Megjelent Gloviczki Zoltán A Holnapután iskolája című könyve, amelyben az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora a 21. és 22. század iskolája, valamint a virtuális világ és a mesterséges intelligencia szerepéről és az új technológiák adta lehetőségekről értekezik. A könyvbemutatón Setényi János, a Tanuláskutató Intézet igazgatója volt Gloviczki beszélgetőtársa, és kifejtették véleményüket a könyv legfőbb üzeneteiről.
Szerdán délután tartották Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora legújabb könyvének, A Holnapután iskolájának a bemutatóját, ahol nem csak a könyvről és a Gloviczki által felvázolt jövőképről esett szó, de olyan témák is előkerültek, mint például, hogy:
A kerekasztal-beszélgetésen Setényi János, a Tanuláskutató Intézet igazgatója, és Fodor Richárd, az intézet kutatásvezetője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Tanárképző Központjának egyetemi tanársegédje volt Gloviczki beszélgetőpartnere.
A könyv három nagy részre bontható, melyből az egyik a „Hogyan jutottunk idáig?”, a másik a „Merre tovább?”, a harmadik pedig a „Mi lesz holnapután?” címet kapta. Gloviczki Zoltán az első részről azt mondta, nagyon érdekes, hogy mi a tegnapelőtt, a ma, a holnap és holnapután iskolája, hiszen amiről ő ír, mint a
Holnapután iskolája, az egyben a a tegnapelőtt iskolája is.
Állítása szerint a 18–19. századig az írástudó, önmagát értelmiséginek beállító személye olyan, amilyenre a „holnaputánaban is szükség lenne”, hiszen az emberi létezés csúcsa és kulcsa, hogy a tudást megszerezzük.
Setényi szerint a köznevelés legnagyobb kihívása, hogy a tudás szélesítésével a tudáskánont folyamatosan újra kell gondolni, a technológiai fejlődéssel kapcsolatban pedig hatalmas kérdés, hogy beengedjük vagy „ellenálljunk neki”. Műveltségileg a legnagyobb kihívás, hogy a műveltségi szint hanyatlását hogyan lehet megfordítani vagy legalább megállítani, „legalább Európában”.
Gloviczki egyetért abban, hogy a diskurzus a legfontosabb kihívás, de megtoldaná annyival a kihívások listáját, hogy a pedagógusképzés is fontos szempont. „Ha ez a kettő megoldódna, akkor kevesebb probléma lenne.”
Gloviczki szerint az oktatásban is a „bipoláris depresszió” az uralkodó, mint ahogy a világon mindenben így van.
Vagy konzervatív valaki, vagy valami más
– mondta. Hozzátette, hogy szerinte a klasszikus műveltség gátja, ami ma az iskolarendszerben történik, hiszen annyi információ ömlik a gyerekekre a 12 éves iskolai idejük alatt, amivel nem tudnak mit kezdeni. „A konzervatív iskola egy rossz iskola, pedig progresszívnek kéne lennie, hiszen a jövőre készíti fel az embereket” – vélte. Hozzátette, hogy ő konzervatív tanárként egy konzervatív oktatási formában szeretne progresszív lenni.
Setényi ezt azzal egészítette ki, hogy a tanítási módszer egészen addig nem fontos, amíg működik, és a végeredmény jó lesz – „teljesen mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a lényeg, hogy megfogja az egeret” – idézte Teng Hsziao-pinget. A fundamentumok közül a józanság a legfontosabb, ami konzervatív pillér, viszont a műveltségkánon kiszélesítése is elengedhetetlen. Véleménye szerint lehet bírálni a rendszert, de a kérdés, hogy „mit teszünk a helyére.”
Gloviczki mindezt még kiegészítette azzal, hogy az iskola se arra nem való, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, sem arra, hogy rosszul. Az iskola teljesen másra való: „átvészelni a szelekciós krízist”. Setényi annyit tett hozzá, hogy a tanár nem akkor boldog, ha a diáknak rossz, de sokkal jobb a nehézségeket apránként adagolni a tanulóknak, hogy ne felnőttként éljék meg a kudarcokat ömlesztve, mert nem tudják majd feldolgozni azokat.
A mesterséges intelligenciával (AI) kapcsolatban Gloviczki azt veti fel a könyvben, hogy ezt a versenyt, amit a cégek, az AI és a genifikáció tesz az emberek vállára, el kell engedni, hiszen ezt a versenyfutást „nem lehet megnyerni”. Véleménye szerint az Ádám és Éva-történettel párhuzamban az ember nem nyugszik majd addig, amíg a humanoid robotot, az emberrel teljesen összetéveszthető AI-t el nem éri.
Viszont azok nem lesznek olyan botorak, hogy olyanok akarjanak lenni, mint az emberek. Azonban én meg ilyen szeretnék lenni. Engem teremtett a Jóisten, viszont őt meg én, tehát nyertem
– egyszerűsítette le a képletet. Hozzátette, hogy az embernek meg kell barátkoznia gyengeségeivel és tudatlanságaival.
Setényi technooptimista, nem nagyon érzékeli a veszélyt az AI-ban. Szerinte a mesterséges intelligencia egyelőre segíti az embereket (teszteket gyárt, órarendet rak össze, esszét ír stb.), vagyis jelenleg csak a „kulimunkát végzi el helyettünk, tanácsokat ad”, de nem veszi át a szerepünket. „A gép az embert szolgálja, és nem fordítva” – emelte ki.
Gloviczki Zoltán arról beszélt, hogy a bölcsődétől az alsós osztályokig nincs nagy probléma, viszont efölött már az egyértelműség – hogy kinek mit kell megtanítania a gyermeknek – „elkezd recsegni”. A szaktanárképzés együtt mozog a könyvben felvázolt iskola jövőbeni képével. Ennek első fecskéje a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen indított tanárképzés, amely már más oldalról közelíti meg ezt a szakot.
A legfontosabb, hogy mi a célja annak, aki esetlegesen vegyész szakra jelentkezik az egyetemen: kémiatanár szeretne lenni, vagy vegyészmérnök?
– emelte ki, rámutatva, hogy az átadott tudás nem változik, a lényeg, hogy a diák hogyan fogja fel és hogyan teszi helyre a saját agyában a tanultakat, hogy mi lesz a célja a megszerzett tudással.
Setényi szerint egy pedagógusnak szót kell érteni a szülőkkel, nevelőkkel is – mindezt úgy, hogy elhiggyék, megvan a kompetenciája a pozíciója betöltéséhez – és ugyanúgy szót kell értenie a gyerekekkel, és nevelnie kell őket, megtanítani az élet dolgaira. „Ha nem jelenik meg a szakmai kommunikáció a szülők felé, akkor csak őrző lényeknek látnak minket” – emelte ki.