A kommunista rendszert hosszú évtizedekig a szovjet minta alapján készült alkotmány, az 1949. évi XX. törvény alapozta meg. Az állampárt vezetői hallani sem akartak új alkotmányról, legfeljebb kisebb módosításokba egyeztek bele. Kádár János, a párt első számú vezetője a hatvanas és a nyolcvanas években is megvétózta az alkotmányreformot, mondván, „Új alkotmányt akarnak? Miért? Megváltozott a rendszer Magyarországon?”
Négy évtizeden át augusztus 20-át – az új kenyér mellett – az alkotmány ünnepeként tartották számon. Ezért sem lehet igazán megdöbbenni azon, hogy pár éve az Index stábjának kérdésére (Mit ünneplünk augusztus 20-án?) az egyik járókelő még azt válaszolta, hogy az alkotmányt.
A második világháború után hatalomra került kommunisták két legyet is ütöttek egy csapásra: egyszerre nyúlták le az államalapító Szent István ünnepét, és betonozták törvénybe a politikai berendezkedést. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar alkotmányfejlődés egyik legnagyobb ellentmondása, hogy éppen akkor született írott alkotmánya az országnak, amikor elvesztette alkotmányosságát. Ez a törvény jelentette a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer ideológiai alapját.
Az alkotmányt rohamléptekkel készítették elő és fogadták el. Papíron ugyan az előkészítést a Minisztertanács által kiküldött alkotmány-előkészítő bizottság végezte, de
a gyakorlatban két, egyébként felkészült kommunista jogtudós, Beér János és Szabó Imre írta meg a szövegtervezetet – az 1936-os szovjet alkotmány alapján.
Ezt a tervezetet augusztus 5-én hozták nyilvánosságra, és az ország népe négy napot kapott arra, hogy megvitassa a szöveget. Augusztus 10-én nyújtották be az Országgyűlésnek, és egy 15 perces bizottsági ülésen vitatták meg. Egy héttel később Rákosi Mátyás előadói beszédével kezdték meg a parlamenti vitát, és másnap a képviselők egyhangúlag el is fogadták a Magyar Népköztársaság alkotmányát. Augusztus 20-án hirdették ki, és a kihirdetés napján hatályba is lépett. Az 1949. évi XX. törvény preambuluma így kezdődött:
A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját.
A demokratikus fejlődés jegyében hatályukat vesztették az 1945 előtti jogszabályok, de például a kitelepítéseket mégis a Horthy-korszakban hozott jogszabályokra hivatkozva hajtották végre. Az alkotmány írott malaszt lett.
Az 1949. évi XX. törvényt több alkalommal is módosították, de komolyan csak két időszakban vetődött fel egy új alkotmány ötlete.
Először az 1968-as új gazdasági mechanizmushoz kapcsolódóan született egy munkaanyag, amely kimondottan alkotmányreformra törekedett. Új alkotmány megalkotása helyett azonban annak csupán módosításáról született politikai döntés.
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1968. február 20-án tárgyalta az alkotmányozás kérdését. Fock Jenő miniszterelnök azért vetette el az új alkotmány gondolatát, mert szerinte a következő tíz-húsz évben nagy változások történnek majd. Kádár János egyetértett Fockkal, és leszögezte, hogy csak alkotmánymódosítás lehetséges:
Meg kellene nézni, melyek azok a kérdések, amelyek most már a valóságban ellentmondanak az alkotmány betűjének, szellemének. Ezenkívül melyek azok, melyek már most megoldást sürgetnek, de hogy törvényesen megoldhatók legyenek, ehhez az alkotmány módosítása szükséges.
Azt, hogy mennyire ódzkodott az MSZMP vezetése az új alkotmánytól, leginkább Korom Mihály igazságügyi miniszter véleménye tükrözte. A keményvonalas politikus szerint ugyanis nem új alkotmánytervezet kidolgozására kell törekedni, hanem módosításra – még akkor is, „ha esetleg az 1971-ben életbe lépő alkotmányban a mostaniból csak az ország, a főváros és a címer marad változatlan”.
A legnagyobb vita az államforma kérdése körül alakult ki: maradjon-e a népköztársaság, vagy legyen szocialista köztársaság? Ez azért került szóba, mert 1960-ban Csehszlovákiában, 1963-ban Jugoszláviában és 1965-ben Romániában is szocialistára módosították az államformát. Az MSZMP vezetése viszont ezt azzal hárította el, hogy az alkotmánynak a tényleges társadalmi viszonyokat kell rögzítenie, és nem lehet programnyilatkozat.
1986-ban az MTA Államtudományi Kutatások Programirodája Kilényi Géza jogászprofesszor vezetésével megkezdte az alkotmány felülvizsgálatára irányuló munkát. Kilényi, aki később tagja lett az első Alkotmánybíróságnak, úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy szisztematikusan készültek az új alkotmány elméleti megalapozására, de voltak bizonyos játékszabályok, amiket be kellett tartaniuk. A legfőbb szabály: ki sem ejthették a szájukon, hogy új alkotmány.
Bihari Mihály egykori alkotmánybírósági elnök visszaemlékezése szerint Kádár János egy mozdulattal söpörte le az asztalról a kérdést:
Új alkotmányt akarnak? Miért? Megváltozott a rendszer Magyarországon?
Az alkotmányozási folyamat Kádár halála után pörgött fel. 1988 nyarán Grósz Károly miniszterelnök Markója Imre helyére Kulcsár Kálmán akadémikust kérte fel igazságügyi miniszternek, aki székét a Németh-kormányban is megtarthatta. Kulcsár 1988 augusztusában bejelentette az új alkotmány előkészítését, és létrehozták az Igazságügyi Minisztériumban az Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságot – Kilényi Géza miniszterhelyettes irányításával.
Hazudnék, ha azt mondanám, akkor mi rendszerváltásban gondolkodtunk. Nem. Nagyon konkrét céljaink voltak: alkotmánybíróságot és közigazgatási bíráskodást, az alapvető jogok tényleges érvényre juttatását és ennek megfelelő államszervezetet akartunk. Aztán, hogy ezt az egészet utána minek hívják, rábíztuk a filozófusokra
– fogalmazott Kilényi.
Aztán a Nemzeti Kerekasztal elvonta az Igazságügyi Minisztériumtól ezt a munkát, és már a „kerekasztal lovagjai” folytatták a rendszerváltást megalapozó alkotmányozást.
(Borítókép: Kádár János 1968-ban. Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan)