Bajcsi Norbert jelenleg építésvezetőként dolgozik Budapesten, mintegy tíz ember munkáját koordinálja nap mint nap. Emellett iskolákban tart drogprevenciós előadásokat, többfelé önkénteskedik, és nemrég az életrajzi könyvét is bemutatta.

A 42 éves férfi a „Szenvedéllyel – Utam a drogoktól a velünk élő Istenig” című kötetben megrázó őszinteséggel mesél viszontagságokkal teli gyerekkoráról. A Székesfehérváron született fiú otthonában mindennaposak voltak a veszekedések, alkoholista szülei nap mint nap egymásnak estek, de előfordult, hogy őt is bántották. 

Norbi az iskolában sem találta a helyét, rossz családi körülményei és szegényes megjelenése miatt ott is csúfolták, így folyton szorongott, önbizalma alig volt.

Társaságot egyedül a lakótelepen talált, itt találkozott a drogokkal is, mindössze 14 évesen. Néhány slukk fűvel indult minden, majd jött a speed, az extasy, a kokain, a heroin és az LSD. A szereknek köszönhetően pillanatnyi boldogságra talált, és ez neki épp elég volt. 

Lopott azért, hogy anyagozhasson

Mivel bandájukban senkit sem vetett fel a pénz, a drogozás hamar magával hozott egyfajta bűnözői létet is. 

Az apróbb bolti lopásoktól eljutottak odáig, hogy pincéket törtek fel, és végül egy ékszerboltot is kifosztottak, ez a húzás pedig egészen a fiatalkorúak börtönéig vezette.

A bent töltött 1 év 4 hónap csak olaj volt a tűzre, a börtönben a gyógyszerekre, nyugtatókra is rászokott, és amint kiengedték, egyenesen korábbi dealeréhez indult, hogy ismét anyagozhasson. Az ördögi kör tehát folytatódott. A drogozáshoz egyre több pénz kellett, így a lopások mindennapossá váltak, végül olyan sok ügye volt már, hogy egy összevont bírósági ítélet keretében 7 év 10 hónapot kapott, amiből végül 3 évet kellett letöltenie.

Könyvében részletesen feltárja, hogyan fizették le az őröket, miként lehetett drogot csempészni a börtönbe. 

Szabadulása után esélyt kapott arra, hogy új életet kezdjen, megismert egy jómódú családból származó lányt, akit feleségül is vett. Házasságuknak néhány év után a drogok vetettek véget, és Norbi számára az út innen még mélyebbre vezetett, mint valaha.

Utcára került, csaknem három évig volt hajléktalan. A pihenés és az étel hiánya a dizájnerdrogokkal és az olcsó alkohollal párosítva olyan kombinációt jelentett, hogy súlyos téveszméi lettek. Újra és újra azt hallucinálta, hogy keresik őt a rendőrök, ezért nemegyszer önként vonult be a kapitányságra. A zsaruk a helyzetet látva a zárt osztályra vitték, ahol ugyan megpróbáltak neki segíteni, a szervezete már olyan állapotban volt, hogy a gyógyszereket sem bontotta le, így néhány hét után elküldték. Noha könyörgött, hadd maradjon, az egyik nővér rácsukta az ajtót azzal:

nem tudunk magán segíteni.

Végül egy ismeretlen nő nyújtott át neki egy cetlit, amin a székesfehérvári Egészségdokk Drogambulancia címe volt. Legnagyobb meglepetésére ezen a helyen az a gyerekkori barátja nyitott ajtót, akivel anno kipróbálta a drogokat. Végül ez a – már önkéntesként dolgozó – férfi segített neki bejutni a ráckeresztúri bentlakásos drogrehabra, amelynek tinirészlegén korábban az Index is riportot készített.

