A magyar politika a menekültkérdés kapcsán nemkívánatos jelenségként bemutatva, erősen negatív érzelmi töltettel ruházta fel a migráció/migráns kifejezést. Ugyanakkor a kormányzat különböző konfliktuszónákból, részben uniós támogatással több ezer külföldi állampolgárt telepít be Magyarországra szervezett körülmények között. Egyes esetekben akaratuk ellenére is. Hogy kik ők, honnan jönnek és mit csinálnak hazánkban, arról Győri-Dani Lajossal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programvezető alelnökével beszélgettünk a befogadás napja apropóján.
1989. augusztus 14-én, épp 35 éve történt, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadta a Budapesten várakozó, Nyugat felé tartó keletnémet menekülteket, ezzel az akkori Európa legnagyobb humanitárius akcióját elindítva. Ennek során 3 hónap alatt 48 ezer keletnémet menekült kért és kapott segítséget Magyarországon. A befogadás felgyorsította a keleti és nyugati blokk között átjárhatatlan, hidegháborús határok megszüntetését, ennek a folyamatnak volt emblematikus epizódja a vasfüggöny átvágása vagy a berlini fal lebontása.
A menekültek befogadása ma is része a Máltai Szeretetszolgálat küldetésének, de 35 év elteltével már elsősorban nem a szállás és az ellátás biztosítása jelent kihívást, hanem sokkal inkább az, hogy a befogadott menekülteket sikerül-e integrálni, képesek lesznek-e a velünk való együttélésre.
Fontos kérdés, hogy hosszú időn át kell-e gondoskodnunk róluk, vagy képesek lesznek magukról gondoskodni, és eltartottból adófizetővé válni.
Ugyanilyen fontos kérdés, hogy be tudnak-e illeszkedni a befogadó ország polgárai közé, vagy az otthoni viszonyaikat, szokásaikat magukkal hozva saját közösségeikbe bezárkózva, kicsiben építik újra azt a világot, amelyből ők maguk is elmenekültek, azaz lesznek a helyiek által elkerült „no-go zónák” a menekültek által lakott területeken.
A Máltai Szeretetszolgálat a Magyarországra érkező menekültek integrálásának kiemelt szereplőjévé vált az utóbbi években, részben az évtizedek óta zajló saját szerepvállalásai, részben a kormánytól kapott feladatoknak köszönhetően. A szervezet nagy számban gondoskodik Magyarországra menekültként érkezett és tartósan itt maradó ukrán, venezuelai, pakisztáni, afgán és örmény emberekről, külföldi szerepvállalásai pedig Afrikában és Szíriában is azt a célt szolgálják, hogy minél kevesebb ottani embert kényszerítsen rá a szükség otthona elhagyására.
A szóban forgó külföldiek különböző okokból érkeznek Magyarországra, egy dologban azonban azonos a helyzetük: szülőföldjükön élhetetlen helyzet alakult ki.
Venezuelában Nicolas Maduro elnök autokratikus baloldali kormányzása és a nyomában járó jogbizonytalanság, erőszak, gazdasági válság, valamint a középosztály széthullása miatt az elmúlt 5-6 évben már közel ezres nagyságrendben menekítettek ki igazolhatóan magyar felmenőkkel rendelkező venéz családokat. A magyar integrációs programban a részvételnek nem feltétele a magyar nyelvtudás. A tapasztalat is azt mutatja, hogy külföldi környezetben még a magyar származású családok harmadik generációja is nagy eséllyel elveszíti az anyanyelvét, különösen olyan az esetben, amikor az apai felmenők voltak magyarok. (Ez okozza azt a furcsa, fordított helyzetet is, hogy a magyar vezetéknévvel rendelkezők tudnak kevésbé magyarul.)
Venezuelához hasonlóan a vitatott státuszú Hegyi-Karabah felől is egyfajta exodus zajlik, a máltai programban az elmenekült örmény családok is önkéntes alapon és nagyobb számban vesznek részt. (Közülük egyesek magyar felmenőkkel is rendelkeznek, mivel a szovjet időkben örmények is tanultak magyar egyetemeken, és így születtek vegyes házasságok.) Ebből a szempontból a Magyar Máltai Szeretetszolgálat integrációs programjában speciális helyet foglalnak el az afgán családok, mintegy 450 ember. Ők jellemzően azok, akik a 2021 augusztusi talibán hatalomátvétel előtt valamilyen formában együttműködtek a nyugati államok afganisztáni rendfenntartóival, ezért forróvá vált a lábuk alatt a talaj. Mellettük sok ukrán család érkezik a szomszédunkban dúló háború elől menekülve, de vannak pakisztáni üldözött keresztények is.
A programban részt vevőknek nem sok, mindössze egy év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy a széles körű és jelentős anyagi támogatást is magában foglaló segítséget igénybe vegyék. Ezt követően – repülőtéri hasonlattal élve – el kell hagyniuk a kifutópályát, és fel kell tudniuk emelkedni, azaz Magyarországon olyan munkát kell szerezniük, ami révén a lakhatásukat biztosítani tudják, és önmagukat, illetve a családjukat fenn tudják tartani. Ez tízből nyolc családnak sikerül. A társadalomba a legkönnyebben a 30-40 éves szülők családjai képesek beilleszkedni, a kor előrehaladtával azonban ez az arány romlik.
