Rajk László külügyminiszter és társainak koncepciós pere szinte színházi előadásként működött. A Rajk-per vádiratát Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára készítette, és a szovjet diktátor, Sztálin hagyta jóvá. Nem véletlen, hogy húsz évvel később éppen ez a per ihlette A tanú című filmet, amely kíméletlen humorral rántotta le a leplet a rendszer működéséről. Ma 75 éve, 1949. október 15-én végezték ki Rajk László kommunista politikust.
Rajk László egy 11 gyermekes erdélyi szász család kilencedik gyermekeként született 1909. március 8-án Székelyudvarhelyen. Szülővárosában, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Líceumban kezdte tanulmányait, később pedig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–francia szakon tanult. 1930-ban bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba. Pártutasításra 1936-ban Prágába, majd 1937-ben Spanyolországba ment, ahol Firtos László álnéven részt vett a polgárháborúban.
1946 tavaszától belügyminiszter lett, és ebben a tisztségében aktív szerepet vállalt az 1947-es „kékcédulás” választások manipulációiban és az első koncepciós perek megrendezésében. Az ő nevéhez fűződött az ÁVO létrehozása is.
Sokan összekeverik az ÁVO-t az ÁVH-val. Nos, Rajk irányításával 1946-ban vonták össze a különböző területi szerveket, és alakult meg a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO). Két évvel később, amikor már Kádár János volt a belügyminiszter, hozták létre a BM Államvédelmi Hatóságát (ÁVH), amely 1950. január 1-től teljesen függetlenné vált a tárcától.
Rajk sokat ütközött az ÁVO vezetőjével, Péter Gáborral, és amikor a miniszter megnyirbálta az ÁVO költségvetését, Péter „párt- és rendszerellenes magatartással” vádolta meg Rajkot, akit aztán Rákosi Mátyás (1892–1971) 1948 nyarán az akkor sokkal súlytalanabb külügyi tárca élére nevezett ki.
Rajk célkeresztbe került.
Ráadásul erre az időszakra esett, hogy a szovjet és a jugoszláv vezető, Joszif Sztálin (1878–1953) és Josip Broz Tito (1892–1980) között feszültség alakult ki. Rákosi, aki betegesen tartott Sztálintól, azon buzgólkodott, hogyan tudja bizonyítani neki hűségét. Ezért úgy döntött, hogy nagyszabású kirakatperben demonstrálja elhivatottságát, és leplez le egy titói összeesküvést. A kémbanda vezetőjének Rajkot nézték ki, aki miniszterként magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy vezetőnek lehessen tekinteni, és mégsem volt moszkovita.
Rajkot 1949. május 30-án késő este vették őrizetbe, és az ÁVH svábhegyi titkos villájába szállították, ahol ügyének több szereplőjét, köztük Szőnyi Tibort (1903–1949) és Szalai Andrást (1917–1949) már fogva tartották. Az első héten a pszichikai kényszer és a kínzások hatására megtört, de amikor a rá terhelő vallomást tett „tanúkkal” való szembesítéssel próbálkoztak, ő mégis az ártatlanságát hangoztatta, és kérte, hogy beszélhessen Rákosival. A pártfőtitkár erre nem volt hajlandó, de június 7-én odaküldte két miniszterét. Kádár János (1912–1989) belügy- és Farkas Mihály (1904–1965) honvédelmi miniszter igyekeztek meggyőzni őt, hogy a per célja a megfélemlítés, és a halálos ítéletet nem hajtják végre. Rajk hitt nekik. A letartóztatást is csak három héttel később, június 19-én hozták nyilvánosságra.
Zinner Tibor történész, aki A nagy politikai affér – a Rajk–Brankov-ügy címmel két kötetben dolgozta fel a pert és a hátterét, arra a következtetésre jutott, hogy a Rajk–Brankov-ügyben valójában Tito leleplezése volt a meghatározó szál. Az ügy „társnévadóját”, Lázár Brankovot (1912–2011) harmadrendű vádlottként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és csak 1956. április 3-án engedték szabadon elnöki kegyelemmel.
