A vakvezető kutyák leírhatatlanul intenzíven képesek a gondjaikra bízott látássérült emberhez kötődni, feltételezhetően erősebben, mint általában a többi kutya a gazdájához. Ennek köze van ahhoz, hogy sokkal több időt töltenek együtt, így sokkal több közös élményük is van. Ebben a helyzetben nemcsak a kutya van ráutalva az emberre, hanem a gazda is a kutyájára, ami kölcsönösségen alapuló, szeretetteljes kapcsolatot eredményez.
Az Index régóta szoros kapcsolatot ápol a miskolci Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolával. Nem is olyan régen beszámoltunk az iskola növendékeinek a törökországi földrengés nyomán végzett önfeláldozó embermentő munkájáról, és bemutattuk olvasóinknak Trafit, a hős kutyát, aki több sebesültet talált meg a romok alatt.
Természetesen a miskolci iskolában kiképzett kutyák elsődleges feladata a vak és látássérült emberek gardírozása. Sokszor már-már irracionálisan szoros kapcsolat alakul ki kutya és gazdája között, ezekből a történetekből kaptunk ízelítőt.
„Már többször volt arra példa, hogy Sámán kutyám kitalálta a gondolataimat. Észre sem veszem, hogy csak gondoltam arra, hogy egy adott helyre el kell mennem, és erre ő szó nélkül, külön instrukció nélkül abba az irányba fordult, és mire feleszméltem, már ott is voltunk. Néha nem tudom, ezt hogyan csinálják a vakvezetők. Különösen akkor, ha olyan helyre megyünk, ahol legfeljebb korábban egyszer jártunk, mindenféle jutalomfalat, pozitív megerősítő élmény nélkül is tudja, hogy oda akarok menni, ahová” – mondta Kopa Marcell Pécsváradról.
Varga Nóra egy olyan történetet mondott el nyugdíjas vakvezetőjéről, amitől nagyon elérzékenyült.
„Dani már nyugdíjas volt ekkor, de otthon, Verőcén még hámmal mászkáltunk. Mindig is tudtam, hogy Dani nagyon szeret, nagyon figyel és vigyáz rám, és a csillagokat is lehozná nekem az égről, de amit ma megtapasztaltam, azzal még engem is sikerült meglepnie. Lementünk a Duna-partra, ahová egy elég meredek és nem túl szabályos lépcső vezet az adott lejárónál. Nagyon izgatott volt, mert neki az úszás a hobbija. Biztos voltam benne, hogy minden szükséges helyen megállna, de mégis egy izgatott kutyával kicsit tartok a lefele lépcsőktől, úgyhogy gondoltam, hogy most majd a korlát mellett megyek le. Levettem Daniról a hámot, pórázt, rátettem a csengőt, és elhangzott a bűvös szó: »mehetsz«. Arra számítottam, hogy úgy rongyol majd lefelé és be az imádott Dunájába, mint akit puskából lőttek ki. Ám ehelyett nem mozdult mellőlem, és ahogy haladtam, úgy haladt ő is mellettem, minden szintkülönbséget jelezve. Csak úgy simán, hám, póráz nélkül, és a »mehetsz« szó elhangzása után, amikor már semmi dolga nem lett volna. Édes Danikám… Teljesen odavoltam…”
Sáfrány Íriszt kutyája önfeláldozó viselkedése lepte meg.
„Győrben lakunk, és a múlt héten sétálni voltunk. Elengedtem Dollyt, hogy fusson, én pedig elindultam, de nem sokkal ezután kiment a bokám, és nem tudtam lábra állni. Dolly azonnal mellettem termett, megállt, odatartotta a nyakát, hogy kapaszkodjak belé. Aztán sikerült lábra állnom, és lassan elindultunk, ő ezután végig mellettem jött, hátha tud valamiben segíteni. Azt gondolom, ennél nagyobb törődés, szeretet nem is kell. Itthon, ha meghallja, hogy feljajdulok, már ott van mellettem. Sosem tud elég mélyen aludni, hogy ne hallja meg, mit csinálok.”
