A második világháború különböző hadszínterein és koncentrációs táboraiban 900 ezer honfitársunk esett áldozatul, és mintegy hatszázezren kerültek szovjet fogságba. Felszabadítás vagy megszállás vette-e kezdetét, amikor nyolcvan éve, 1944. szeptember 23-án a szovjet Vörös Hadsereg Magyarország területére lépett?
Magyarország 1941. június 27-én lett hadviselő ország, miután Bárdossy László miniszterelnök a képviselőházban bejelentette, hogy Magyarország hadban állónak tekinti magát a Szovjetunióval szemben. Hazánk a német Harmadik Birodalom oldalán lépett be a háborúba, öt nappal azután, hogy a hitleri hadigépezet megindult a Szovjetunió ellen. A döntéssel a magyar vezetés nemcsak a német elvárásoknak akart eleget tenni. Egyfelől úgy vélekedett, hogy a sikeres revíziós politika folytatásának feltétele a győzteshez való időbeni csatlakozás, másfelől pedig abban bízott, hogy ily módon maga szabhatja meg a harci cselekményekhez való hozzájárulás mértékét.
Ezek a számítások azonban hibásnak bizonyultak: a háború menete a sztálingrádi csatával végleg megfordult, a hadászati kezdeményezés a szovjetek kezébe ment át.
Nem szólva arról, hogy a doni áttörés 1943 januárjában hadtörténetünk legnagyobb vereségét hozta, a magyar királyi 2. honvéd hadsereg néhány nap alatt katasztrofális vereséget szenvedett. A hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes tisztában volt azzal, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapataihoz képest gyengébb felszereléssel, harci eszközökkel rendelkező alakulatai nem lesznek képesek tartani egy szovjet offenzíva esetén a több mint kétszáz kilométeres arcvonalat.
Csakhogy utánpótlást, arcvonalcsökkentést kérő levelei, telefonjai nem találtak meghallgatásra az elöljáró német parancsnokságoknál.
1943 januárjában összesen 198 ezer katona harcolt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kötelékében a fronton. A közhiedelemmel ellentétben viszont nem verték szét a hadsereget, és az nem semmisült meg a Don-kanyarban. A kimutatások szerint ugyanis 42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten, és mintegy 26 ezren kerültek hadifogságba, akiknek többsége soha nem térhetett vissza Magyarországra.
1944. szeptember 23-án a szovjet Vörös Hadsereg átlépte a trianoni Magyarország határát, ezzel hazánk is hadszíntérré vált. Horthy Miklós kormányzó Faragho Gábor vezérezredes vezetésével háromtagú küldöttséget küldött Moszkvába, hogy fegyverszüneti megállapodást kössenek a Szovjetunióval. Az október 15-i kiugrási kísérlet azonban kudarcba fulladt. Horthy egy nappal később lemondott, egyúttal német nyomásra kinevezte a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet miniszterelnöknek, aki a végsőkig kitartott a német szövetség mellett.
1944 őszét követően óriási katasztrófa szakadt hazánkra. Az ország nyugati részén a nyilas kormány gyakorolta a főhatalmat, míg a kelet felől érkező szovjet haderő fokozatosan megszállta az ország területét, ahol először katonai közigazgatást vezetett be, majd 1944 decemberét követően azokról a területekről, ahonnan a front már régebb óta elvonult, úgy-ahogy visszaállította a polgári közigazgatást.
A második világháborúban különböző hadszíntereken és koncentrációs táborokban mintegy 900 ezer honfitársunk esett áldozatul, közöttük félmillió zsidó származású, és a nemzeti vagyonnak nagyjából a negyven százaléka is megsemmisült.
A szovjet csapatok nem kímélték a polgári lakosságot: végigrabolták az országot, magyar nők tízezreit erőszakolták meg, az embereket „málenkij robotra” hurcolták, ami – elnevezésével ellentétben – nem valamiféle „kis munkát”, hanem több évig tartó rabszolgamunkát jelentett a szovjet kényszermunkatáborokban.
Pontos adatok valószínűleg sohasem lesznek, de mértékadó becslések szerint Magyarország háború alatti területéről mintegy hatszázezren kerültek szovjet fogságba. A foglyok mintegy harmada pedig civilként lett „hadifogoly”.
Miközben a harcok még javában tartottak, az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a Szovjetunió képviselői 1945. január 20-án, Moszkvában fegyverszüneti megállapodást kötöttek egymással. A fegyverszüneti egyezmény 3. pontja kimondta:
Magyarország kormánya és hadseregfőparancsnoksága biztosítja a szovjetcsapatok és más szövetséges csapatok számára a szabad mozgás lehetőségét Magyarország területén bármely irányban, ha azt a Szövetséges (szovjet) főparancsnokság és a katonai helyzet megkívánja.
Ezzel a kitétellel lényegében törvényesítették az ország katonai megszállását.
„Azok, akiknek az életét megmentette a Vörös Hadsereg bevonulása, és valahogy atrocitás sem érte őket közben, csakugyan megélhették felszabadításnak, ami történt – állítja Szőts Zoltán Oszkár történész. – De a Szovjetunió amellett, hogy eltörölte Magyarországon a nyilasuralmat és a náci Németország fennhatóságát, nem állította helyre az ország szuverenitását, rengeteg sérelmet követett el a lakosság ellen, és egyúttal meg is szállta az országot közel fél évszázadra, magával hozva saját, kommunista berendezkedését is. Ezért került ki tehát – érthetően – április negyedike a hivatalos állami ünnepeink közül a rendszerváltozás után.”
Miért éppen április 4-e?
Április 4-e a szovjet hírügynökség, a TASZSZ közlése alapján került a történelemkönyvekbe. A magyarországi hadműveleteket irányító Tolbuhin marsall tudniillik azt az utasítást kapta Sztálintól, hogy április 4-ére foglalja el Bécset. Miután ez nem történt meg, a marsall a nyugat-magyarországi Nemesmedves aznapi elfoglalása után arról számolt be a főhadiszállásnak, hogy befejezte a magyar területek birtokbavételét.
Ezzel szemben a németek csak április 11-én kezdték kiüríteni az utolsó magyarországi falvakat: a Rábafüzeshez tartozó hegyközséget, Szentimre-telepet és Magyarbükköst. Az összefüggő arcvonal csak április 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Kapuy- és Dénes-majornál hagyta el Magyarország területét.
Ezzel együtt április 4-ét többször is ünnepnapnak nyilvánították Magyarországon: 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány, 1950-ben a Minisztertanács rendeletben minősítette ünnepnek, végül 1965-ben az Országgyűlés ezt törvénybe is iktatta.
(Borítókép: A budapesti Szabadság-szobor. Fotó: Ullstein bild / Getty Images)