Negyvenkét éve bíró. Végigjárta a ranglétrát az Esztergomi Járásbíróságtól a Legfelsőbb Bíróság elnöki székéig. Húsz éve még nem, de tavaly nyáron elfogadta az alkotmánybírói jelölést, mert ha korábban nem is, de ma már az Alkotmánybíróság tagjai jogszabályok helyett túlnyomórészt bírói döntéseket vizsgálnak felül. Közéleti pályafutását a gyűlölet elleni küzdelem, a kisebbségek jogainak védelme határozza meg. Az Index a téli ítélkezési szünet előtt interjúvolta meg id. Lomnici Zoltánt, aki december 22-én lépte át a hetedik ikszet.
Id. Lomnici Zoltán a születésnapi beszélgetés során többek között arról is beszélt:
Életrajzában egy szót sem lehet olvasni a szüleiről. Segít kiegészíteni a biográfiáját?
Édesapám, aki községi jegyző volt Pestszentimrén, a háború előtt tartalékos tisztként teljesített szolgálatot Kárpátalján, míg édesanyám Újvidéken volt MÁV-tisztviselő. Történelmi okok miatt a magyarok ekkor már ezeken a területeken kisebbségben voltak. Miután mindketten megélték a magyar kisebbségi létet, hazaszeretőnek, de rendkívül toleránsnak neveltek. Ez a szülői háttér határozta meg a későbbi hozzáállásomat, világnézetemet is.
Ezért szervezte meg az Emberi Méltóság Tanácsát és az Aranycsapat Testületet is?
Tulajdonképpen igen. Szunai Miklóssal hoztuk létre az Emberi Méltóság Tanácsát, amelynek alapítói voltak – mások mellett – Kányádi Sándor, Jókai Anna, Tőkés László, Schweitzer József, Törőcsik Mari és Buzánszky Jenő is. Egyébként Buzánszky Jenő, az Aranycsapat legendája vetette fel, hogy létre kellene hozni egy szervezetet, amely ápolja az egykori Aranycsapat hagyatékát, és felkért ennek a megszervezésére. Arra az aggályomra, hogy nekem nincs semmiféle futballistamúltam, igaz, ifjúkoromban lelkesen atletizáltam, azt válaszolta, hogy nem tizenegyeseket kell rúgnom, hanem szervezni, amihez viszont értek. Így jött létre 2017-ben az Aranycsapat Testület, amely azóta is a futballhagyományainkat igyekszik ápolni. Ráadásul Puskás Öcsiék akkor érték el a legnagyobb sikereiket, amikor a nemzeti érzés puszta megvallása is bűntettnek számított. Ehhez képest viszont a telt házas Népstadionban tízezrek énekelhették együtt a Himnuszt, és milliók szoríthattak a rádiókészülékek mellett a válogatottért. Az Aranycsapat a sikereivel büszkévé tette a magyarságot, teljesítménye a mai napig példaként állhat mindannyiunk előtt. De a sport emellett másvalamire is felhívja a figyelmünket, ahogy azt a futballstadionokban is olvashatjuk, mégpedig arra, hogy
a gyűlölet nem pálya.
Ugyanez a gondolat motiválta a több mint négy évtizedes bírói működésemet is. Mert a bíró nemcsak jogi kérdésekről, hanem hús-vér emberek sorsáról is dönt. A sorsok mögött pedig sokszor hihetetlen mértékű gyűlölet húzódik meg, ami megfojtja a kapcsolatokat, megmérgezi a társadalmat. Sajnos volt olyan ügyfél, aki egy családjogi perben pszichológusi szakvélemény alapján nem kapta meg a gyermekét, és öngyilkos lett. A birtokpereknél is szinte mindig tapintható volt a feszültség, a tárgyalóteremben érezni lehetett, milyen elképesztő gyűlölet munkálkodik az emberekben, szinte megbénítva őket.
Az a sok-sok tapasztalat, amit 2009-ig összegyűjtöttem, vezetett ahhoz a felhíváshoz, amelyben szót emeltem az emberi méltóság mellett, hogy ne nyerjen teret a közbeszédben a rasszista, antiszemita, keresztény- és magyarellenes retorika. A felhíváshoz rövid időn belül csatlakoztak az akkori parlamenti pártok, a történelmi egyházak, a nagyobb rádió- és tévécsatornák, újságok, valamint tizenhétezer magánszemély is.
Miért érezte aktuálisnak a felhívást?
Ma is aktuálisnak tartom, mert sokfelől érte és éri támadás az emberi méltóságot. Az elmúlt években is találkozhattunk magyarellenességgel például a Felvidéken és Romániában, ahogy a Vatikán is gyakran figyelmeztet keresztényellenességre, és sajnos olykor az Országgyűlésben is elhangzanak antiszemita, rasszista megjegyzések.
Kanyarodjunk vissza a kronológiához. A kilencvenes évek elején a Magyar Közigazgatási Bírák Egyesülete ügyvezető elnökeként ismerhette meg a szélesebb közvélemény. Mitől értékelődött fel a közigazgatási bíráskodás?
A fordulatot az Alkotmánybíróság egyik döntése jelentette, amely 1991-től szinte valamennyi államigazgatási jogvita előtt megnyitotta a bírói utat. Sokan akkor azt gondolták, hogy a polgárok – élve a lehetőséggel – megrohamozzák a bíróságokat. Nem így történt. Valószínűleg azért nem, mert a törvénynek alig volt visszhangja. Bizalmatlanok is voltak az emberek. Nem hitték el, hogy a közigazgatási perekben ugyanannyi esélyük lehet, mint a hatóságoknak. Azt mondták, nincsenek egy súlycsoportban. Aztán fordult a kocka. Sok keresetlevél érkezett a bíróságokhoz. Ez a tendencia pedig már azt mutatta, hogy „olvadt az alattvalói tudat”.
Nemcsak az embereknek volt új ez a helyzet, hanem a bíráknak is.
Ha megnézzük, milyen ügyekkel is foglalkoztak a kilencvenes években a közigazgatási bírák, nyilvánvalóvá válik, hogy a politikai jellegű támadásoktól való félelem nem volt alaptalan: pártügyek (például ki képviselheti a pártot), választási ügyek (mely szervezetek állíthatnak listát), mandátumügyek, gyülekezési joggal kapcsolatos döntések, versenyjogi viták, kisajátítási perek (például az autópálya-építkezésekkel összefüggésben), vagy: köteles-e az önkormányzat az elidegenítésre kijelölt lakásokat eladni a bent lakó bérlőnek? Ezek akkoriban igen forró témáknak minősültek.
Ma sincs ez másként. Így természetesen érthető, miért is alakult meg a közigazgatási bírák érdekvédelmére az egyesület.
A közigazgatási bíráskodás a központi és a helyi hatalom korlátozását valósítja meg, amikor kontroll alá helyezi a hatóságok tevékenységét. Teljesen új dolog volt, hogy bármelyik polgár vagy gazdasági társaság bíróság előtt vitássá tehette a miniszter, az önkormányzat, a különféle főhatóságok döntéseit. Mindezeken túlmenően a bíróságok gyakran pártok belső vitáiról is döntöttek. Abból indultunk ki, hogy a bíró köteles a látszatát is elkerülni annak, hogy nem pártatlan. Amikor megalakítottuk az egyesületünket, úgy gondoltuk, ha indokolatlan támadások érnék a közigazgatási bíráskodást, akkor a nyilvánosságot hívjuk segítségül. Így is történt. Nagyon sokat köszönhetünk az újságíróknak, mert a nyilvánosság sokszor megvédett minket.
Ezt örömmel hallom. Hosszú évtizedek óta kitűnő kapcsolatot ápol a sajtóval. Hogyan fér össze ez a nyitottság a bírói tekintéllyel?
Öt éven keresztül a Legfelsőbb Bíróság főtitkáraként a szóvivői feladatokat is elláttam. Akkor is úgy gondoltam, hogy bíróságról kialakított kép formálásában maguknak a bíróságoknak is aktívabb szerepet kell vállalniuk.
Az európai gyakorlat szerint a nyitottság nemcsak a polgárok információs igényének kielégítését, hanem a bírói hatalmi ág tekintélyének növekedését is segíti.
Például az interneten közzétett ítéletek, állásfoglalások, sajtóközlemények, de a bírói nyilatkozatok is a jogkereső közönségnek szólnak. Fogalmazhatok úgy is, hogy ennek az interjúnak is ők a címzettjei.
Gyakorlatilag tíz év alatt lett legfelsőbb bírósági bíróból a magyar igazságszolgáltatás első számú vezetőjévé. Bejárta a komplett bírói karriert: előbb főtitkár, tanácselnök, majd elnökhelyettes lett. Nagy viták előzték meg az elnökké választását?
Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, de a képviselők 99 százalékának igen szavazatával választott meg az Országgyűlés, előzetesen pedig egyhangúlag támogatta a megválasztásomat az Országos Igazságszolgáltatási Tanács. A fiatalabbak kedvéért teszem hozzá, hogy ez a testület végezte 1997-től 2012-ig a bíróságok központi igazgatását, és felügyelte a bírósági vezetők tevékenységét.