Hablaty érezhetően szeret engem és a páromat is, mégis van különbség a két szeretet között. Nagyon is tisztában van a két szeretet és két gazdi közötti különbséggel. Érdekes a viselkedése az érzékenyítéseken is. Ott tudja, hogy nem élesben megy a bemutató, és nagyrészt elbohóckodja a foglalkozást. Csak a jutalom érdekli, megcsinálja ugyan, de elkapkodja, viszont amikor elindulunk, teljesen beáll munka üzemmódba, és nagyon vigyáz rám – mondta Pesa Anna Mária.
Farkas Darinka vakvezetőkutya-kiképző kiemelte, hogy etológiai kutatások kimutatták, a kutya természetes közege már az emberi család és nem a kert vagy a vadon. Ebből következett az a felvetés, hogy akkor a kutyák hogyan viszonyulnak az emberhez. Így további kutatások után azt is megállapították, hogy a kutyák úgy kötődnek az emberhez, mint egy gyerek az anyjához.
Ez szól egyrészről a szeretetről, másrészről pedig a kötődésről, és ami nagyon fontos, hogy a kettő nem ugyanaz. A szeretet mindig érzelmi alapú kapcsolódás, a kötődés más: a kutya ahhoz tud kötődni, aki biztonságot tud neki nyújtani, és meg tudja védeni különböző szituációkban.
„Ami számomra nagyon érdekes és egyben megható is a vakvezető kutya és a gazda kapcsolatában, hogy sok esetben a szeretet és a kötődés is nagyon-nagyon erősen megfigyelhető oda-vissza. Csányi Vilmos professzor mondta egy nemrég készült dokumentumfilmben az etológia tanszék vizsgálataira alapozva, hogy közlekedés közben felváltva dönt a vak ember és a vakvezető kutya, ez a komplementer kooperáció, és ilyen együttműködésre csak a kutya képes az emberrel. Emiatt közöttük sokkal mélyebb a szeretet és kötődés, mivel ebben a helyzetben nemcsak a kutya van ráutalva az emberre, hanem a gazdi is a kutyájára, ami kölcsönösségen alapuló kapcsolatot eredményez” – mondta Farkas Darinka.
Kopa Marcell thrillernek nevezte, amit átélt egy korábbi vakvezető kutyájával.
„Megtapasztaltam, mi az a síron túli szeretet. Max a halála előtt két nappal már lábra sem tudott állni. Ölben vittem ki az udvarra. Azon a napon élete utolsó erejével még bevánszorgott az ágyamhoz, annak nekidőlt, majd lefeküdt, és ott lehelte ki a lelkét. Nem sokkal ezután meg kellett szoknom, hogy egyedül járom az utcákat. Volt Maxnak egy jellegzetes hangú csengője.
Sehol máshol nem hallottam soha, csak az utcán, és nem, nem káprázott a fülem, nem bemagyaráztam magamnak, konkrétan Max csengőjét hallottam csengeni mindig a bal oldalamon, ha egyedül mentem.
Különös érzés, de ahogy elképzelem a szellemként mellettem lépkedő Maxot, nem tűnik hihetetlennek számomra. Valamiért el tudom ezt a szituációt fogadni, ismerve az ő személyiségét. Nagyon fura lesz, de ez a kísérgetős állapot addig állt fenn, amíg nem jött el a következő vakvezető kutyám, Sámán. Onnantól a csengőt nem hallottam az utcán.”
Lukács Ágota hasonlót élt át. „Én is hallottam mindig magam mellett Berry lépteit, míg nem jött Vacak. És hiába volt a fehér bot, úgy éreztem, mintha ott lett volna mindig a bal oldalamon.”
Farkas Darinka zárásként elmondta, hogy miért imádja a kiképzőmunkát. „Kiváltságnak érzem, hogy ilyen mély érzelmi megéléseknek lehetek a szemtanúja.”
(Borítókép: Kopa Marcell és kutyája, Sámán. Fotó: Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola)