Huszonöt éve, 2000. január végén érte el a Tiszát a romániai Aurul aranybánya zazari tározójából kiszabadult cianidtartalmú szennyvíz, amely kis híján kiirtotta a folyó teljes élővilágát. Becslések szerint a magyarországi szakaszon több mint ezer tonna hal pusztult el. A tiszai ciánszennyezés a csernobili atomerőmű-baleset utáni legnagyobb természeti katasztrófa volt Európában.
2000. január 30-án éjszaka átszakadt a gát a romániai Aurul aranybánya zazari tározójában, és több mint százezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú zagyos víz zúdult a Zazar- és Lápos-folyóba, ahonnan a Szamosba, pár nap múlva pedig a Tiszába ömlött. A szennyezés nem ismert országhatárokat, még a Duna bulgáriai szakaszán is jóval határérték feletti volt a mérgező anyag koncentrációja. A szennyvíznek a Fekete-tenger lett a végállomása.
Az ülepítő a román–ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalaté volt, amely nagy koncentráltsági fokú cián alkalmazásával a Nagybánya környéki fémbányák meddőhányóiból nyert ki aranyat és ezüstöt, míg az eljárás során keletkező mérgező anyagokkal teli mellékterméket ülepítőmedencébe vezették.
Az üzemet évenkénti 2,5 millió tonna meddőérc feldolgozására, másfél tonna arany és kilenc tonna ezüst kitermelésére tervezték.
A cégnek számos akadályt kellett elhárítani az induláshoz. Már ahhoz is hét év kellett, hogy megszerezzék a szükséges papírokat, engedélyeket. Az eljárási folyamat rendkívül kockázatos volt, hiszen a meddőércet egy, a nagybányai üzemtől hat kilométerre lévő gáthoz szállították. Bár a rendszert úgy tervezték meg, hogy szennyező anyag ne kerülhessen vissza a környezetbe, már az indítást követően két szivárgást jelentettek a csőrendszerben.
A szakértői vizsgálatok szerint a 2000 januári gátszakadás a heves esőzések, a gyorsan olvadó hó és az ennek következtében megemelkedett vízszint miatt következett be.
A szennyezés tényét a kolozsvári Szamos-Tisza Vízügyi Igazgatóság közölte a magyar illetékes szervekkel. A hivatalos értesítés 31-én este érkezett a Felső-Tisza Vidéki Környezetvédelmi Felügyelőségre. A magyar fél ekkor másodfokú vízvédelmi készültséget rendelt el, és minden óvintézkedést megtettek a szennyezés fogadására. A ciánfolt február 1-jén délután lépte át a magyar határt Csengernél.
Akkor még nem lehetett tudni, milyen következményei lesznek a szennyezésnek. Szolnokon például két hétig nem használták a Tisza vizét. Ez azért jelentett nagy gondot, mert a városban alig van a talajban kinyerhető ivóvíz, így a folyó megtisztított vizét használják fel a vízművek. Mivel a városnak csak nyolc napra elegendő ivóvízkészlete volt, zacskókban, palackokban osztogatták a lakosságnak az ivóvizet, és arra kérték őket, hogy igyekezzenek spórolni otthon a vízzel.
A cianiddal szennyezett folyószakaszokon a mikroszkopikus élővilág hatalmas károsodást szenvedett el.
A Szamoson a mikroszkopikus élőlények teljes állománya kipusztult, az algák egyedszáma pedig felére csökkent. Összesen 1241 tonna hal pusztult el a Tisza magyarországi szakaszán. És annak is nagy volt a veszélye, hogy néhány őshonos és veszélyeztetett halfajt végleg kipusztított a szennyeződés.
Amikor a ciánfolt február 12-én elhagyta az ország területét, a szakemberek azt jósolták, hogy a természetnek legalább egy-két évtized kell a regenerálódáshoz.
Csakhogy a vártnál gyorsabban magához tért a Tisza élővilága. Már a szennyezés levonulása után nem sokkal fürdeni lehetett a vízben, 2002-re helyrejött az alacsonyabb rendű élőlények (kagylók, szitakötők, kérészek, rákok) állománya is.
Három-négy év múltán a vízi élővilág 95 százaléka ismét megjelent a Szamosban és a Tiszában.
Habár a tiszavirág 1993 óta szigorúan védett faj hazánkban, a 2000-es tiszai ciánszennyezés (a hordalékban lerakódott nehézfémek miatt) minden erőfeszítés ellenére is óriási károkat okozott a fennmaradt állományban. Azóta számuk fokozatosan nő, és a különleges kérészfaj és tömeges násztáncuk, a tiszavirágzás is bekerült a hungarikumok közé, a Magyar Értéktár természeti környezet kategóriájának tételei közé választották.
A katasztrófa hosszú távú hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg nem a ciánnal lesznek kapcsolatosak, hanem inkább a Tisza ökoszisztémájába bekerült, a hordalékban és a földekben lerakódott nehézfémekkel.
A katasztrófa után közvetlenül Orbán Viktor miniszterelnök kilátásba helyezte, hogy pert indítanak a ciánszennyezés miatt a romániai cég ellen. A magyar állam 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be, amely a természeti vesztességeket és a helyreállítási költségeket fedezte volna. Előbb peren kívül szerettek volna megegyezni a céggel. Miután az Aurul válaszra sem méltatta a megkeresést, 2001-ben adták be a bírósági keresetet.
A ciánper még a szennyezésnél is lassúbb lefolyású volt, és nem utolsósorban sikertelen. Igaz, a Fővárosi Bíróság 2005 májusában kimondta, hogy az időközben megszűnt Aurul jogutódja, a Transgold S. A. felelősségét az ügyben, és azonnali hatállyal elrendelte, hogy termelését 85 százalékkal csökkentse, ám a bíróság döntését a cég nem tartotta be.
És nemcsak a cég, hanem a román igazságszolgáltatás sem volt hajlandó az együttműködésre.
Az történt ugyanis, hogy 2006-ban a román bíróságok előtt jogerősen lezárult a Transgold S. A. csődeljárása, és a cég jogutód nélkül megszűnt. És miután a magyar követeléseket nem vették be a csődeljárás követelései közé, így a Fővárosi Bíróság előtt zajló pert is meg kellett szüntetni alperes hiányában.
(Borítókép: A ciánszennyezés miatt elpusztult halak a Tisza partján. Fotó: Wikipedia / Délmagyarország / Karnok Csaba)