Milyen célokat tűzött ki maga elé, amikor 2002 nyarán átvette a stafétabotot elődjétől, Solt Páltól?
A bíróságok ítélkezési tevékenysége alapvetően befolyásolja a közvélemény hangulatát. Éppen ezért a fő célkitűzés az volt, hogy az országban egységes, jól kiszámítható legyen az ítélkezési gyakorlat. Ennek érdekében elengedhetetlen tartottam, hogy a magyar igazságszolgáltatás legmagasabb fóruma, a Legfelsőbb Bíróság energiáinak nagy részét az elvi irányításra tudja koncentrálni. A bíróságokat ért kritikák jelentős hányada ugyanis az ellentmondó tartalmú ítéletek miatt születtek.
Az egymással ellentétes ítéletek irritálták a közvéleményt, és a jogbiztonság szempontjából is létfontosságú volt, hogy csökkenjen az ilyen esetek száma.
Mit tett ennek érdekében?
A bírák automatikus szignálás alapján kapták az ügyeket. Ennél nincs tisztább megoldás. Nem függhet ugyanis a per sorsa attól, hogy az elnök kire szignálja az aktát. Sőt számomra az is elfogadhatatlan volt, hogy egy bírósági vezető hatalma ne legyen korlátok közé szorítva. Megengedhetetlennek tartottam, hogy egy vezető beleszóljon az ítélkezésbe.
Az igazságszolgáltatás egyik rákfenéje a lassúság. A Legfelsőbb Bíróság elnökeként volt valamilyen receptje az ítélkezés felgyorsítására?
Világszerte máig keresik ezt a receptet. Ezzel együtt a panaszok egy része jogos, annak ellenére, hogy Magyarországon a perek jelentős hányadában nem fellebbeznek, azaz első fokon jogerőre emelkedik az ítélet. Az ügyeknek ugyancsak magas százaléka pedig egy éven belül befejeződik. Mégis sokan úgy élik meg saját perüket, mintha az ő ügyük a fennmaradó kisebb hányadhoz tartozna. Akkoriban is úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy a bíróságok munkaterhe nagy mértékben csökkenthető, ha a kisebb jelentőségű vagy speciális szakértelmet igénylő ügyekkel bíróságon kívüli egyeztető fórumok foglalkoznak. E téren az utóbbi két évtizedben nagy fejlődés ment végbe.
Mire büszke leginkább elnöki időszakából?
Elnöki mandátumom ideje alatt kezdte meg működését az öt ítélőtábla, a Magyar Bíróképző Akadémia, kiépült az országos bírósági informatikai hálózat, minden bíró és tisztviselő önálló munkaállomást kapott, a bírósági épületállomány harmadát felújítottuk, illetve korszerűsítettük, nem beszélve arról, hogy hazánk uniós csatlakozása következtében a magyar bírák közösségi bírák lettek, és megkezdődött a közösségi jog alkalmazása. És különösen büszke vagyok arra, hogy Jacques Chirac köztársasági elnök a Francia Becsületrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesített 2006-ban a bírói függetlenség és a francia–magyar bírósági kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenységem miatt. Nemzetközi visszhangot kapott ugyanis az a kifogásom, hogy vezető politikusok folyamatban lévő ügyben a sajtó útján fogalmazták meg elvárásaikat a bíróság felé.
Nehezen találták meg az utódját, mert Sólyom László államfő jelöltjeit sorra leszavazta az Országgyűlés. Amikor 2009 nyarán Baka András végre megkapta a kétharmadot, a köztársasági elnök rögtönzött sajtótájékoztatóján odaszúrt önnek, amikor pozitívumként említette, hogy „ma végérvényesen véget ért a Lomnici-korszak”. Mire gondolt, amikor meghallotta Sólyom László szokatlanul bántó kommentárját?
Arra, hogy a jelölési folyamat alatt meggondolhatta magát a köztársasági elnök úr, mert a 2008 elején, a Sándor-palotában tett búcsúlátogatásom alkalmával még megköszönte a hatéves elnöki munkámat.
Valami mégiscsak történt önök között. Meg tud osztani ezzel kapcsolatban kulisszatitkot?
Kétségkívül voltak vitáink szakmai kérdésekben. Ezzel együtt a találkozásaink légkörét nem éreztem feszültnek. Azt azért tudni kell, hogy a búcsúlátogatásomat követően további négy megbeszélés volt köztünk, amelyek általában úgy zajlottak, hogy kifejtettem az álláspontomat, amit az elnök úr türelmesen végighallgatott, és csak ritkán reagált rá.
