Biatorbágy egy vonzó agglomerációs kisváros Budapesttől nem messze, amely az 1966-os egyesülésig az egymás szomszédságában létező két községet, Biát és Torbágyot jelentette. Utóbbi a török időkben elnéptelenedett, csak a XVIII. század elején érkezett német telepesekkel kelt életre. Bián maradt egy apró református népesség a török dúlás után.
Bián telepedtek meg először a zsidók, legalábbis az 1700-as évek végén készült összeírásokból már az derült ki, hogy voltak ott élő családok. A zsidóság térségi központja azonban Zsámbék volt 1810-ben épült patinás zsinagógájával, de az 1867-es kiegyezést követően a település zsidósága fogyásnak indult, ennek oka az iparosodás és a vasút megjelenése volt, amely csökkentette a település jelentőségét. Sok zsidó család ekkoriban települt át Torbágyra.
A két faluban a XIX. század végén élt a legtöbb izraelita család, számukat ekkoriban 70-90 főre tették. A múlt század elején azonban a főváros és az ottani munkalehetőségek megfelezték a helyi zsidóság lélekszámát, a biaiak közül is sokan vándoroltak el az egykor „zsidó gyarmatnak” is nevezett Újpestre, ahol az újonnan indult vállalkozások, gyárak tucatjai várták őket. Azonban akik maradtak a két faluban, azok mind megbecsült tagjai lettek a közösségeknek mint gazdálkodók, iparosok, kereskedők és patikusok.
A holokauszt a biai és a torbágyi zsidóságot 1944 májusában érte utol. Erre a szörnyűségre emlékezve – 80 évvel később – Biatorbágy Város Önkormányzata és Értéktár Bizottsága emléktáblát állított fel azon a téren, ahonnan május 24-én elhurcolták a zsidó családokat. A túlélők közül mindössze egy ember tért vissza a településre, a többiek külföldre mentek. Azonban egy marék helybéli lokálpatriótát nem hagyott nyugodni, hogy vajon kik is voltak azok a családok, amelyek szerves részeit alkották a nyolc évtizeddel korábbi két falu közösségeinek, és akikre az idősebbek még a foglalkozások alapján emlékeztek gyerekkorukból.
Éppen ezért Bihari Zoltán, a helyi Értéktár Bizottság tagja úgy döntött, az évforduló apropóján megpróbálja méltó módon feleleveníteni az egykor Bián és Torbágyon élt családok sorsát, történetét – persze már amennyire ez oly sok évtized távlatából lehetséges. A kezdetekről az Index kérdésére Bihari Zoltán így beszélt.
Biatorbágy a holokauszt 80. évfordulóján akart megemlékezni a településen szinte a feledés homályába veszett csekély számú, tragikus sorsú közösségről. A kezdeményezés az Értéktár Bizottság akkori elnökéhez, Nánási-Kézdy Tamáshoz fűződik, aki életre hívott egy tízfős munkacsoportot a bizottság keretén belül.
„A 2023 augusztusában indult közös munka során három célt fogalmaztunk meg: a régi, elhanyagolt zsidó temető méltó rendbetételét, emléktábla avatását és egy kiadvány létrehozását. Ez később kibővült az egykori zsidó helyszíneket bemutató, Kalandozások Biatorbágyon című, helytörténeti sétákat tartalmazó leporellósorozatunk újabb számával.”
A célok között megjelent egy kiállítás megrendezése a zsidó családok leszármazottainak hagyatékából feltárt régi fotókból, iratokból. „A megemlékezés hosszú ideje húzódó kötelezettségén túl azt gondolom, helytörténetünk fehér foltjára is rávilágítottunk, a temető sorsának rendezése, a város környezetének, elhanyagolt területeinek helyretétele is a célok között volt.”
Persze nem kis feladatra vállalkoztak, és adódott a kérdés, hogy miként és kiket lehetett ehhez a feladathoz megtalálni. Bihari Zoltán erről azt mondta, hogy a Biatorbágyi Tájvédő Kör néhány éve magára vállalta a zsidó temető ügyét, önkénteseikkel többször megtisztították a sírkertet. Vezetői, Tüske Emil elnök és helyettese, Réthelyi Karola is szívükön viselték a témát. Tótpál Judit építész pedig diákokat vitt a zsidó temetőbe a Fedezzük fel Biatorbágyot! program keretében.
Volenszky Paula itt született, ma is erős kötődése van Biához, és a Zsidó Levéltárban dolgozik önkéntesként. Ott találkozott a Schultheisz család hagyatékával, aminek a feldolgozására vállalkozott. Bányai Viktória hebraisztikus történész óriási szakmai segítséget jelentett mind a történeti, mind a vallási kérdésekben. Ő innen származó édesanyja révén kötődik a településhez, számos rokona most is itt él. Horváth Imre évtizedek óta kutatja Biatorbágy helytörténetét, számos kötet szerkesztése fűződik a nevéhez, és jelentős fotógyűjteménye van.
Tóth Tamás a háború után az egyetlen, Biatorbágyon maradt zsidó család leszármazottja. „Jómagam pedig szociológusként könyveket szerkesztek, írok – vallási és nemzetiségi témákban több kötetem is megjelent, és a helyi Értéktár Bizottság tagjaként bekapcsolódtam a település helytörténeti kutatásaiba is” – utal az indulásra Bihari Zoltán.
