Nagy felháborodást váltott ki sokakból, amikor áprilisban Trombitás Kristóf, a Megafon influenszere megállapította: a márciusi hosszú hétvégén tömve voltak a magyar szállodák, ebből pedig levezette, ez azt jelenti, hogy nincs szegénység Magyarországon.

A szegénység idén érdeklődés hiányában elmaradt

– fogalmazott az internetes megmondóember.

Ezután az Egyensúly Intézet elemzésében rámutatott, hogy Magyarországon nagyjából 2,5-3 millió ember tekinthető szegénynek. Igaz, Suppan Gergely, a Nemzetgazdasági Minisztérium vezető közgazdásza ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben érdemben csökkent a szegények száma, 2010-hez képest 1,2-1,3 millió fővel. A számháborúk világán túl azonban először tisztáznunk kellett, mit is jelent az a fogalom, hogy szegénység.

A szegénység nem maradt el, csak elköltözött

Halász Levente geográfus kifejtette, hogy nagyon bonyolult meghatározni, mi is a szegénység, és ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó, meg kell különböztetnünk abszolút és relatív szegénységet.

Az abszolút szegénységet könnyebb megérteni, ugyanis ebben az esetben meghatározunk egy jövedelemhatárt – ami arra elégséges, hogy az egészséges élethez szükséges javak meglegyenek –, és aki az alatt él, azt nevezhetjük szegénynek. Ezzel viszont az a gond, hogy a statisztikák rengeteg valós problémát eltakarnak és egyszerűsítenek

– fogalmazott a szakértő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a szegénységkutatásban és bármely más társadalomkutatásban olykor nehéz objektív eredményt kapni, mert sok múlik a kutató személyén, azon, hogy hol húzza meg a határokat, és milyen indikátorokat vesz figyelembe. Ezenkívül a szegénység természete is változik, ugyanis egyre inkább egymástól eltérő, individualizálódott életformákkal találkozhatunk.

Az objektív szegénység meghatározására általában három kategóriát szoktak megjelölni, és aki ezek bármelyikében érintett, az szegénynek vagy kitettnek számít a társadalmi kirekesztődés kockázatának:

1. Relatív jövedelmi szegénység: a medián ekvivalens jövedelem 60 százalékánál kevesebb jövedelemmel rendelkező háztartásokban élő személyek.
2. Nagyon alacsony munkaintenzitás: azon személyek, akik olyan háztartásban élnek, ahol a munkaképes korú (18 és 64 év közötti) tagok az előző évben teljes munkapotenciáljuk kevesebb mint 20 százalékát töltötték munkával.
3. Súlyos anyagi és szociális depriváció: azon személyek, akikre legalább 7 jellemző a meghatározott 13 mutatóból, amelyek között olyanokat találunk, mint például a lakás megfelelő fűtésének hiánya, a váratlan kiadások fedezetének hiánya, a hiteltörlesztéssel kapcsolatos hátralék vagy a kétnaponta történő húsételfogyasztás hiánya.

A szakértő szerint azonban sokkal fontosabb a relatív szegénységgel foglalkozni, annak kimutatására azonban nem létezik konkrét mutatószám.

Halász Levente leszögezte, hogy egy kutatónak vagy akár egy újságírónak is nehéz feladat bárkiről meghatározni, hogy szegény, mert az olyan szubjektív tényezők is számítanak, hogy az illető szegénynek érzi-e magát a saját környezetéhez képest, vagy sem. A relatív szegénységnél tehát általában szociodemográfiai csoportokat jelölnek ki, akiknél nagyobb a veszélye annak, hogy szegénységbe kerülnek. Arra is felhívta a figyelmet, hogy szemben Trombitás Kristóf kijelentésével, igenis van szegénység, csak nehezebben vesszük észre azt, ami nem konkrétan a közvetlen környezetünkben zajlik. Ezt a jelenséget úgy szokták nevezni, hogy „not in my backyard” (NIMBY), vagyis „nem az én hátsó udvaromban”.

Készültek kutatások arról, hogy a magyar emberek mennyire fogják fel, hogy van-e körülöttük szegénység, és az eredmények azt mutatják, hogy kevesen

– jegyezte meg Halász Levente, majd hozzátette, ez azt eredményezi, hogy sokak számára felfoghatatlan, mekkora problémát jelent itthon a nyomor és a szegénység.

Az, hogy Miskolcon lebontották a számozott utcákban lévő putrikat, vagy a budapesti Hős utcából kiköltöztették a drogtanyákat, még nem jelenti, hogy megoldódott a probléma. Szó szerint kisöprik a szegénységet a városokból, de ezzel csak relokalizálják a komplex problémát, így viszont erősebben érvényesül a NIMBY-effektus

– hangsúlyozta Halász Levente.