A program külön-külön fókuszál a családokra, számos ellátást, így önálló lakást is biztosítanak nekik. Érkezés után elviszik őket a szállásukra, a hűtőt feltöltik élelemmel, az asztalon ott vannak az utazáshoz szükséges jegyek, a telefonszám, amelyen segítséget kérhetnek, és egy térképen bekarikázva a cím, ahol a következő munkanapon jelentkezniük kell. Győri-Dani Lajos szerint erre azért van szükség, mert ha összezárnák őket egy táborba (vagy akár csak egy házba), akkor a mindennapi élet nyelvi kommunikációja nem kényszerítené ki a magyar társadalom felé való nyitást, és ez elzárná őket az itteni működési modell megismerése és megértése elől. Budapesten és szerte az országban összesen 600 lakást bérel a szeretetszolgálat, amit a konfliktuszónákból menekülők esetében uniós pályázat, míg a magyar diaszpóra tagjai esetében kormányzati forrásból finanszíroznak.
Az integrációnak nem a magyar nyelv tökéletes elsajátítása a legfőbb eleme, hanem annak elősegítése, hogy az adott család beilleszkedjen, ami akkor sikeres, ha önszántából akar beilleszkedni.
– emelte ki az MMSZ alelnöke. Leginkább azok esetében sikerül ezt elérni, akik – egy bizonyos gyászfolyamatot követően – lemondtak a hazájukról, és oda már nem akarnak visszatérni. Közéjük elsősorban az üldözött pakisztániak, a venezuelaiak és az örmények tartoznak. Gyermekeiket azonnal óvodába, iskolába íratják, ami a szándék komolyságának jelzése mellett néhány év múlva már azt is lehetővé teszi, hogy a magyar nyelvvel nehezen boldoguló szülőknek 10-12 éves gyermekeik tolmácsoljanak az ügyintézés során. A gyermekek azért is kulcsfontosságúak az integráció folyamatában, mert sok család éppen miattuk, az ő boldogulásuk érdekében döntött a szülőföldjük elhagyása mellett. Nem tartoznak viszont közéjük az ukránok és az afgánok, mert ők nem önszántukból jöttek el, hanem a közvetlen életveszély elkerülése miatt.
Afganisztánból 2021 augusztusában mintegy 450 ember érkezett hozzánk, de a programban ők jelentették az eddigi legnagyobb kudarcot is. Ugyanis a mentorok kifejezett csapásként élték meg, hogy közülük már csak hat család van itt. Annyiban egyébként nem lehetett teljes meglepetés a távozásuk, hogy már amikor leszállt velük a repülőgép, kijelentették, hogy ők Amerikába akarnak eljutni. Ilyen ígéret azonban soha nem hangzott el. Az afgánok a programban való részvétel célját ismertető előadást is csak csoportosan voltak hajlandók meghallgatni, a szeretetszolgálat munkatársaival sem akkor, sem később nem voltak hajlandók családonként kommunikálni. Bármilyen panaszukat vagy kérésüket megfogalmazni is csak csoportosan – jellemzően 20–30 férfi együttes felszólalásával – tudták. Az afgán társadalom a közösség erejében lévő érdekérvényesítő képességen alapul. Csak harmadszori magyarázatra értették meg, hogy mit is várnak el tőlük. Szószólójuk meg is tudta fogalmazni: hogy beilleszkedve hasznos tagjai legyenek a magyar társadalomnak. Csakhogy – tette hozzá – ők egyáltalán nem így és nem itt akarnak élni. Ezt követően a családok többsége el is hagyta Magyarországot, azóta feltehetően valamelyik nyugat-európai nagyváros afgánok lakta részében élnek.
Győri-Dani Lajos szerint a klánban, zárt nagyközösségben való élethez a feltételek sokkal inkább adottak Nyugat-Európában, mert ott már megvan az adott nemzetség tömege és területe. Ez gyakorlatilag a no-go zónákat jelenti,
de a magyar törekvés éppen az ilyen szegregátumok, párhuzamos világok kialakulásának megakadályozása. Persze az amerikai olasz diaszpóra, vagy akár a venezuelai magyar is mikroszinten egyfajta zárt közösség volt, lényegi különbség azonban, hogy ezek tagjai a mindennapok során az ottani családokhoz hasonlóan éltek, a felnőttek dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, a különbözőségek sohasem érték el a társadalmi működés olyan szintjét, ami a helyi lakosság alapműködését döntő mértékben érintette volna. A beilleszkedésnek volt egy „magszintje” amit mindenki elfogadott. A venezuelai magyar ház egy kulturális csomópont volt, míg például a stockholmi külváros egy muszlim gettó.
