Ma 175 éve, 1849. október 6-án végezték ki a pesti Újépület udvarán gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, és Aradon a 1848–49. évi szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét.
Az aradi vértanúkat a szabadságharc bukása után, 1849. október 6-án végezték ki, a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. Noha Aradon tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a nemzeti emlékezet elsősorban az ezen a napon kivégzett tizenhárom tisztet és a miniszterelnököt tartja számon:
1849 augusztusa és 1850 februárja között még három honvédtisztet végeztek ki Aradon: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbertet, a honvéd vadászezredek parancsnokát, október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg.
Batthyány Lajos miniszterelnököt 1849. január 8-án tartóztatták le. Vele szemben kezdetben olyan koncepciós vádakat fogalmaztak meg, amelyeket nem tudtak sehogyan sem bizonyítani. Mindenesetre a vádpontok igazolására tíz alkalommal hallgatták ki február 12. és március 26. között. Többek közt azzal vádolták, hogy külföldi hatalmakkal vette fel a kapcsolatot, vagy szerepet játszott az 1848. október 6-i bécsi forradalom előkészítésében. Még a miniszterelnöki intézkedéseinek egy részét is vádként hozták fel, noha erre joga volt az áprilisi törvények alapján.
A Batthyány-per nyilvánvalóan politikai ügy volt, amelyet a legfelsőbb szinten is követtek. A hadbíróság augusztus 30-án kötél általi halálra ítélte Batthyányt. Ludwig Leuzendorf hadbíró, aki egyben az ügyész és a védőügyvéd szerepét is betöltötte, kegyelmi kérvényt terjesztett be, amelyben ezt írta:
Utasítást kaptam, hogy lehetőség szerint gyorsítsam meg az eljárást, ami igen zavarólag hatott a szükséges mérlegelésre és nyugodt megfontolásra.
A jogtörténészek szerint a hadbíróságot azzal vették rá a halálos ítélet meghozatalára, hogy majd Ferenc József kegyelemben részesíti Batthyányt. Az osztrák minisztertanács augusztus 31-én fel is szólította Haynaut, hogy minden halálos ítéletet előzetes jóváhagyásra terjessze fel a minisztertanácshoz. Csakhogy Ferenc József két nappal korábban, augusztus 29-én már úgy döntött, hogy Haynau csak az ítéletek végrehajtása után köteles beszámolni. A táborszernagynak pedig esze ágában sem volt kegyelmet adni, és október 3-án el is rendelte az ítélet végrehajtását. Az utolsó látogatáson a felesége egy tőrt csempészett be, amivel a gróf súlyos sérüléseket ejtett a nyakán. De életben maradt, és annyira rendbe hozták, hogy október 6-án a pesti Újépület (Neugebäude) udvarán kivégezték. Batthyány a kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett, és ezt kiáltotta:
Éljen a haza! Rajta, vadászok!
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követő kegyetlen megtorlások során mintegy százötven embert végeztek ki, míg a bebörtönzöttek és kényszermunkára ítéltek száma több ezerre tehető, az egykori honvéd katonák tízezreit pedig a császári hadseregbe sorozták be.
Ami az aradi vértanúkat illeti, ők a szabadságharc elején aktív vagy kilépett császári tisztek voltak, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt.
Borhegyi Péter történész szerint az ítéletek már azelőtt megszülettek, mielőtt az eljárás megindult volna. Haynau gyorsított eljárással minden volt császári-királyi tisztet kivégeztetett volna, s ebben az osztrák minisztertanács augusztus 20-i rendelkezése annyiban akadályozta meg, hogy nem rögtönítélő bíráskodás, hanem haditörvényszék döntött. Mivel a táborszernagy továbbra is ragaszkodott a legszigorúbb ítéletekhez, ezért a perek kifutása egyértelmű volt – ugyanakkor nem tudta végrehajtani azt a még nagyobb fokú vérengzést, amit korábban tervezett.
A császári haditörvényszék 1849. szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélte. Négy fő ügyében az ítéletet golyó általi halálra „enyhítették”.
Október 6-án, hajnalban elsőként Lázár Vilmos ezredest, valamint Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokokat vezették a vársánc tövéhez, ahol tizenkét katona hajtotta végre a „kegyelemből” kapott, golyó általi kivégzésüket. A többieket, vagyis Poeltenberg Ernő, Lahner György, Knezić (Knézich) Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornokokat a vártól távolabb eső, az előző napokban összetákolt bitófákra akasztották fel. Török Ignác szívrohamot kapott, mielőtt a hóhér végezhetett volna vele.
A mártírokat egytől egyik kivégzésük helyén földelték el, de az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről.
1974. október 6-án, a kivégzés 125. évfordulóján az aradi múzeumban lévő öt tábornok, valamint három, a Kultúrpalotában őrzött vértanú földi maradványait, az exhumált Láhner, Leiningen-Westerburg és Damjanich hamvaival együtt az 1884-ben, a kivégzés vélt helyén felállított obeliszk alatt kialakított kriptában helyezték el.
Így Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő kivételével az aradi vértanúk napjainkban már egy helyen nyugszanak.
Dessewffy földi maradványait a kivégzés után rokonai szállították el titokban Margonyára, ahol azóta is nyugszik, míg a golyó által kivégzett Kiss Ernőt a családi kriptában, az eleméri katolikus templomban helyezték örök nyugalomra.
Az aradi vértanúkra 1867-ig csak titokban lehetett emlékezni, a kiegyezés után azonban október 6-a országos gyásznappá lett. A Horthy-korszakban tovább nőtt az emléknap jelentősége, sőt még a kommunista időszakban sem tiltották be, hiszen a Kádár-rendszerben ugyan nem volt állami gyásznap, az iskolákban, újságokban megemlékeztek a vértanúkról.
A rendszerváltozás után, 2001-ben az első Orbán-kormány rendeletével október 6-át – az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének napjával, november 4-ével együtt – nyilvánította nemzeti gyásznappá.
(Borítókép: Az aradi vértanúk. Fotó: wikipédia)