Az eltűnt vidéki kocsmák nyomába eredtünk. Nógrád vármegye falvait bejárva próbáltunk választ találni arra a kérdésre, hogy miért zárt be a presszók több mint fele. Még találtunk nyitva lévő kocsmákat, amelyek különböző módokon próbálnak életben maradni. A helyiek egy dologban biztosak: rosszabb lett a világ.
„Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy mi történik itt. Nem tudom, hogy pontosan milyen rontás van rajtunk. Olyan a világon nincs, hogy felújítjuk az öltözőket, és hirtelen megszűnik a focicsapat. Amikor belülről felújították a kocsmát, nagyon jól nézett ki, először a rövidek tűntek el, nem is igazán értettük, aztán végül már sör se volt, és csaó, bezártak. Nincs is hova mennünk mise után. A fiataloknak szerintem teljesen mindegy, otthon gépeznek” – mondta egy férfi a Nógrád vármegyei Tereskén. Az úrral (egy szokatlanul meleg tavaszi napon) a már legalább három éve bezárt kocsmával szembeni parkolóban beszélgettünk. A helyi erők a koronavírus-járvány számlájára rótt apokaliptikus fejlemények óta csak a kisboltban tudnak alkoholt vásárolni, a község bölcsődéje előtti buszmegállóban fogynak el a sörök, a borok, a jobb vagy rosszabb minőségű röviditalok. A fedett megállóban maximum négy ember fér el kényelmesen, akik nemcsak az alkohol áldott és áldatlan hatásait szeretnék élvezni, hanem közösségi életre is vágynak (a nagyjából ezerfős faluban vannak vagy ötvenen), a járás fővárosának számító Rétság valamelyik krimója felé veszik az irányt.
A Központi Statisztikai Hivatal nyilvántartása szerint 2010-ben több mint 21 ezer, 2023-ban már csak 12.200 kocsma volt az országban. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a kocsmák bezárásával nem oldódtak meg Magyarország alkoholgondjai. A 2023-as jelentés szerint a magyar férfiak több mint kétharmada alkoholistának számít az alkoholizmus orvosi definíciója szerint, míg a nők esetében ez az arány jóval alacsonyabb. De az egész világon Magyarországon a legmagasabb az alkoholfogyasztási zavarok és az alkoholizmus lakosságra vetített aránya, 21,2 százalékos eredménnyel,
Vagyis az emberek semmivel sem isznak kevesebbet, de az elmúlt években megváltoztak az italfogyasztási szokások. A korábban legnépszerűbbnek mondható kocsmázás erősen kihalófélben van.
Nőtincs lakói talán szerencsésebb csillagzat alatt születtek, hiszen két kocsmájukból egy életben maradt. A nyitvatartási idő Itáliát idézi. A presszó délelőtt hatkor nyit, és a módszeres törzsvendégek tízig beviszik a napi működéshez elengedhetetlennek tűnő üzemanyagot, ezután szieszta vagy a reggeli szeánsz miatt elhalasztott feladatok megkezdése következik, hiszen úgyis csak háromkor nyitnak újra. „Én már rég megittam a magamét.” Van, aki már tizenöt éve nem fogyaszt alkoholt, de a reggeli órákban ő is látogatást tesz a kocsmában, hogy ismerősei, barátai és üzletfelei társaságában ihassa meg kávéját vagy a málnaszörpjét.
Ha mi meghalunk, a tulaj bezárhat, de míg itt a maga ura lehet, addig azt hiszem, hogy folytatni fogja. Csapolt sör, az nincsen, de Arany Ászokból többféle is van, négyszáz forintért adják, öcsém kis Unicumot szokott inni. Én reggel egy kis konyakot meg két sört, Fácánt. Egyedül itt nem lehet életben maradni, szóval jó esetben összejövünk olyan tízen vagy tizenöten, és hát ugye rengeteg témánk van, megy a röhögés. Főleg korombeliek vannak, de pénteken meg szombaton a fiatalabbak is lejönnek
– fogalmazott a nőtincsi helyzetet átfogóan ismerő segítőnk, akivel a kifejezetten csalódottnak látszó árusokat néztük a templom előtti téren. Mikor piros elektromos robogójával leparkolt mellénk, még abban bízott, hogy a viszonyokat felmérni vágyó vállalkozók vagyunk, és bisztrót akarunk nyitni a faluban. „Hála istennek”, a Nőtincshez közeli Szátokon már tíz éve „bezárt a presszó”, de az ott lakókat nem zavarja, sokkal inkább örülnek a fejleménynek, miközben Patvarcon egy trükkös fejlesztés mentette meg a kocsmát, amelynek épületében már kisbolt, lottózó és dohánybolt is üzemel. Lényegében megszűnt kocsmának lenni. Romhányban például, ahol régen csaknem tizenöt kocsma üzemelt, az Arany Kakasból dohánybolt lett, csak a település határában találunk egy kerthelyiséggel is rendelkező műintézetet, ahol alig öt percig bírtuk a falakról csorgó sötét fájdalom miatt.
Már elmúlt dél, amikor Kétbodonyban megtaláltuk az első napközben is nyitva tartó kocsmát, becsületes nevén Hangi presszót, ahol végre vendégekkel is találkoztunk. Az ászokos hirdetőtábla alatt a következő végtelenül igaz felirat áll: „jólesik, mint az elismerés”. Miközben a reklámszöveget olvastuk, hangosan bömbölt az Ámokfutók több évtizedes, Meghalok egy csókodért című slágere, amit lehet, hogy ma már „meghalok a csokodért” dalszöveggel jegyeznének. A Hangi presszóban, ahol egyébként rendszeres csocsóversenyekkel pörgetik fel a forgalmat, kiderült, hogy egymilliárd forintot lehet nyerni az ötös lottó soron következő sorsolásán. Az egyre izmosabb tavaszi hőségben, Fortuna istennőben bízva, még kitöltetlen szelvényünk mellé egy korsó hideg Pilsner Urquellt kértünk.