Szerettük volna, ha nem felejtkezünk el a leszakadt régióban élőkről, csak azért, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben vannak, ezért Halász Levente segítségével bejártuk Magyarország régióinak legszegényebb járásait, és megnéztük, hogyan készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink.

Zalaszentgróti járás

Budapestről valamivel több mint két és fél óra utazás után érkeztünk meg Nyugat-Dunántúl legszegényebb területére, a Zalaszentgróti járásba. Az elhagyatott gyárakkal és ipari üzemekkel tarkított hosszú út után Zalabéren egy kis üzlet parkolójával szemben egy rozoga kerítésről lógott egy tábla, rajta egyetlen felirattal: Nyitva.

A kerítés előtt egy asztalka állt, amelyre néhány fonott kosarat helyeztek, mögötte autógumik, mellette pedig egy rossz állapotban lévő eladó autót láttunk. A nyitott kapun belépve olyan érzésünk támadt, mintha nem lakóház kertjébe, hanem roncstelepre értünk volna. A kiszuperált kazántól a kerékpárokon át az ágymatracból kiszedett rugókig mindent láttunk.

Szociális segélyt kapok, 40 800 forintot. Feladom a villanyt, vizet, és már volt és nincs, ha nem foglalkoznék fémhulladékkal meg kosarakkal, nem is tudom, hogyan élnék meg

– árulta el nekünk a furcsa „üzlet” tulajdonosa, János, akinek ugyan többször meggyűlt a baja a rendőrséggel a nem teljesen legális biznisze miatt, de rá van kényszerülve arra, hogy próbálkozzon.

Devecseri járás

Sokak számára a 2010-es vörösiszap-katasztrófa helyezte fel a térképre a Devecseri járást, ugyanis annak központját, Devecsert és a mellette lévő Kolontárt és Somlóvásárhelyt sújtotta leginkább a halálos áldozatokkal járó szerencsétlenség. Ráadásul a kisváros legszegényebb, főként romák által lakott részét, köztük a Dankó telepet árasztotta el a mérgező anyag. Éppen ezért Közép-Dunántúli utunk első állomása Devecserbe vezetett.

Itt találkoztunk a Homok utcában élő Takival és Dzsonnival. Dzsonni megváltozott munkaképességű, így csak négy órában dolgozik havi 90 ezer forintért, amivel az utca lakóinak tehetősebb részéhez tartozik, Takit pedig leszázalékolták, azóta 23 ezer forintot kap havonta, de számtalan napi munkát vállal, amiért készpénzben, feketén fizetnek neki, hol többet, hol kevesebbet, de néha nem is pénzt kap, hanem fát, mint legutóbbi munkájáért.

A Kádár alatt legalább lopni lehetett. Most már azt sem lehet, mert a burzsujok mindent bekameráznak

– magyarázta Taki.

A két házigazdánk elmesélte, hogy a szegény helybéliek időnként összerakják a pénzüket, hogy buszt béreljenek, ami elviszi őket Ausztriába, ott pedig kéregetéssel és lomizással próbálnak valami pénzt keresni. Ilyenkor mindent hazahoznak, amit kapnak, a székektől kezdve a síléceken át a ruhákig. Az így összegyűjtött dolgokat pedig Magyarországon próbálják meg eladni. Taki körbe is vezetett minket kertjében, ahol minden tele volt különböző lomokkal.

Ausztriába járnak át a magyarok koldulni, ez szégyen!

– jegyezte meg, miközben bemutatta gyűjteményét.

Sellyei járás

Az Ormánságban található Gilvánfa utcáin találkoztunk Krisztoferrel, aki a hideg idő miatt beinvitált minket otthonába. Az ajtón belépve egy sötét, világítás és ablak nélküli előszobában találtuk magunkat, de a még nyitott ajtón beszűrődő fénynél láthattuk, hogy négy ajtó nyílik a helyiségből. Pontosabban négy ajtónyílást, ugyanis három nyíláson már csak az ajtó maradványait, valamint a szobákból kiömlő sittet és szemetet láthattuk. Krisztofer, miközben arról beszélt, hogy nyugodtan készíthetünk róla képet, mert a rendőrségen már úgyis van fotója, a vaksötétben elvezetett minket az egyetlen valódi ajtóig, a lakás egyetlen lakható helyiségéig. Krisztofer szobája nagyjából négy és fél négyzetméteres lehetett. A szoba egyik felében egy ágy volt, amely mellé beszorított még egy kanapét is, az ajtó felőli oldalon pedig egy kis asztal és egy kis kandalló kapott helyett, amíg a falhoz szorítva egy polcos szekrény állt, amiről le volt szerelve az ajtó, ugyanis a helyiség méretei miatt azt nem lehetett volna kinyitni, mert elakadt volna az ágyban.

Nem tudom, honnan lesz fám télre, de majd megoldom. Nem szeretek panaszkodni, nem érzem magam szegénynek, vannak, akiknek rosszabb, mint nekem

– magyarázta Krisztofer, azt viszont nem akarta elárulni, hogy miből és mennyiből él egy hónapban. Annyit azonban megtudtunk, hogy konyhája sincs, bár a ház többi részének állapota után ezen meg sem lepődtünk.

Bácsalmási járás

Szakadó esőben érkeztünk meg a Bács-Kiskun vármegyében található Bácsalmási járásba. A szélsőséges időjárás miatt arra számítottunk, hogy nem sok emberrel fogunk találkozni az utcán és a kertekben, de legnagyobb meglepetésünkre már Katymár határában megláttunk egy férfit az út szélén. Kiszálltunk az autóból, hogy megkérdezzük, mit csinál ebben az embert próbáló időben a főút szélén, viszont mielőtt megszólalhattunk volna, Enci megelőzött minket.

Én csak összeszedem a vihar által letört ágakat

– védekezett Enci, miközben a háta mögött rejtegetett egy fűrészt.

Miután elmagyaráztuk neki, hogy nem rendőrök vagyunk, utána sokkal beszédesebb lett, és bevallotta, amit már amúgy is sejtettünk, hogy nemcsak a letört fadarabokat szedi össze, hanem bizony rásegít a fűrészével arra, hogy bizonyos ágak a földre hulljanak. Mint kiderült, Encit elhagyta a felesége, azóta egyedül neveli gyermekét, havi 54 ezer forintból.

A pénzem gyakran már kenyérre sem elég, nemhogy tűzifára

– magyarázta, miközben felpakolta kerékpárjára az ágakat, majd elköszönt.

Cigándi járás

A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében található tiszakarádi romatelepen találkoztunk Györggyel, aki a havazás miatt otthonába kísért minket, miközben elmesélte, hogy miért áll egy ápoló autója a háza előtt.

Le kellett vágni a feleségem lábát érszűkület miatt. Az ápolónő most köti át a sebet

– részletezte.

A házban csak egyetlen szobában volt fűtés. Ott ült az egyik ágyon György felesége, és figyelte az előtte guggoló ápolónő tevékenykedését. György leült a szobában található másik ágyra, mellette ült a már felnőtt lánya, aki azért jött, hogy családjával meglátogassa anyját. Férjének és a gyerekeiknek már nem jutott ülőhely, ahogy nekünk sem, igaz, a gyerekek ezt egyáltalán nem bánták, mert ők így kimehettek a hóba játszani.

Az asszonynak nincs tb-je, de nagyon rendesek voltak a kórházban, mert ellátták így is, csak mondták, hogy ki fogják küldeni a csekket

– magyarázta György, aki elárulta, hogy ő havonta 56 ezret, míg felesége 27 ezret kap.

A nehéz helyzetben lévő pár nem tudja még, hogyan fogja kihúzni a telet, ugyanis jelenleg még nincs elég fájuk, és pénzük sincs arra, hogy vegyenek.

Talán egy hetet még kihúzunk azzal a fával, ami van, aztán van egy pár nem használt bútorunk, az is elég egy napra

– tette hozzá házigazdánk.

Kunhegyesi járás

Tiszaburán ismerkedtünk meg Róberttel, aki figyelmeztetett minket, hogy a térfigyelő kamera alatt parkoljunk le az autónkkal, különben el fogják lopni, hiszen a településen még a templom tetejét is ellopták, és ők is minden éjszaka felfegyverkezve bújnak ágyba, hogy betörés esetén azonnal meg tudják védeni magukat.

A testvéremhez is betörtek a drogosok. Ellopták a kapun lévő lakatot, a konyhában a csaptelepet és a mosogatót, de még a vízórát is, mert volt rajta egy kis réz

– mesélte, miközben megmutatta, milyen sok kulcsa van a kapuhoz, mert rendszeresen új lakatokat kell vásárolniuk, ugyanis eltűnik a régi.

Róbert arról is beszámolt nekünk, hogy a faluban bujkál két fiatal, akik egy gyermekvédelmi intézetből szöktek meg.

Mind a ketten rácsúsztak a szerre, ráadásul az egyik, egy 13 éves lány, teherbe is esett

– mondta Róbert, akinek drogproblémákkal kapcsolatos kijelentéseire ráerősített az, hogy amikor távoztunk tőle, két láthatóan bódult állapotú fiatallal találkoztunk, akik artikulálatlanul énekeltek, miközben egy rokkantkocsival gurultak végig az utcán.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)