Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár folyóirat főszerkesztője egy publicisztikában írt arról, hogy a nemzeti minimum helyett miért kéne inkább nemzeti maximumra törekedni a kultúrpolitikában.
„Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi ” – kezdte írását Békés Márton, majd hozzátette:
Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának közepén túljutva a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét
„Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. Már csak ezért is igaz, hogy a kultúra nem a politika mellékhadszíntere, hanem stratégiai terület. Pontosan ezen a mezőn múlik a kitűzött nagy történelmi cél elérésének jelentős része” – fejtette ki.
Békés Márton több történelmi példát felhozva kitért arra is, hogy „a korszellem mindig egy adott korszak szelleme, és épp ezért fontos kultúrpolitikai kérdésnek számít. Hozzátette: „ De mi következik ebből? Nem kevesebb, minthogy a korszakot, amely legközvetlenebbül egy meghatározott történeti szakaszt jelent, távlatosan és összehasonlításban szemlélve korának szelleme teszi fölismerhetővé.”
„A későmodernitás, avagy a posztmodern körülményei közepette e konstruktív egység létrehozása több szempontból is megnehezült, a talajául szolgálni képes egységes – például keresztény-európai – kultúra valóban széttöredezett, ugyanakkor nem lehetetlen a korszakot fémjelző szellem, adott esetben szó szerinti kőbe vésése, gondoljunk csak az olyan landmark-jellegű épületekre, mint a Magyar Zene Háza vagy az új Néprajzi Múzeum, amelyek korántsem ellentétben, inkább szintetikus viszonyban állnak a Várkert Bazár, a Kossuth tér és a Budai Vár historikus rekonstrukciójával. Nem véletlen, hogy éppen ezek váltották ki a legnagyobb ellenzést és terméketlen cinizmust, hiszen a korszakot, melyben készültek s melynek szellemét hordozzák, maradandóan megjelölik és a történelem keretei közé iktatják” – írta, hozzáfűzve:
Annak a kornak a szelleme, melynek politikáját Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezik, nem is lehet más, mint történelmi és konszenzusra épülő.
„Van azonban itt egy probléma, amely úgy hangzik, hogy korunkban – és ez egy rá igencsak jellemző vonás – a lokális korszellem ütközik a globális korszellemmel, márpedig a helyi kultúra (újra)termelésének eszközei eltörpülnek a globális korszellem terjesztésére rendelkezésül álló roppant arzenálhoz képest. Ez a magyarázata annak, hogy bár itthon kormányon van a jobboldal, a világ egészéhez képest mégis ellenzékben dolgozik, fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy balliberális ellenzéke nem más, mint az » uralkodó eszmék« szolgája. A hiányzó erő pótlásához kormányzatilag nem lehet más és hathatósabb eszközt igénybe venni, mint az államét: ezért van szükség fokozott kultúrpolitikára” – fogalmazott Békés Márton.
Mint írta, „azt is újra meg kell állapítani, hogy 2010 óta egy új történelmi blokk van formálódóban, amely azóta három országgyűlési és ugyanennyi európai parlamenti, négy önkormányzati és két népszavazáson bizonyította, hogy a Fidesz–KDNP mögött politikai többség áll, sőt bizonyos kérdésekben mögötte áll a társadalmi többség. A korábbi uralkodó elitet sikerült lecserélni, bár makacs utóvédharcokat folytat, sőt újabb nemzedékeket szül [...]. Különösen ebben a helyzetben szükséges a kulturális hegemónia megteremtése, amely jó évtizede több szinten zajlik, minduntalan az új korszak építésével szembeni elkeseredett kultúrharccal kísérve, melyet – a félreértések elkerülése végett – a globális elit és hazai szövetségesei folytatnak.”
„A történelmi léptékű miniszterelnöki program tehát adott [...]. A 2010 és 2014 közé eső ciklust az új állam intézményesítésének és a múlt legközvetlenebb problémái kiküszöbölésének kellett szentelni, a 2014 és 2018 közötti időszak pedig jobbára a gazdaság üzembe helyezéséről, a határvédelemről és a külső támadások kivédéséről szólt. A 2018 és 2022 közötti ciklus volt az, amelyben – a koronavírus-járvány által meg-megakasztva – hozzá lehetett kezdeni a nagy feladathoz.”
És most itt vagyunk az orosz–ukrán háború és hatásai közepette az újabb, egymás után immár a negyedik (összességében pedig az ötödik) Orbán-ciklusban, annak is túl a felén [...]. A folyamatban lévő világrendszerváltás idején teljesen érthető a nemzetközi-geopolitikai fókusz, és senki nem gondolhatja, hogy a globális csatatéren országát védő tábornok feladata lenne még a hátország szilárdságának biztosítása is. A hinterland teljes egészében a lehető legszélesebben értelmezett kultúra révén nyerhető meg, márpedig biztos otthoni támogatás nélkül a frontvonalon sem lehet győzelmet aratni
– írta Békés Márton, aki szerint „a távlatos korszaképítés nem elhanyagolható feltétele, hogy a kultúra miniszteriális szintű vezérlése hosszabb távon és koncepciózusan menjen végbe”.
Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy miközben Bethlen istván egykori kormányfő és kultúrminiszter, Klebelsberg Kunó nagyjából egy évtizedik voltak hivatalban, aközben „ehhez képest az elmúlt tizennégy és fél évben a kulturális ügyek összesen két tárca öt miniszteréhez tartoztak, két alkalommal került sor ciklus közbeni személycserére és csak egy miniszter dolgozott – ő is csak másfél – ciklust átívelően”.
A 2010 előttiekhez képest példátlanul bőkezű kulturális ráfordítások, a véghezvitt nagyszabású projektek, felújítások és építkezések sikeres összkormányzati működést bizonyítanak, de minden elismerés mellett azt is hallani, hogy egyszer-egyszer nem tárcanélküli kulturális miniszterek akadtak, hanem kulturális tárcák, miniszterek nélkül
– fogalmazott a publicista.
Végül megjegyezte, hogy az új miniszter, Hankó Balázs „végre kézzelfogható, ugyanakkor emelkedett, szerethető, mégis munkás víziót fogalmazott meg, amely illeszkedik az eredeti kötcsei program velejéhez. Amikor például arról volt szó, hogy mindannyiunknak egyéni hivatása van s mi együtt nemzeti küldetéssel rendelkezünk, vagy hogy a legfiatalabbakat hozzá kell érlelni a nemzet testéhez és a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akkor valami tágas, barátságos, mégsem kontúrnélküli üzenetet hallunk, ami ráadásul kellemesen ismerős”.
Ez olyasmi, ami nem a nemzeti minimumnak nevezett minimálprogramot jelenti, hanem a nemzeti maximumot teljesíti. Legkisebb közös többszörös helyett ez a legnagyobb közös osztó: nemzeti program, széleskörű konszenzus, társadalmi egyetértés
– zárta írását Békés Márton.