Novemberben ismerkedhettek meg az Index olvasói Bari Krisztiánnal, a hétgyermekes ózdi családapával, aki munkanélküli lévén vérplazmaadással egészíti ki a családi pótlékból álló büdzséjüket. Azóta súlyosbodott a helyzet, ráadásul jön a nyolcadik gyerek, és Krisztiánt továbbra sem alkalmazzák. Egyre kilátástalanabb az ózdi família helyzete. Riport az ország egyik legnyomorúságosabb szegletéből, ahol előre kell fizetni az áramért.
Október–november fordulóján az ország néhány problémás vasútvonalát bemutató riportsorozatot indított az Index, aminek első darabja a Miskolc–Ózd viszonylatot térképezte fel. Ekkor ismerkedtünk meg a három gyerekével utazó Bari Krisztiánnal, aki éppen vérplazmaadásról utazott hazafelé a borsodi megyeszékhelyről Ózdra. Hogy miért a három gyerekével? Mert így az ingyenes nagycsaládos vonatjegynek köszönhetően nem kellett fizetnie a viteldíjat, ha meg egymaga utazik, akkor oda-vissza 2200 forintba kerül a kiruccanás, ami elviszi a vérplazmáért kapott 7500 forintnyi készpénz jelentős részét. (A 15 ezer forintos – szó szerint – vérdíj másik felét vásárlási utalványban kapják a plazmadonorok.)
Bari úr meglepően közlékeny volt, kiderült, ha van munkája, biztonsági őrként dolgozik, de már egy ideje munkanélküli, és a kilenctagú család a hét gyerek után járó összesen 134 ezer forint családi pótlékból tengeti magát. Riportunk megjelenése után számos együttérző levelet kapott szerkesztőségünk, az egyikben felhívták a figyelmünket, hogy az Ózd–Miskolc vasútvonal mentén fekvő Kazincbarcikán éppen felvételt hirdetnek biztonsági őri állásra. Azonnal jeleztük Krisztiánnak, aki másnap reggel már ott is volt a felvételi irodán, de sajnálattal közölték, hogy már betöltötték az állást. Nem tudjuk bizonyítani, de ismerősünk elbeszéléséből úgy értesültünk, hogy amikor meglátták barna arcbőrét, akkor fogyott el hirtelen a munkalehetőség…
Azóta hetente kaptunk egyre kétségbeesettebb leveleket ózdi ismerősünktől – ha azt írnánk, hogy barátunktól, az sem lenne túlzás –, így hát elhatároztuk, hogy elkísérjük egyik plazmaadó útjára.
Az ország legnyomorúságosabb zugába az ország legszebb tájain keresztül vezet az út. Egert elhagyva Szarvaskő, Mónosbél, Szilvásvárad… aki még nem járt erre, el sem hiszi, hogy milyen mesebeli vidékek vannak Magyarországon a Bükk északi peremén. Aztán amikor elérjük Farkaslyukat, akkor már nagyjából sejtjük, mi vár ránk Ózdon. Félig beomlott, elhagyatott házak, az utcán játszadozó kiskölykök, a foghíjas kerítések előtt a semmibe meredő tekintettel tébláboló felnőttek.
Észak-Borsod, 2025 januárja.
Ózd városközpontja tip-top, a polgármesteri hivatal, az Interspar környéke, a kávézó, ahol három hónapja Csank János mesteredzővel, Ózd leghíresebb polgárával, a korábbi szövetségi kapitánnyal beszélgettünk egy verőfényes késő őszi napon, akár még Tirolban vagy a Rajna partján is megállná a helyét. A nevezetes egykori munkásnegyed, az 1922 és 1925 között épült Velence-telep kívülről impozáns látványt nyújt, de ahogy továbbhaladunk, és elérjük a Kőalja utat, nagyjából sejteni kezdjük, hogy megérkeztünk.
Jobbra a Bánréve felé kanyargó vasút, a sínpár és az utca között a Hangony-patak, meg a rémületes nyomor. Dante tollára kívánkozó látvány az omladozó, elhanyagolt, háznak nehezen nevezhető építmények sora, az út bal oldalán érünk el Bariék kulipintyójához. Illetve a ház természetesen nem az övék, bérlik havi 70 ezer forintért. Ami pont a fele a család összjövedelmének.
A családfő már a kapu előtt vár minket, kipakoljuk a csomagtartóból a tévét, amit Krisztián bátyja küldött Vácról, merthogy Bariék készüléke elromlott, a gyerekek pedig nem tudnak meglenni az egyetlen szórakozási lehetőség nélkül. Kedvencük a Mancs őrjárat című sorozat, a fémkerítés mögött farkát buzgón csóváló vöröses szőrpamacsnak is Chase a neve, a rajzfilm egyik főhősétől, egy németjuhásztól kölcsönözve.
Ahogy belépünk a kertkapun, mintha a pokol küszöbét lépnénk át. Előttünk az atomtámadás képét mutató kert, jobbra a „ház” ajtaja, aztán az előszobának nevezhető apró helyiség. Az egyik fala farostlemezekből van összeszögelve, a „padló” kráterekkel tarkítva. Az egyetlen szobától függönnyel elszeparált konyhában perzselő hőség, kiderül, a villanytűzhely négy maximumra föltekert platnija ontja a meleget, amiből a nagyszobába is jut, megtámogatva egy elektromos hősugárzó által.
