Az 1848-as áprilisi törvényekkel és azok királyi szentesítésével győzelemre jutott, törvényes magyar forradalom céljai többségét – a jobbágyfelszabadítást, a királynak és a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányzatot, a polgári szabadságjogokat, az Erdéllyel való egyesülést és Magyarországnak a Habsburg Monarchián belül biztosított egyenlőségét – elérte. Ez utóbbi egyszerre biztosította a nagyhatalmi státuszt és a birodalmi léptékkel együtt járó külpolitikai, gazdasági-kereskedelmi előnyöket. Ezek fontosságával a reformkori magyar politikai elit egymással vetekedő csoportjai, pártjai egyformán tisztában voltak.

Éppen ezért a Batthyány-kormány programjában a monarchiából való kiválás, a független magyar állam megteremtése nem szerepelt

– hangsúlyozta Szarka László, aki szerint azt követően azonban, hogy 1848 nyarán az udvar előbb kétségbe vonta, majd – Batthyány és Deák folyamatos bécsi tárgyalásai ellenére – érvénytelennek nyilvánította a magyarországi alkotmányos kereteket, a helyzet radikálisan megváltozott. Október 3-án uralkodói manifesztum oszlatta fel a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítve a király által nem szentesített határozatait. Az udvar ezzel egyidejűleg ostromállapotot hirdetett az országban, és a magyarországi fegyveres erők főparancsnokává kinevezett Jellasics horvát bán támadást indított az ország ellen.

Az olmützi oktrojált alkotmány

A Batthyány-kormány lemondása, a helyére lépő Országos Honvédelmi Bizottmány létrejötte után Bécs és Pest-Buda közt ekkortól kezdve nem volt lehetőség a vitás kérdések békés rendezésére, különösen azt követően, hogy a magyar fővárost elfoglaló osztrák csapatok 1849. január 5-én letartóztatták az osztrák–magyar tárgyalásokkal megbízott gróf Batthyány Lajost.

Az ily módon fegyveres szabadságharcba torkollt önvédelmi harc 1849 márciusáig a monarchián belüli egyenjogúság és politikai önállóság megőrzéséért, megszilárdításáért folyt. A kremsieri birodalmi gyűlésen kidolgozott liberális alkotmánytervezettől tartva, valamint a kápolnai osztrák győzelem után feltételezett magyar kapituláció reményében 1849. március 6-án a morvaországi Olmützben az akkor 18 esztendős Ferenc József császár manifesztumával a centralizált birodalmat helyreállító, oktrojált alkotmányt hirdetett ki. Ez Magyarországot az „oszthatatlan és felbonthatatlan, alkotmányos ausztriai örökös monarchiában” koronatartománnyá degradálta.

A császári pátens leválasztotta és külön tartománnyá nyilvánította Erdélyt a Partiummal, Horvátországot Szlavóniával és a Tengermellékkel és a Katonai Határőrvidékkel, valamint a Bácska és a Temesköz területén kialakított Szerb Vajdaságot. Az önálló hadügy, külügy, a gazdasági-kereskedelmi, vám- és pénzügyek pedig a császár tanácsadó szerveként működő birodalmi gyűlés kezébe kerültek.

Miután Kossuth – a tavaszi hadjárat sikeres ütközeteinek helyszínen tapasztalt élményektől eltelve – április 12-én elkészítette a függetlenségi nyilatkozat vázlatát, a debreceni országgyűlés 1849. április 13-i titkos ülésén javasolta a nyilatkozat országgyűlés elé terjesztését. Ioan Dragos, Bihar megye román nemzetiségű képviselőjének javaslatára másnap

A függetlenségi nyilatkozat végleges változatát – Hunkár Antal veszprémi főispán és kormánybiztos, Horváth Mihály csanádi püspök, a Szemere-kormány minisztere, az 1849-ben mártírhalált halt Szacsvay Imre képviselőházi jegyző és Gorove István, a Védegylet igazgatója, temesi követ pontosításaival – április 19-én fogadták el a képviselők.

„Megszegve a nemzetnek adott szent esküjét”

A debreceni nemzetgyűlés nyilatkozatával Magyarország az őt megillető természetes jogait visszanyerve „az önálló független európai státusok” sorába jelentkezett, egyszersmind sérthetetetlenné, feloszthatatlanná nyilvánította az Erdéllyel és a Partiummal egyesült magyar állam területi egységét és épségét. A trónfosztás nyomán fontossá vált új kormányformáról és az új kormányról Kossuth javaslata alapján a nemzetgyűlésnek kellett kimondani a végső szót. Addig viszont a nyilatkozat leszögezte:

az országot egyetemes kiterjedésében egy kormányzó elnök fogja a maga mellé veendő miniszterekkel úgy saját magának, mint az általa kinevezendő minisztereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett kormányozni.

