Ma 460 éve, 1564. május 27-én halt meg Genfben Kálvin János, a francia származású svájci reformer, keresztény tudós, a kálvinizmus névadója. A reformáció nagy hatású hitújítójáról Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.
Először azt kérdeztük a történésztől, igaz-e, hogy a kortársak nem igazán kedvelték Kálvin Jánost, mert egy diktatórikus hajlamú, keménykezű egyházi zsarnokot láttak benne, aki eltérítette útjáról a reformáció lutheri elképzelését. Hahner Péter erre elmondta, hogy valóban hideg és zárkózott személyiségnek tartották, aki nem szívesen beszélt önmagáról.
Denis Crouzet francia történész egy állandóan feszült íjhoz hasonlította.
Genfben megszilárdította az erkölcs uralmát, s olykor ártatlan szórakozások miatt is megrovást kaptak a polgárok. De azért Kálvin semmivel sem volt fanatikusabb kortársainál, sőt, valószínűleg türelmesebb volt náluk. Egyik levelében például azt is felvetette, hogy az öngyilkosok isteni kegyelemben részesülhetnek. A Genfbe érkező anabaptistákat nem bántották, csak száműzték. Hasonló sors várt Kálvin személyes ellenfeleire is. Egyetlen embert végeztek ki vallási nézetei miatt Genfben, a szentháromság-tagadó, aragóniai Miguel Servetót (magyarosan Szervét Mihályt) 1553-ban. Kálvin előre figyelmeztette, hogy ne jöjjön Genfbe, mert az élete itt is veszélyben forog. A per, az ítélethozatal és a kivégzés teljes mértékben a városi tanács dolga volt, méghozzá egy olyan időszakban, amikor az szemben állt Kálvinnal. A törvényszék világiakból állt, Kálvint és más lelkipásztorokat csak szakértőként hallgattak meg. Kálvin még egyszer megpróbálta rábeszélni Szervétet tanai visszavonására, majd megkísérelte a máglyahalálnál gyorsabb és kevésbé fájdalmas lefejezésre változtatni a kivégzés módját.
Kálvin elfogadta a hit általi megigazulás lutheri tanítását, vagyis azt, hogy az üdvözülést nem lehet pusztán jó cselekedetekkel kiérdemelni. A szentségek közül csak a keresztelést és az úrvacsorát ismeri el, mint „a láthatatlan kegyelem látható formáját”.
Luther és Kálvin egyaránt hangsúlyozta a Biblia elsődlegességét az egyházi hagyományokkal szemben, a prédikáció fontosságát a szertartásossággal szemben és az anyanyelven elmondott igehirdetés jelentőségét.
A Rubicon Intézet főigazgatója szerint azt kívánták, hogy a Bibliát minden hívő a saját nyelvén tanulmányozhassa. Mindketten elvetették a pápai fennhatóságot, a purgatóriumot, az egy szín alatti áldozást, a szentek, képek és ereklyék tiszteletét és a katolikusok egyházszervezetét.
A predesztináció eszméje, az úrvacsora tana és az egyházszervezet azonban elválasztotta őket egymástól
– hangsúlyozta a történész. Emellett Luther szerint Isten mindenkinek felkínálja segítségét az üdvözüléshez, amit az emberek elutasíthatnak, Kálvin szerint viszont nem mindenkinek kínálja fel, s a kiválasztottak ezt nem utasíthatják vissza. A kálvinista hívő természetesen nem válhat passzívvá vagy bűnössé, abban bizakodva, hogy Isten eleve üdvösségre szánta – ez éppen annak lenne a bizonyítéka, hogy nem kiválasztott. Erkölcsös életet kell élnie, és bizakodni abban, hogy kiválasztott.