A lottó négyszáz, a folyékony kenyér hatszáz forint. A szerencsejáték által okozott izgalom és a párás krigli miatti öröm mértékéből végre pontosan tudjuk, hogy nem lettünk vénebbek, csak a sör habja lett vékonyabb.
Csak a nyugdíjak és a fizetések idején nő meg a lagymatag forgalom, de a „megyehármas” meccsek és a faluban megrendezett táborok is jelentősen növelik a bevételeket, a csapos szerint az Országos Kéktúrán egyre kevesebben vesznek részt, régebben sokkal több túrázó frissítette fel magát a Hangiban. Biztosnak látszik, hogy a presszónak szerencsejáték-bevételek nélkül be kellene zárnia. „Nagyon nagy lehet a baj, mert régen úgy kellet kilökdösnöm őket, most meg hazamennek maguktól” – magyarázta a presszó kérdéseinkre nyitott és kedves pultosa, majd átnyújtott egy olyan szelvénytartót, amilyenre mindig is vágytunk.
„Hát nézd, a helyzet nagyon siralmas, négy évig én is zárva voltam, mert 2017-ben nekünk született egy kisbabánk, mellette nem tudtam dolgozni. Most újra ki tudtam nyitni, mert a mozgássérült kicsit végre be tudtam adni a balassagyarmati óvodába. Itt, Magyarnándorban nem tudtuk. Gyodon vagyok, ami legalább némi fix pénz, a férjem meg az építőiparban van, az még működik, de ki tudja, meddig. Mivel a kocsma mellett lakunk, csak egy hűtővel lett több a költség. A forgalmunk nem túl nagy, az a baj, hogy meghaltak a nagy öregek, akik igazi kocsmajárók voltak. Már csak pár ember akad, olyan tízen maradtak, de én azt szoktam mondani, hogy napi ezerforintnyi bevétel is jelent valamit. Valami nagyon megváltozott, mert az emberek nem igazán beszélgetnek egymással, azok sem, akik idejárnak. Rossz lett a világ, és nagyon meg kell fontolnunk, hogy kinek mit mondunk, valahogy szétszakították a falut. A fociszurkolók és a fiatalok is eltűntek vagy elmentek. Szerintem a pénzük is elfogyott. Munka már csak a gyárban van” – mondta Szilvia, hozzátéve, hogy most már kizárólag súlyos alkoholisták járnak hozzájuk. A barátaik 17 évig üzemeltettek kocsmát Szentén, mellette Nemzeti Dohányboltjuk is volt, de végleg bezárták a családi vállalkozást, mert már nem érte meg üzemeltetni. Szilvia beszélgetésünk végén megmutatta a család új és egyetlen lovát, és arról beszélt, hogyan „gyöpösödött be” mindenki a környezetében, miközben nem hiszi el, hogy az újságokban olvasott átlagkereset annyi, amennyi.
Mohorán, ahol egykor három kocsma szolgálta ki a falusiakat, már csak Ildikó állja a sarat, akinek már a nagyapja is kocsmáros volt. Rajtunk kívül csak egy házaspár iszogatott a Mámor teraszán, egy biciklin érkező úr csak egy gyors feketére ugrott be. Lehajtotta a presszót, és távozott. A Mámor házirendje szerint a belépéssel automatikusan elfogadjuk a kocsma szabályait.
Az a vicc, hogy az egész falu alkoholista, de már csak otthon isznak. Megveszik a boltban, azt kész, én meg sokszor órákig egyedül ülök itt, kéthetente valamivel jobb, mert meccs van. Van szép focipálya, csapat, minden. Vannak vállalkozók, akik itt fizetik ki a munkásaikat, és megisznak egy-egy kólát. A csapat szétoszlott, sokan Németországban dolgoznak, vagy átjárnak bulizni Gyarmatra. Azt nem értem, hogy hová tűntek a turisták, az idegenek
– mondta Ildikó, aki a Covidot látja a problémák hátterében, és annak ellenére sem tud kiszállni a bizniszből, hogy alig van bevétele a helyből, és már belátta: hamarosan örökre le kell húznia a rolót. A Mámor három hűtőjéből hétköznap csak egy van bekapcsolva, Ildikó így próbálja csökkenteni a költségeket.
„Olyan az egész, mintha már szégyen lenne lejönni a kocsmába, a 19 év körüliek nem jönnek. Mi azért héttől kilencig mindennap megtartjuk a szokásos meetinget. De délután már csak a csapat fele jön vissza. Én a jómódúbb környéken, a Dunakanyarban terítem a piát. Például Vámosmikolán van egy kocsma, ami régen minden héten egymillió forintért rendelt árut, de annyira megsínylették a Covidot, hogy már csak kéthetente hétszázezerért rendelnek. Szerintem sok kocsma nem ment tönkre, hanem dohánybolt lett belőle” – vágott közbe hirtelen a házaspár férfi tagja, majd felesége, Mariann olyan képeket kezdett el mutogatni a telefonján, amelyeken a környék szebb napokat látott csárdái láthatóak. A férfi arról is beszélt, hiába próbál meginni kamasz fiaival egy pofa sört ebéd után, a fiúk egy pohár után „eltűnnek”, és telefonjaikba mélyedve játszanak tovább.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)