A 2024 végén megjelent A bia-torbágyi zsidóság emlékezete című könyvhöz végül beindult az adat- és információgyűjtés, ami, elnézve a gazdag anyagot, nem lehetett egyszerű. „Néhány korabeli képeslap már birtokunkban volt, de a többi dokumentumot és adatot levéltárakból, egyházi és polgári anyakönyvekből, korabeli sajtómegjelenésekből kutattuk” – idézi fel a kezdeteket Bihari Zoltán, aki hozzátette, nagyon nagy segítséget jelentett a település családfa-adatbázisa, amelyben a teljes polgári anyakönyvvezetés megtalálható.
A leszármazottak megtalálása óriási lendületet adott a kutatásnak, akik szinte munkatársakká váltak. Bihari külön kiemelte Gombos Hedviget – Gansl Ignác hitközségi elnök dédunokája –, aki Kanadában él, és több mint tíz éve kapcsolatban áll a várossal, sokat kutatta a családja történetét. Neki volt köszönhető, hogy a világ számos pontján további leszármazottakra bukkantak a múltkutatók, ő ismertette velük össze Deák Katit Ausztráliából, Fazekas Annát Svédországból, Talya Klayner Dayagit és Shlomit Amirt Izraelből, Schiller Katát Budapestről.
Később egy biai forrás segítségével megtaláltak még egy fontos személyt, Nobel Noémit. Az ő fotói, iratai óriási értéket jelentenek a település helytörténetében, hiszen eddig nem ismert felvételek, személyek, épületek, helyszínek elevenednek meg rajtuk. A kölcsönkapott dokumentumokat digitalizálták, egy részét a kötetben bemutatták, illetve három héten át egy kiállításon is megtekinthetőek voltak.
Minden Bián és Torbágyon élt családot bemutatnak a kötetben, nem válogattak közöttük. Volt köztük néhány vagyonosabb család, amit az is mutat, hogy a község virilistái közé tartoztak. Schultheiszék, Gondáék, Szabóék, Krámerék, Elekék. A szegényebb családok többsége elvándorolt az első világháború előtt, a Weidlingerek, Taubok, Tischek. Legtöbben kereskedelemmel foglalkoztak, a biai szatócsboltok és más üzletek az ő tulajdonukban voltak.
Iparosmestereket is találunk a soraikban: Gansl Ignác szabómester, Weidlinger Zsigmond cipész, Krámer József és Adolf ecetgyáros. Ugyanakkor az iparosok is űztek valamilyen kereskedést. A biai Magyar Korona Gyógyszertár története is szorosan összefonódik a zsidósággal. Alapítója 1892-ben Meisels Lajos, Beregszászról származó patikus. 1914–1944 között pedig Gonda Ármin volt a tulajdonos, akihez nemcsak a biaiak, hanem a torbágyiak is jártak, mivel az akkor még különálló szomszéd faluban nem működött gyógyszertár.
Jelentős gazdálkodók is voltak közöttük. A filoxéra előtt többen szőlőműveléssel foglalkoztak a településen, és a Schultheisz családnak rendkívül kiterjedt birtokai voltak a külterületeken. Ide köthető Schultheisz Gyula országos hírű tevékenysége, akiről 1917-ben az újságok úgy írtak, mint a korát megelőző mintagazdaság irányítója. A család egészen 1944-ig megtartotta hatalmas birtokait és állatállományát, gabonakereskedését, mezőgazdasági és szerteágazó kereskedelmi tevékenységét.
A fennmaradt elbeszélések, visszaemlékezések szinte csak pozitív összefüggésben említik a biai zsidókat, akik boltjaik révén közeli kapcsolatban álltak a magyarokkal. Legtöbbjük hitelezett is a vevőknek, például építkezések, nagyobb vásárlások esetén. A falu egyik nagybirtokosa, kereskedője, Schultheisz Manó tetemes vagyonából 15 ezer koronát (mai értéken mintegy 40 millió forintot) hagyományozott a községre, úgy, hogy abból a katolikus, református egyház és a zsidó hitközség egyenlően részesült. A haláláról szóló újsághír pedig kiemeli, hogy az egész falu siratta őt, és megszólaltak a templomok harangjai.
Amikor 1931-ben felrobbantották a viaduktot, a Torbágyon élő Márkus Miksa azonnal a tragédia helyszínére sietett, hogy a mentésnél segítsen.
Ott ismerkedett meg Matuska Szilveszterrel, akit jóhiszeműen meghívott magukhoz reggelire.
Aztán a merénylő gyanús és ellentmondásos viselkedéséről számos információt adott át a hatóságoknak Márkus Miksa. Házukban találták meg az egyik legfőbb bizonyítékot a zavarodott Matuska ellen: a váratlan vendégnek adott kéztörlőben ugyanis ekrazit nyomaira bukkantak a nyomozás során. Márkusék pénzjutalomban részesültek, amelyből a szülői házuk mellett felépítették saját portájukat.
(Borítókép: Szolnoki Beatrix)