Végül a Batthyány-kormány lemondásától kezdve az országot irányító Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) helyére Kossuth kormányzó elnök Szemere Bertalant kérte fel a kormányalakításra.

Arra a kérdésre, beváltak-e Kossuth számításai a nyilatkozattal, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa elmondta: minthogy a forradalmi törvényekkel elért eredményeket és az ország monarchián belüli önállóságát és egységét megsemmisítő, 1849. március 4-i oktrojált alkotmány magyar részről semmilyen körülmények közt nem maradhatott magyar válasz nélkül, az OHB elnökeként Kossuth a tavaszi hadjárat győzelmeitől remélt katonai fordulatot tartotta alkalmas időpontnak a Habsburgok detronizációjának meghirdetésére. A hatvani és az isaszegi győztes csaták után, folyamatos kapcsolatban állva az OHB-val, április 7-én terjedelmes felhívásban sürgette az újoncozások felgyorsítását. Megidézve a „népszabadság Istenét”, „az Árpádok ezredéves szent földének ős szabad lakóiként” szólította meg az ország lakóit. Ausztriát, az osztrák császári sereget az országot pusztító ellenségnek nevezte. Minden bűn és baj okát pedig az olmützi alkotmányt kibocsátó Ferenc Józsefben jelölte meg:

Megszegve a nemzetnek adott szent esküjét, miszerint szabadságunkat, ősi alkotmányunkat megőrzendi, szentségtelen bűnös esküt mondott, hogy kiirtja a magyart földéről, mellyen szabad nemzet volt ezredéven át.

Ezért is ünnepli a tavaszi hadjárat győzelmeit: a magyar honvédség „űzi határaitokról azon ellenséget, kinek császárja azt merte mondani, hogy Magyarország nincs, s nem lesz többé, ki erdélyi testvéreinket tőlünk el merte szakítani, Horvátországot a magyartól elrabolni, saját hazánkat eldarabolni (...) nem iszonyodott.”

Szarka László szerint Kossuth az adott helyzetben legfőképpen az ország bel- és külpolitikai viszonyainak megerősítését remélte. Részben le akarta szerelni az osztrákokkal való kiegyezés békepárti híveit, akik az ő radikalizmusát okolták azért, hogy a Béccsel való viszony egyre súlyosabb konfliktusokhoz vezetett. Másrészt ő is félt az áprilisban sokak által valószínűnek tartott, közeli orosz beavatkozástól. Ezért azt remélte, hogy a független Magyarország orosz megtámadását Anglia és Franciaország ellenezni fogja: London és Párizs diplomáciai lépései nyomán pedig Bécs politikailag és katonailag is magára maradhat. Éppen ezért volt különösen tragikus, hogy már a függetlenségi nyilatkozat hírének Bécsbe érkezése előtt, április 21-én megtörtént Ferenc József hivatalos segítségkérése.

Így tehát I. Miklós cár döntése a kétszázezres orosz hadsereg magyarországi bevetéséről eleve kész tények elé állította az angol és a francia diplomáciát. London és Párizs mérlegelésében nem Magyarország függetlenségének kérdése, hanem a balkáni orosz térnyerés felerősödésének megakadályozása volt a döntő szempont. Kossuthnak végső soron emiatt kellett csalatkoznia az angoloktól és franciáktól remélt segítségben. Mindkét nagyhatalom számára fontosabb volt a közép-európai térség és a Balkán stabilitása, mint a magyar függetlenség ügye.

Görgei és Damjanich fenntartásai

Közbevetettük, hogy a nyilatkozat elfogadását a magyar honvédség sem fogadta kitörő örömmel. Görgei Artúr például csak annyit üzent a futárral Kossuthnak: „Annyit mondjon, hogy ha máskor oly fontos dolgot tenni akar, előbb, legyen szíves, velem közölje.” Szarka László erre elmondta: miután a debreceni nagytemplomban Kossuth által látható ellenállás nélkül elfogadott függetlenségi nyilatkozatot azóta is sokszor jelölik meg a szabadságharc vereségét eldöntő tényezők egyikeként – például tévesen a Ferenc József által már korábban eldöntött orosz segítségkérésének okaként –, érdemes tisztán látni a honvéd tábornokok álláspontjának alakulását. Tény – folytatta a történész –, hogy a honvédség legerősebb feldunai hadtestének élén Görgei Artúr és tábornokai nem tekintették szerencsésnek sem a függetlenség és a trónfosztás deklarálását, sem annak időzítését.