A társadalmi együttélés szabályai sehol nincsenek leírva, a törvényes keretek csak azt rögzítik, hogy mit nem szabad megtenni. Ezért nehéz megértetni és elfogadtatni például, hogy a férfiak részéről miért illik egy nő számára átadni a helyet a villamoson. Míg a venezuelaiakkal a magyarság, a pakisztániakkal pedig a kereszténység a kulturális és identitásbeli kapocs, addig az afgánokkal nincs semmilyen közös alap. Akadály annál több. Egy afgán nő például nem léphet ki a nyílt munkaerőpiacra, hanem csak a klán üzleti vállalkozásaiban, a biztonságát garantálni tudó rokonnál vagy háztartásbeliként dolgozhat. Egy afgán férfi zavart vagy félelmet érez egy lengén öltözött európai nő közelségében a buszon, mert nem lehet biztos benne, hogy ha ránéz, nem lesz baja a nőt védelmező, vele utazó rokonok miatt.
Ezek a dinamikák nem feltétlenül rosszak vagy túlzóak, a maguk kulturális közegében kifejezetten logikusak, de az európai társadalom nagyon leegyszerűsítően gondolkodik erről, és az össze nem illés okán hamar ítélkezik.
A másik oldalról pedig folyamatos bizonytalanságot szül, ami oda vezet, hogy az afgánok nem is akarják megérteni az európai együttélés szabályait.
A zártabb, családi, ismerősi alapú közösségek megtartóereje egyébként a venezuelaiaknál is jelen van, de ez az integrációt segítő pozitívumként jelenik meg (egymás gyerekeire vigyázás, segítség a munka világában való eligazodásban stb.). A betelepített családok egynegyede vidéken bérelt lakásokban él, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ott sokkal nehezebb az integrációjuk. Magyarországon Budapest az egyetlen világváros, amely könnyű érvényesülési esélyt kínál egy idegen nyelvű számára is. A fővárosi képzési lehetőségeket is szinte lehetetlen reprodukálni vidéken. Sokuk esetében az egyéves programnak része az egyéni terápia is, hisz nem kevesen poszttraumás stresszszindrómával (PTSD) érkeznek. Ezek kezelése is könnyebben megoldható a fővárosban.
A családok a lakhatás biztosítása mellett pénzbeni támogatást is kapnak, a havi apanázs egy része azonban automatikusan egy előtakarékossági számlára kerül. Ez elsősorban a támogatott egy év letelte után, az első nagyobb összegű kiadáskor jelent segítséget, többnyire a lakásbérlet nyélbe ütésekor ebből fizetik ki a kauciót. A program első éveiben ez sem volt elég, a családok 30 százaléka kért az MMSZ-től a megtakarításon felül is pénzt. Mára az ilyen hiteligények szinte nullára csökkentek, ennek pedig részben a már beilleszkedett honfitársaik segítségnyújtása lehet az oka. Az érkező családok terveinek mielőbbi megismerése azért is elengedhetetlen, mert számukra olyan lakásokat próbálnak bérelni, amik hosszabb távon is megoldást jelenthetnek Magyarországon. A tapasztalat ugyanis az, hogy az egy év letelte után is abban a lakásban maradnak, ahol elhelyezték őket, csak már saját maguk a bérlők.
A kifutópályáról sajnos nem mindenki tud felszállni. Az MMSZ alelnöke szerint részben a hozott traumákkal függ össze, illetve az is előfordul, hogy a magyarországi tartózkodás ideje alatt szakad szét a család. Ha az egyik fele továbbáll, a család itt maradó tagja egyedül alig képes megküzdeni a kihívásokkal.
Gondoljunk csak bele, ha bennünket tennének ki családunkkal – nem kell távoli, egzotikus országra gondolni – valamelyik európai nagyvárosban azzal, hogy adunk mindenféle támogatást, de tessék: kezdd újra!, vajon hogyan boldogulnánk?
– tette fel a kérdést, megállapítva, hogy sem a szeretetszolgálat befektetett munkája, sem a rájuk fordított nem kevés pénz nem garantálja a (folyamatosan érkező) külföldiek integrációjának sikerét. A tapasztalat szerint a család nélkül érkezők, jellemzően fiatalabb párok választják azt az utat, amit egyébként sok magyar fiatal is, hogy Nyugatra mennek. A venezuelaiak a nyelvi akadályokat átlépve többnyire Spanyolországba.
Az itt élő több ezer betelepített külföldi megkaphatja az úgynevezett Nemzeti Letelepedési Engedélyt, a magyar felmenőket igazolni tudók pedig állampolgárságot is. Mindkettő társadalombiztosítási jogviszonyt keletkeztet. A kiskorúaknak és a 65 éven felülieknek alanyi jogon, a többieknek pedig munkavállalási lehetőség megadása által. Letelepedési engedéllyel és bejelentett állandó lakcímmel az önkormányzati választásokon még szavazhatnak is, és bár június 9-én ebből volt kisebb galiba, Győri-Dani Lajos azt mondja, még a sokéves integrálódásuk sem ért el arra a szintre, hogy voksolással részt vegyenek a magyar közélet alakításában.
(Borítókép: Több száz menekült sétál a magyar–osztrák határon 2015. szeptember 28-án. Fotó: Beata Zawrzel / Getty Images)