Múlt héten lezárult a középiskolákba való jelentkezés, de vészesen közeleg az általános iskolákba való beiratkozás határideje is. Sok szülő számára komoly dilemmát jelent, hogy milyen fenntartású intézménybe írassa a gyermekét, az egyházinak, az államinak és a magánnak is megvan a maga előnye – valamint hátránya is. Hogy melyek ezek, arról Nahalka István oktatáskutatót kérdeztük.
A köznevelés intézményrendszere az elmúlt szűk másfél évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül. 2010 és 2020 között 9,4-ről 17 százalékra emelkedett az egyházi fenntartású általános iskolák száma, míg a középfokú intézményeknél ez az arány 10,4-ről 25,2 százalékra módosult, ami természetesen a tanulói létszámra is hatással volt. 2022-ben már a középiskolások közel 30 százaléka tanult egyházi intézményben.
Ezzel párhuzamosan a magánintézményeknél egy ellentétes folyamat ment végbe, 2011-től kezdve csökkenést láthatunk, és ez a tendencia máig nem fordult meg, még annak ellenére sem, hogy az elmúlt években sokan és sokféleképpen emelték fel a hangjukat az állami intézményekben uralkodó állapotok miatt.
Nahalka István oktatáskutató szerint a jelenlegi helyzet több sebből vérzik, a legfőbb problémák között első helyen említette, hogy hazánkban máig nem érvényesül a korszerű szemlélet. Az intézmények jelentős többségében – fenntartótól függetlenül – még mindig normatív pedagógia zajlik, melynek részeként a tanulókra egy konkrét ideológiát, értékrendet kívánnak ráerőltetni, kizárva ezzel a szabad választás lehetőségét. Ha mégis előkerülnek bizonyos alternatívák, azok általában csak arra szolgálnak, hogy az adott iskolában kiemeljék a saját maguk által képviselt normák jelentőségét.
Bár ez a világ szerencsére foszladozóban van, a jelenlegi fenntartói közegben egyik szereplő sem mondható nyitottnak, minden intézménytípus a saját igazát sulykolja, és egyelőre elenyésző azoknak az iskoláknak a száma, ahol valóban a gyerekek dönthetik el, miben hisznek, mit tartanak fontosnak, jó iránynak, követendő példának
– foglalta össze lapunknak Nahalka István, hozzátéve: ha mindenütt nyitottság uralkodna, akkor már nem is lenne olyan érdekes, hogy ki milyen iskolába jár, és ez a döntés a családok számára sem lenne akkora dilemma.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy sok szülőnek így is határozott elképzelései vannak arról, milyen oktatást szeretne a gyermekének, míg mások leginkább praktikus szempontok mentén döntenek, például lokáció alapján, vagy megelégednek azzal, hogy a közvélemény szerint „ez egy jó iskola”, noha ilyen tudományos fogalom aligha létezik.
Azoknál a szülőknél, akik egyházi fenntartású intézménybe járatják a gyermekeiket, jellemzően két különböző motivációt figyelhetünk meg. Az első, hogy maga a család vallásos, és szeretnék, ha a gyermek is az általuk képviselt nézeteket, értékeket vinné tovább, az ilyen irányú nevelésnek pedig nemcsak otthon, hanem az iskolában is teret engednének.
A másik verzió, hogy ugyan a család nem kimondottan vallásos, a szülők szeretnék, ha a gyermekük jobb, rendezettebb körülmények között tanulna, olyan helyen, ahol minőségibb az infrastruktúra, ahova a társadalom magasabb presztízzsel rendelkező csoportjaiból toborozzák a tanulókat.
A helyzet ugyanakkor nem ennyire fekete-fehér, a szórás ennél lényegesen nagyobb, hiszen több felekezet, így például a katolikus egyház is működtet olyan iskolákat, ahova kifejezetten hátrányos helyzetű diákok járnak, míg a baptisták, a Hit Gyülekezete és a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség esetében elsősorban az ilyen gyerekek alkotják a tanulóközösségek nagy részét.
Komoly probléma, hogy Magyarországon a szociális helyzet rendkívüli módon összefügg a tanulási eredményekkel. Ebből következik, hogy azok az intézmények, ahova jobb körülmények között nevelkedő diákok járnak, jobban teljesítenek, és fordított előjellel ugyanez igaz a másik pólusra is, vagyis az eleve rossz helyzetben lévő tanulókat az oktatás nem vagy csak kivételes esetekben képes felemelni
– mutatott rá a nyugalmazott egyetemi docens.
Magániskolába jellemzően azok viszik a gyermeküket, akik már kiábrándultak az állami oktatásból, és megfelelő anyagi háttérrel is rendelkeznek ahhoz, hogy a hagyományos rendszerből kilépjenek. Amikor az Index tavaly ősszel kilátogatott a Zebraszerdára – amely egy szülők által kezdeményezett kiállás az oktatásért –, beszélgettünk egy édesanyával, aki tíz évvel ezelőtt döntött úgy, hogy magániskolába íratja a gyermekeit. Álláspontja szerint a helyzet már akkor sem volt fényes, és azóta a körülmények csak tovább romlottak.