Ez már 1848 októbere után is nehéz helyzetbe hozta őket, de a függetlenségi nyilatkozat után végképp nem remélhették a császári hadsereg és hadbíróság belátását és megbocsátását. Másrészt a magyar országgyűlésben jelen lévő békepárti kisebbség bizakodott a hadsereg határozott fellépésében, de a katonai hatalomátvétel lehetőségét a szabadságharc tragikus végnapjai előtt senki sem tartotta járható és főleg eredményes alternatívának.

Az orosz intervenció bekövetkezte, illetve a francia és angol diplomáciától remélt támogatás elmaradása után történtek ugyan lépések a tábornoki kar és az országgyűlési ellenzék, illetve Kossuth kritikusainak kapcsolatfelvételében, de ezek – Klapka György ellenzékieknek tett merész ígéreteivel együtt – semmilyen alapot nem biztosítottak a függetlenségi nyilatkozat országgyűlési visszavonására. Mint ahogy a trónfosztás ellen nyíltan tiltakozó Damjanich tábornok körül sem alakulhatott ki valamilyen erősebb ellenzéki csoport. Ráadásul a felvidéki vesztes csaták, a sorozatos katonai vereségek nyomán a képviselőház július 2-ig elnapolta üléseit, s így a függetlenségi háborúnak nem kapitulációval, hanem az országgyűlés, a kormány és a hadsereg együttműködésétől remélt tárgyalásos lezárására többé már semmilyen esély sem kínálkozott.

Négyszer is kimondták a trónfosztást

Szarka László emlékeztetett, hogy a magyar történelemben négy alkalommal is kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. A Habsburgok detronizációjára mind a négy esetben kiélezett bel- és külpolitikai válsághelyzetben került sor, amikor remélni lehetett az európai hatalmak támogatását a magyar önállóság és függetlenség helyreállításában. 1620-ban Bethlen Gábor a – sokak által első világháborúként emlegetett – harmincéves háború nyitószakaszában határozta el magát a lépésre, annak reményében, hogy a protestáns hatalmak katonai fölénye és Franciaország hagyományos Habsburg-ellenessége megteremti a három részre osztott Magyar Királyság helyreállításának politikai feltételeit. Minthogy azonban a harmincéves háború másként végződött, és a vesztfáliai békéhez vezető tárgyalások során sem Erdély, sem Magyarország képviselői nem kaptak meghívást, a Habsburgok közép-európai pozíciói tartósan megerősödtek.

Többé-kevésbé hasonló volt a helyzet II. Rákóczi Ferenc szabadságharca és a függetlenségi háborúvá átalakult 1848–1849. évi szabadságharc esetében is. A sokszor hivatkozott európai nagyhatalmi egyensúly biztosításában azonban a 18–19. században Nyugaton és Keleten egyaránt elengedhetetlennek tartották a Habsburg Birodalom fennmaradását és szerepét.

A központi hatalmak első világháborús veresége s ennek nyomán Közép-Európa 1918–1920 közötti nemzetállami átalakítása viszont végérvényesen leszámolt a Habsburgok soknemzetiségű birodalmára kiosztott egyensúlyozó szerep doktrínájával – magyarázta a történész, aki szerint ez egyúttal azt is jelentette, hogy Kossuthnak az 1867-es kiegyezést hevesen bíráló, tragikus jóslata teljesült be az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús vereségével és felbomlásával:

Az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké tesz, mert belső erőnket megoszlatja, természetes barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is ellenségeinkké teszi. Izolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem hagy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is.

A dualizmus osztrák és magyar kölcsönös felmondása, a Habsburgok osztrák kitiltása után a magára maradt IV. Károly valóban sikeres detronizációja 1921-ben már sokkal inkább a nagy- és kisantant által kikényszerített, a versailles-i Európába való betagolódásunkról és a trianoni ország konszolidációjáról szólt.

Mindazonáltal érdemes megjegyezni – tette hozzá Szarka László –, hogy a magyar szabadság- és függetlenségi harcnak s benne a függetlenségi nyilatkozatnak az egész nyugati világban rendkívül pozitív volt a visszhangja. Ezt jelezte Kossuth emigrációs ténykedése, angliai, amerikai, franciaországi útjainak szimpátiatüntetései. Nem véletlenül írta T. G. Masaryk, a csehszlovák állam alapítója emlékiratában, hogy 1918 őszén, amikor hónapokat töltött Washingtonban, s háromszor tárgyalt Wilson elnökkel, közép-európai nemzetállami terveinek egyetlen komoly hátráltatóját és akadályát Kossuth amerikai emlékezete és Magyarországnak az 1848–1849-es magyar szabadságharccal kivívott politikai presztízse jelentette.

(Borítókép: Kossuth kormányzóvá választása. Fotó: Wikipédia)