„Isten ki tudott vezetni minden hülyeségből”

Norbinak a bent töltött 15 hónap alatt a hit adott erőt a felépüléshez. Míg korábban azért imádkozott, hogy jól sikerüljön egy bűncselekmény, később már azért fohászkodott: a jó úton maradjon. A gyógyulás folyamatáról a férfi az alábbiak szerint ír a könyvben: 

• „Hálás vagyok. Ez az a mondat, amit régebben soha nem tudtam kimondani, mert mindig azt éreztem, hogy nincs miért hálásnak lennem. De pont a hála volt az, ami elindította bennem a változást. Egy drogrehabon, mindent és mindenkit elveszítve voltam először hálás. Most pedig mindenért hálás tudok lenni, hiszen mindent megkaptam Istentől, amire szükségem van.”
• „Isten ki tudott vezetni minden hülyeségből, amit csináltam, a függőségből is, a hajléktalanságból is. Nem azért irányított a rehabra, mert én annyira oda akartam menni, hogy leálljak, hanem azért, hogy ott tiszta fejjel, tiszta szívvel, tiszta lélekkel lássam az üzenetét. (...) Boldog voltam, kitisztult, felvilágosult, megértettem az egész múltamat. Onnantól kezdve egy csepp keserűség sem volt bennem miatta, mert megértettem, hogy nekem ezen végig kellett mennem.”
• „A rehab első hónapjában annyira kívülállónak éreztem magam, hogy ha nem kellett, én senkihez sem szóltam. Leültem egy székre, és csak elvoltam. Ha csoporton ott kellett lenni, ott voltam, de nem beszéltem. Az esti találkozókon az szólal fel, aki akar, és elmondja a nap során megélt érzéseit. Na, akkor aztán Matyi bá megkérdezte tőlem: »Mi a szerencseszámod?« A hatos. »Jó, akkor innentől kezdve mindig számolsz, és hatodiknak fogsz felszólalni. Ha semmi nem történt veled egész nap, akkor azt mondd el, de akkor is beszélj!« És ez berögzült. Ebben egyrészt tudatosság volt, tehát hogy tudjam számolni, mikor jövök én, másrészt pedig az, hogy addig készüljek fel. Amikor aztán rám került a sor, elkezdtem beszélni. És nem nevettek. Eltelt egy-két hét, és észre sem vettem, de már nem szorongva szólaltam fel, hanem csak úgy jött. Ezzel a módszerrel Matyi bá kihozta belőlem, hogy tudok beszélni. Most már néha túl sokat is. És miután megnyíltam magammal, a múltammal, a gyerekkorommal kapcsolatban, lassan kezdtek oldódni a lelki fájdalmak, a szorongások, a traumák. A rehabon azt mondták: »A szánkon keresztül betegedtünk meg, azon keresztül is gyógyulunk.«
• Mivel az intézményben a bentlakók egymás között osztják meg a feladatokat – külön felelőse van például a vécének, a virágnak, a kávénak, a ciginek, az ébresztőnek –, Norbi először a konyhára került. Eleinte csak mosogatott, majd egy vacsorát is rábíztak. „Tejbegríz volt. És jó lett. Dicséretet kaptam az egész közösség előtt. Mintha csak erre lett volna szükségem: hogy megdicsérjenek valamiért. És ez tényleg megindított. 

• „Az első egy-két évben azzal azonosultam, amit a nagy felépülési programok tanítanak, hogy örökké függők maradunk, csak tünetmentesek. De ha én keresztény vagyok, kegyelmi keresztény, ami nagyon nagy áldás az életemben, tehát találkoztam azzal a hittel, amely által tényleg van gyógyulás, akkor nem mondhatom azt, hogy örökké függő maradok, mert az olyan, mintha azt hirdetném, hogy mégis van egy betegség, ami fölött Jézus nem Úr. Tehát én hiszek abban, hogy a függőségből is fel lehet gyógyulni. A függőségem nem tart örökké, az önismereti folyamatom viszont igen.”

Természetesen Norbi történetét csupán dióhéjban vázoltuk fel, és a gyógyulásról szóló idézetek is csak az összkép töredékei. Aki kíváncsi a további részletekre, annak mindenképp ajánljuk a könyvet. Az egykori függő korábban az Indexnek is nyilatkozott, cikkünket ide kattintva érheti el, az Anonim Drogfüggők ülésén készült riportunkat pedig itt érheti el. 

(Borítókép: Bajcsi Norbert Szenvedéllyel című könyve. Fotó: Szollár Zsófi / Index)