a hozzáállás. Kétségtelen, hogy a választási rendszer a Fidesznek kedvez, de nem kizárólag a választási rendszer miatt nyertek, ráadásul 2010-re még a baloldal állította össze a választási szabályokat, persze 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben más volt a helyzet. Világos, hogy ebben a rendszerben csak akkor van esélye az ellenzéknek, ha két jelölt indul, vagyis a Fidesz által támogatott jelölttel szemben egy jelölt áll. Akár tetszik ez, akár nem, ez a választási rendszer szigorú logikája.
A baloldal viszont a 2006-os önkormányzati választások óta nem tud kitörni a 20-25 százalékos támogatottsági körből. Van olyan párt, amelyik mostanában örül annak, hogy jobban áll, mint a többiek, de az erősödésük alapvetően más ellenzéki pártok rovására történik, nem a Fidesztől visznek el szavazókat. Azt sem gondolom, hogy kizárólag a médiahelyzet okozná az ellenzék nehézségeit, ma a televíziónak nincs információs monopóliuma, ahogy a nyomtatott sajtónak sem. Kormánykritikus felületek milliós elérést tudnak generálni, erre nem képesek a kormánycsatornák, leszámítva a futballmeccseket. Végig kellene gondolni az ellenzék nehézségeit, de ez nem az én feladatom.
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a választás után két lehetőség van: vagy bemegyünk a parlamentbe, esküt teszünk az Alaptörvényre, és ettől a pillanatól kezdve részei vagyunk annak az egységnek, amit az Alaptörvény keretei határoznak meg, vagy nem teszünk így, de nem lehet egyszerre felvenni a képviselői fizetést és azt mondani, hogy én nem vagyok a rendszer része.
A bojkott általánosan bevett politikai eszköz, de az országnak végső soron az az érdeke, hogy a két oldal közötti konfliktus a parlamentarizmus keretei között, és ne az utcán dőljön el. Az MLSZ több mint tízéves szlogenje vonatkozik a közéletre is: „a gyűlölet nem pálya”, a közéletben sem. Ahhoz, hogy a gyűlölet ne váljon dominánssá, olyan szabályok kellenek, amelyeket mindenki elfogad. Ne felejtsük el, az a stabilitás, amit a rendszerváltás óta tapasztalunk, nem magától értetődő. 2006-ot leszámítva nem voltak erőszakos megmozdulások Magyarországon, miközben Franciaországban évente van két-három ilyen.
A kegyelmi botrány után Orbán Viktor javaslatára úgy módosíthatják az Alaptörvényt, hogy a kiskorú sérelmére elkövetett bűncselekmények esetén az elnök ne gyakorolhassa kegyelmi jogkörét. Mit gondol erről?
Az alkotmányozó többségnek joga van módosítania az Alaptörvényt, viszont alkotmánnyal foglalkozó jogászként osztom azoknak az álláspontját, akik az Alaptörvény legnagyobb hátrányának a túl könnyen történő módosítás lehetőségét tartják. Kétharmados többséggel lehet változtatni egy olyan rendszerben, ahol nagyon könnyű kétharmados többségbe kerülni a győztesnek kedvező választási rendszer következtében. Helyes lenne önmérsékletet gyakorolni, és jó lenne, ha az Alaptörvény módosításai a kormánypártokon túlmutató konszenzussal születnének. Az Alaptörvény elfogadásánál is sokszor elmondtam, jogilag rendben van a folyamat, de hosszú távon hátrányokat okoz, ha a társadalom egy része úgy érzi, ki van hagyva az alkotmányozásból. A konkrét módosítást illetően azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy nem túl szerencsés, és talán egyszerűbb lenne annyit beleírni az Alaptörvénybe, hogy „a köztársasági elnök megfontoltan gyakorolja a jogait”. Vitán felül áll, hogy a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény szörnyű bűncselekmény, de az emberölés és a terrorizmus is szörnyű bűncselekmény. Minden kegyelmi döntésnek az egyik oldalán van a kegyelmet kapó, a másik oldalán pedig az, akivel szemben elkövette a bűncselekményt. Utóbbinak azt ígéri az állam, hogy ne állj bosszút magadért vagy a hozzátartozódért, majd az állam érvényesíti a büntetőigényt az elkövetővel szemben. Amikor ezt a büntetőigényt nem érvényesíti az állam, akkor mindig létrejön egy tartozás az áldozatok felé.
Ezért tartom téves megközelítésnek azt, hogy a köztársasági elnöki kegyelemnek az a funkciója, hogy kijavítsa a rossz ítéleteket.