A látványperek színházi előadásokként működtek, amelyekben a személyek valósak voltak ugyan, de az általuk elkövetett cselekmények köszönőviszonyban sem álltak a valósággal.
Az érintettek az ezekben az ügyekben való részvételt pártfeladatnak tekintették. A történész szerint a Rajk-ügyből indult ki a rendszer tömegterrorja.
A pert 1949. szeptember 16. és 24. között rendezték a hazai munkásmozgalom fellegvárában, a Vasas-székházban. A vádirat készítését maga Rákosi irányította és Sztálin hagyta jóvá még augusztusban.
A tárgyalást a Budapesti Népbíróságon az a Jankó Péter (1907–1955) vezette, aki több háborús bűnös perében, köztük Szálasiéban is, majd ugyanazzal a lendülettel koncepciós perek sorában ítélkezett tanácsvezető népbíróként. Amikor híre ment, hogy a Rajk-pert koholt vádak alapján szervezték meg, Jankó 1955. szeptember 15-én öngyilkosságot követett el.
A vád épp olyan abszurd volt, mint Bacsó Péter 1969-ben készült, de csak 1979-ben bemutatott, A tanú című filmszatírájában látható bírósági ügyben, amelyet egyébként a Rajk-per ihletett.
A vádirat szerint Rajk a Horthy-időszak rendőrségének, a spanyolországi harcok után a német Gestapónak, majd a nyilas korszak rendőrségének volt a besúgója, mielőtt az amerikaiaknak és Belgrádnak kezdett kémkedni. A vallomások megerősítették, hogy céljuk jugoszlávbarát puccs előkészítése volt Budapesten.
A legbizarrabb vádpont szerint Aleksandar Ranković (1909–1983) jugoszláv belügyminiszter Pálffy György (1909–1949) határőrparancsnok segítségével a Dunánál átjutott a jugoszláv–magyar határon, és Klein Antal kisgazda politikus vadászbirtokára ment. Rajkot a budapesti jugoszláv követ kísérte el egy paksi csőszkunyhóhoz, ahol a két miniszter két és fél órás megbeszélést tartott.
Mindenesetre Rajkék mindent bevallottak.
Rajk Lászlót és hét vádlott-társát 1949. szeptember 24-én hűtlenség, népellenes bűntett és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekmények elkövetéséért ítélték el. A népbíróság Rajk Lászlóra, Szőnyi Tiborra és Szalai Andrásra halálbüntetést szabott ki. Az ítéletet október 14-én másodfokon is jóváhagyták.
Az ítéletet október 15-én hajtották végre az ÁVH Conti utcai börtönében. Rajk felesége, Földi Júlia (1904–1981) ötévi börtönbüntetést kapott, gyermekük, ifjabb Rajk László (1949–2019) nevelőintézetbe került, ahol Kovács Istvánnak hívták. Senki nem tudta, hogy ki ő valójában. Az 1956-os forradalom bukása után Kádárék két évre Romániába deportáltatták az özvegyet és gyermekét.
Az egykori belügyminisztert Nagy Imre kormánya 1955 júliusában rehabilitálta. 1956 tavaszán Rajk felesége el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét. Végül október 6-ára engedélyezték Rajk és társai nyilvános újratemetését a Kerepesi temetőben.
A gyászszertartás százezres tömegdemonstrációvá vált.
1962-ben párthatározattal akarták lezárni a kommunista párt számára is kínos ügyet, amelynek előkészítésekor megsemmisítették a per tárgyalási és nyomozati iratait, köztük az egyes kihallgatásokról készült magnófelvételeket és azok legépelt szövegét.
(Borítókép: Kossuth Lajos tér, március 15-i ünnepség. A szónoki emelvényen Rajk László belügyminiszter 1947-ben. Fotó: Fortepan)