Mit szólt hozzá, amikor közölte önnel, hogy nem jelöli újra legfelsőbb bírósági elnöknek?
Nem ért meglepetésként, tudomásul vettem a döntést.
Mivel magyarázta az államfő, hogy valaki mást látna szívesebben az igazságszolgáltatás élén?
Azzal, hogy a kétharmados többséggel megválasztott tisztségviselők közül csupán keveseket jelölnek újra.
Ez igaz, hiszen amikor 2010-ben lejárt Sólyom László ötéves mandátuma, a Fidesz–KDNP őt sem kívánta újra jelölni az államfői tisztségre. És ha már a kellemetlen ügyeknél tartunk, feltétlenül meg kell kérdeznem, mit szólt ahhoz, amikor 2011 decemberében, úgynevezett kimaszkolásos technikát alkalmazva kitakarták a köztévé Híradójában?
Tőkés Lászlóval az Emberi Méltóság Tanácsa képviselőiként tartottunk sajtótájékoztatót arról, milyen következményekkel járhat az, hogy Szlovákiában hét, magyar állampolgárságát felvett embertől is elvették a szlovák állampolgárságát. A kitakarással nemcsak a sajtóetikai vétséget követték el, hanem az adásba került, kitakart felvételt is meghamisították, amikor a híradókat feltették a videótárba. Rengeteg telefont és e-mailt kaptam emiatt. Kikértem médiajogászok véleményét is, de mivel közszereplőként soha nem indítottam sajtópert, akkor sem tettem ilyet. A történethez tartozik, hogy Deutsch Tamás határozott fellépése után elnézést kértek, és vizsgálat indult az ügyben.
Miért van ma is kitiltva Romániából?
Csak valószínűleg. A kitiltásommal kapcsolatban Kulcsár-Terza József romániai parlamenti képviselő még 2023-ban megkérdezte az akkori belügyminisztert, Lucian Nicolae Bodét, de a politikus nem adott érdemi választ a kérdésre, csupán annyit közölt: ha megpróbálok belépni Románia területére, akkor majd megtudom, ki vagyok-e tiltva az országból vagy sem. Egyébként Románia azt a megalázó gyakorlatot alakította ki, hogy a határon adja át az ilyen kitiltó határozatokat, és az érintetteket nem engedi belépni az ország területére.
Mitől mérgesedett el a viszonya a román hatóságokkal?
Azt vehették zokon, hogy Tóth Kálmánnal, a Vasvári Pál Polgári Egyesület társelnökével együtt, mint egykori kitüntetett, 2022 májusában Vasvári Pál-díjjal tüntettünk ki két, politikai okból meghurcolt székely fiatalembert, Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Azzal gyanúsították őket, hogy 2015-ben házi készítésű bombát akartak robbantani Kézdivásárhely főterén, a román nemzeti ünnepre szervezett katonai parádén.
A bukaresti legfelsőbb bíróság terrorista cselekmény elkövetésért 2018-ban jogerősen ötévi börtönbüntetést szabott ki rájuk, noha sem konkrét cselekedetet, sem tárgyi bizonyítékot nem adott elő a vádhatóság.
Kitiltásunkat a kitüntetés átadása után Mirela Adomnicăi, a román Szociáldemokrata Párt parlamenti képviselője kezdeményezte, aki a külügyminiszternek megküldött beadványában azt állította, hogy Beke és Szőcs gázvezetéket kísérelt meg felrobbantani Gyulafehérváron. Ilyen adat azonban sem a vádiratban, sem a bírósági eljárás során nem merült fel, és az még nagyobb probléma, hogy a vádlottak is csak utólag értesülhettek arról, hogy ez volt az igazi vád ellenük, ami ellen védekezni sem tudtak.
Egy ilyen törvénysértő bírósági határozat valószínűleg fennakadna az Alkotmánybíróság hálóján. Meglepte tavaly nyáron, hogy a kormánypártok alkotmánybírónak jelölték?
Az igazat megvallva, már a 2000-es évek közepén is megkerestek alkotmánybírói jelöltséggel. Akkor azonban nem vállaltam a megbízást, mert úgy éreztem, hogy bíróként, jogalkalmazóként távol áll tőlem a jogszabályok kontrollja. Azóta megváltozott az Alkotmánybíróság feladatköre, és manapság az indítványok 95 százaléka olyan alkotmányjogi panasz, amely bírósági döntések felülvizsgálatára irányul. Mivel négy évtizeden át megszakítás nélkül bíráskodtam, ezt a feladatot már igazán testhez állónak tartottam.
(Borítókép: Id. Lomnici Zoltán. Fotó: Alkotmánybíróság)