A rossz ítéletek kijavítására több lehetőség van: fellebbezés, perújítás, felülvizsgálati kérelem, vagy az Alkotmánybírósághoz és a strasbourgi bírósághoz való fordulás lehetősége. Ahhoz, hogy valakit elítéljenek, a folyamat során legalább tizenöt szakembernek arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy bűncselekmény történt és büntethető az elkövetője. Ha fellebbeznek, az két bírói fórumot jelent, és négy bírót feltételez. Ahhoz, hogy valaki bíró legyen, legalább kilenc évig tanulnia kell, öt év egyetem, három év bírósági fogalmazói pozíció, minimum egy év bírósági titkárság, harmincéves kor alatt nem is lehet bíró. Ahogy az élet minden területén, természetesen az igazságszolgáltatásban is történhetnek hibák, épp ezért vannak rendkívüli jogorvoslati lehetőségek.
Semmilyen formában nem módosítaná az Alaptörvényt a kegyelmi ügy után?
Az elnök száz kérelemből átlagosan egy vagy két ügyben ad kegyelmet. Annak jobban örülnék, ha az Alaptörvény módosítása azt mondaná ki, hogy kötelező legyen indokolni a kegyelmi döntéseket. Az elnök a sértettek és az egész társadalom nevében dönt, amikor egy bíróság által kiszabott ítéletről azt mondja, ne hajtsák végre. Az Alaptörvény módosítása a múltat már nem érinti, a jövőt illetően pedig arra kellene figyelnünk, hogy ne okozzunk több kárt, mint aminek az elhárítására törekszünk. Ha ez most bekerül az Alaptörvénybe, akkor előre látható, hogy néhány éven belül lesz egy következő ügy, ami megint vitákat vált ki, és akkor felmerül a kérdés, hogy rögzítsék Alaptörvényben, azután a cselekmény után sem lehet kegyelmet adni. A folyamatnak az lehet a vége, hogy a kegyelmi jog gyakorlatilag megszűnik. A következő száz évben – ha van még ennyi ideje az emberiségnek – nem csak az Alaptörvény módosítása akadályozhatná meg a köztársasági elnököt abban, hogy gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményben kegyelmet adjon, hanem az a precedens, ami most történt. Belebukott a köztársasági elnök abba, hogy ezt megtette és nem tudta megindokolni. Ennek óriási visszatartó ereje lesz.
Tud olyan magyar köztársasági elnököt mondani, akinek a működésére példaként tekint?
Több is van, majdnem mindegyikük példát mutatott valamiben. Göncz Árpád népszerű elnök volt, sajátos történelmi helyzetben, de azzal a szereppel, hogy az elnök a végrehajtó hatalom fékezője, ma már nem értenék egyet. 1990–1994 között ez még indokolt volt, mert akkor olyan volt az ország, mint egy felújítás alatt álló ház, sok minden hiányzott még, sok mindenre nem volt szabály, ezért valahol meg kellett húzni határokat, ami adott esetben az ellenzék és a kormány, máskor az elnök és a kormány közötti ütközésben jelent meg. 1994-től 2000-ig, a Horn–Kuncze-, majd az Orbán-kormány első két évében már nem töltötte be ezt az erőteljes kontroll szerepet, de nem azért, mert megalkudott, hanem megváltoztak a körülmények.
Mádl Ferenc is sok mindenben példát mutatott, a személyiségéből fakadóan erősen távolságtartó, konfliktuskerülő volt a működése. Jobboldali gyökerű volt, ennek ellenére viszonylag jól meg tudta oldani, hogy hasonló távolságot tartson a politikai szereplőktől. Sólyom Lászlónak volt egy határozott személyes víziója az alkotmányos rendről, bár az az elképzelés, hogy az alkotmány mögött van egy láthatatlan szabályrendszer, nem mindig esett egybe a tényleges szöveggel, és ezt a víziót sokszor vitákat kiváltó módon próbálta érvényesíteni. Azt azért érteni kell, hogy az elnöki rendszer nem a demokrácia kontrollja, nem arról van szó, hogy a nép rosszul is dönthet, ezért kell egy okos ember, aki kijavítja a politikusok rossz döntéseit. A kegyelmi ügyig az elmúlt két évben Novák Katalin is sok területen jól járt el. Ügyesen vitte bele a személyiségét az elnökségbe, hogy az emberek közelebb érezzék magukhoz az államfőt, ami neki talán jól is állt, és népszerű is volt mostanáig, ezért sem radíroznám ki a történelemből az ő időszakát. Ennek ellenére egyértelmű, hogy a kegyelmi döntés végzetes hiba volt, ami neki személyes tragédia is.
(Borítókép: Hack Péter. Fotó: Papajcsik Péter / Index)