Ez azóta is hatalmas áldozattal jár a mindennapokban, de úgy éreztem, nincs más lehetőség
– utalt ezzel a nyilatkozó a családjuk által meghozott döntés anyagi vonzatára.
A szülők egy másik csoportja amiatt dönt valamilyen magánintézmény mellett, mert a gyermeke speciális helyzetben van, például tanulási vagy magatartási problémákkal küzd, és abban reménykedik, hogy ezekben az iskolákban jobban oda tudnak figyelni az egyedi igényekre, ami sokszor valóban így van. A szórás ennek ellenére itt is nagy, egyes alapítványi iskolák kimagasló eredményeket tudnak felmutatni, míg máshol a teljesítmény meglehetősen gyenge.
Nahalka István arra a kérdésre, hogy mi áll a már említett csökkenő tendencia hátterében, úgy felelt, hogy részben anyagi okok vezettek idáig, egy iskolát ugyanis nagyon nehéz fenntartani, a kis létszámú csoportoknak óriási pedagógusigényük van, de a modern technológiát, a korszerű berendezéseket is biztosítani kell. A költségeket jellemzően a szülők által befizetett tandíjból kell kigazdálkodni, az állami támogatás mértéke ugyanis messze nem elegendő.
A borsos árakat ugyanakkor csak kevesen tudják kifizetni, valószínűleg lényegesen többen nyitnának a magánintézmények felé, ha az ehhez szükséges anyagi fedezettel is rendelkeznének. A KSH adatai szerint 2022-ben az általános iskolások csupán 3 százaléka járt olyan intézménybe, amelynek a fenntartója nem az állam és nem az egyház, míg a középiskolásoknál ez az arány 11 százalék körül alakult.
A magániskolákkal szemben leggyakrabban azt a kritikát szokták megfogalmazni, hogy a diákok ott buborékban vannak, és nem találkoznak az élet valódi kihívásaival, „igazi arcával”. Amikor lapunk ellátogatott egy alternatív iskolába, a helyi vezető erre a felvetésünkre azt mondta:
Tény, hogy a szülők egy része menekül valami elől, amikor idehozza a gyerekét, a kérdés csak az, hogy pontosan mitől tartanak. A beszélgetéseinkből egyértelműen az derül ki, hogy csupán egy nyugodtabb, bizalmon alapuló légkört szeretnének teremteni a gyerekeiknek és saját maguknak. Ne feledjük ugyanakkor, hogy problémák itt is vannak, az élet itt sem csak móka és kacagás, viszont a konfliktusokat megtanuljuk kezelni.
Az oktatáskutató úgy véli, megvan a hátránya annak, hogy a magániskolákba járó tanulók elkülönítve szocializálódnak, nem találkoznak, nem kommunikálnak szegényekkel, roma származású gyerekekkel, hátrányos helyzetű tanulókkal.
„Az érintett szülők egy része viszont éppen ezért viszi magánintézménybe a gyermekét, sokszor azonban meglepetés éri őket” – emelte ki, hozzátéve, hogy a buborékeffektus – bár ritkábban, de – az egyházi intézményekben és az állami fenntartású elitiskolákban is előállhat.
Ugyan az állami iskoláknál léteznek különböző rangsorok, amelyeket vegyes szempontok mentén készítenek el – van, ahol a felvételi eredményeket veszik alapul, míg máshol a kompetenciaméréseket –, a gond az, hogy ezek a kimutatások a pedagógiai hozzáadott értéket nem igazán képesek megjeleníteni. Nahalka István egyébként tett erre egy kísérletet a gimnáziumok vonatkozásában, az által elkészített lista itt található.
Nem meglepő módon az állami intézményeknél is komoly szórást láthatunk. Rengeteg olyan iskola van – főleg vidéken –, ahova zömében hátrányos helyzetű gyerekek járnak, és ez sajnos az eredményekben is megmutatkozik. Vannak azonban figyelemre méltó kivételek is, ilyen például a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola, ahova szintén sok hátrányos helyzetű gyermek jár, mégis sikert sikerre halmoznak, innen jó néhányan miskolci elitgimnáziumokba is bejutnak, ami az ilyen intézményeknél meglehetősen ritka.
Az elitiskolák jellemzően a jó társadalmi helyzetű gyerekeket fogadják, ahol a szülők a siker érdekében bármit megadnak, legyen az magánóra, külföldi tanulmányi út stb.
Zárásképpen Nahalka István arról beszélt: amennyiben egy szülő úgy dönt, hogy nem a legközelebbi iskolába viszi a gyermekét, hanem inkább valamilyen különlegesség mellett teszi le a voksát – és ezért hajlandó fizetni is –, érdemes alaposan tájékozódni.
„Nemcsak azt lenne fontos megnézni, hogy az adott intézményből hányan tanulnak tovább, és milyenek a versenyeredmények, hanem azt is, hogy hogyan érzik ott magukat a gyerekek, mennyire jó a hangulat. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy egy diák milyen közegben tölt el először nyolc, majd újabb négy évet” – zárta sorait az oktatáskutató.
(Borítókép: Tanterem a II. kerületi Gyermekek Házában az intézmény új épületének átadása napján, 2021. augusztus 31-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)