Ami a szentségek természetét illeti, Luther szerint az úrvacsorán a kenyér és a bor valóban Jézus testévé és vérévé válik, Kálvin szerint a jel és a jelölt dolog megkülönböztethető, de egymástól el nem választható, kapcsolatuk oly szoros, hogy nem lehet üres szimbólumoknak tekinteni a kenyeret és a bort. Amikor az úrvacsorán elfogadjuk Krisztus testének a jelét, magát Krisztust fogadjuk el. Luthernál minden istentisztelet úrvacsorával végződött, s ezt Kálvin is megtette volna vasárnaponként, de végül úgy egyezett ki a genfi és a berni tanáccsal, hogy erre évente csak négyszer (húsvétkor, pünkösdkor, szeptemberben és karácsonykor) került sor.
Az egyházszervezet Luther szerint „láthatatlan közösség”, amelyhez képest azok a látható szervezetek és intézmények, amelyeket a hívők megteremtenek a világban, csak esendő segédeszközök az Ige eredményes szolgálatának érdekében.
Kálvin szerint pedig az egyháznak látható, hatékony szervezetet kell biztosítani, amely elkülönül a politikai hatalomtól.
Arra a közbevetésünkre, honnan ered a nyakas kálvinista kifejezés, Hahner elárulta: régebbi formája „vastagnyakú kálomista” volt ennek az elnevezésnek. Kérdéses, mikor bukkant fel először, de eredete nyilvánvaló. Mivel hazánkban a kálvinisták kisebbségben voltak, nem egyszer üldözött kisebbségben, szükség volt némi keménységre, kitartásra, makacsságra – vagyis nyakasságra – ahhoz, hogy kitartsanak egyházuk mellett.
Kálvin halálos ágyán a legegyszerűbb temetést kérte, és halála után pár évvel már senki sem találta meg a sírját. A történész egyetértett azzal a megállapításunkkal, mintha ezzel is azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem az ember személye a fontos, hanem az életmű, amelyet hátrahagy. Hozzátette: nagyapja kádár volt, apja jószágigazgató, anyja egy fogadós lánya – ő pedig egy világegyházat hozott létre. Az egyik országban egy fejedelem kényszerítette rá alattvalóit, hogy fogadják el a kálvinizmust, a másikban az egyre sokasodó hívők kis közösségei terjesztették el. Egyes államokban váratlan gyorsasággal győzedelmeskedett, máshol hosszas polgárháborúkhoz vezetett.
A kálvinizmus minden államban hozzájárult az írástudás terjedéséhez, az analfabétizmus visszaszorulásához, mert a hívőktől elvárta a Biblia önálló tanulmányozását.
A kálvinizmus terjedésének köszönhető, hogy a meglehetősen szegény Skócia élen járt az írástudás terjesztésében: a XVIII. század közepére lakosságának 65 százaléka már nem volt analfabéta. Franciaországban a népesség 8-9 százalékát képviselő kálvinisták körében (akiket itt hugenottáknak neveztek) jóval nagyobb volt a műveltebb, gazdagabb városlakók aránya, mint a katolikusok körében, s ezért szervezettségben és hatékonyságban felvehették velük a versenyt. Nyolc vallásháborút vívtak a többségben lévő katolikusok ellen (1562–63, 1566–67, 1567–70, 1572–73, 1575–76, 1577, 1580, 1585–98). Végül IV. Henrik király a nantes-i ediktummal (1598) vallásszabadságot, politikai és katonai kiváltságokat biztosított a számukra. Az 1579-ben megszületett Egyesült Tartományoknak, vagyis Hollandiának, amely szerény méretei dacára száz éven át kereskedelmi nagyhatalom maradt, a kálvinizmus lett az államvallása. Napjainkban a Református Egyházak Világszövetsége a Föld több mint száz országának tagegyházait foglalja magában.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonnégy önálló kötete jelent meg, köztük A Bastille bevétele (1985), A nagy francia forradalom kisenciklopédiája (1989), A Bastille-tól Waterlooig (1989) és a Franciaország története (2005).
(Borítókép: Kálvin János szobra a Reformátorok terének átadásán Rákosszentmihályon 2017. október 29-én. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)