„Töltős árammal működik” – világosít fel a családfő, és amikor értetlenül bámulok rá, elmagyarázza:
Az áramért előre kell fizetni, amennyi pénzt feltöltünk, annyiért kapunk elektromosságot.
Logikus. A szolgáltató nem kockáztat semmit, ha adós maradna valamelyik család, egyszerűen nincs elárverezhető ingóságuk, amelynek az árából utólag törleszthetnék az elmaradást.
Az ütött-kopott hűtőszekrény üres, az egyetlen szobában Juli, a 31 éves élettárs karjában az egyéves Adrián, az egyik ágyon a hároméves Karina és a hatéves Krisztián játszik egymással, majd amikor észrevesznek, bebújnak a szekrény alsó rekeszébe, és magukra csukják az ajtót. Elbújnak előlem, amin nem csodálkozom.
Amikor megtudom, hogy Krisztián hatéves, leesik az állam. Kétévesnek néztem, legfeljebb háromnak. Kiderül, autista, úgynevezett kevert specifikus rendellenességgel született, óvodába sem tudják járatni, két órát képes eltölteni közösségben, utána megszűnik a kapcsolattartása a külvilággal.
Megkérdezem Julit, szoptatja-e a kis Adriánt.
Nem tudom szoptatni, mert nincs tejem, egyik gyerekemet sem tudtam…
Mondjuk ha napokig nincs mit enni, akkor nehéz is lenne.
A szobában három ágy, ezeken alszik éjjel a két felnőtt és a hét gyerek, akik közül a legnagyobb, a 14 éves Brendon most éppen szakiskolában van, ahol kilencedik osztályos, neki van halvány esélye kitörni a nyomorból, gépésztechnikusnak tanul. A többiek, a kilencéves Miranda, a nyolcéves Felícia és a hétéves Miklós szintén iskolában vannak. Még szerencse, hogy a suli, az Apáczai Csere János Általános Iskola alig nyolcvan méterre van Bariék otthonától, semmibe se kerül elkísérni reggel a srácokat, majd délután kettőkor vissza az iskolából.
Mivel nem látok sem fürdőszobát, sem vízcsapot, WC-ről nem is beszélve, megkérdem Krisztiántól, hogyan oldják meg a mosást, tisztálkodást.
A tulajdonos nem fizette a vízdíjat, kikapcsolták a szolgáltatást, így az egy kilométerre lévő kútról hordom a vizet. Képzelje el, mennyi vízre van szüksége egy kilenctagú családnak…
Meg sem próbálom elképzelni, ehelyett inkább kirakom fotós kollégámmal a több szatyornyi élelmiszert – tejet, felvágottat, sajtot, lisztet, cukrot, két palack Coca-Colát, három fürt banánt –, amit a szerkesztőségünk által összedobott pénzből vettünk Bariéknak. A csöppségek úgy nézik a madárlátta finomságokat, hogy elfacsarodik a szívünk.
„A ruháinkat, az ágyneműt, a paplanokat egy kukás ismerősünktől kaptuk, arra sincs pénzünk, hogy vegyünk magunknak – magyarázza Krisztián. – De lassan indulnunk kell, délután kettőre van időpontom a plazmánál.”
Így hát beülünk az Index terepjárójába, és irány Miskolc. Közben pedig hallgatjuk Krisztián barátunk monológját.
Ha kinéznek az ablakon, láthatják, hogy a mi házunk még a jobbak közé tartozik itt a Kőalja úton. Szó sincs arról, hogy mi lennénk itt a legszegényebbek. Próbálkoztam én már mindennel, amióta tavaly szeptemberben Vácról ide költöztünk Ózdra, a szülővárosomba. Felkerestem az összes itteni üzletet, de sehol nem alkalmaztak. Amikor meglátják, hogy cigány vagyok, rögtön kiderül, hogy nincs felvétel. Már a Jákob Alapítványnál is kilincseltem segélyért, írtam nekik, de nem válaszoltak. Tudja, a Jákob Zoli, a jótékony milliárdos. Nem haragszom rá, sok ismerősömön segített már, de én megértem, hogy nem veheti a nyakába az ország összes szegényének a gondját.
Úton Miskolcra érintjük Kazincbarcikát, elmegyünk a Borsodchem mellett, ahol hirtelen megszűnt a munkásfelvétel, amikor meglátták Krisztiánt. Jelentőségteljesen egymásra nézünk, Bari úr széttárja karját, mintha csak azt mondaná: ez van…
Közben megtudjuk, 2016-tól tavaly szeptemberig Krisztiánék úgy éltek Vácon, mint Marci Hevesen, legalábbis az ő fogalmaik szerint.
Kaptunk egy panelben emeleti önkormányzati szükséglakást, volt munkám a Pennyben, a régi Fóti úton, tűrhetően kerestem, karácsonykor minden gyerekem kapott ajándékot – mondja keserűen, felidézve a bőség éveit. – Aztán tavaly szeptemberben kitettek az utcára, azt mondták, másnak is szüksége van arra a lakásra. Nem volt más választásom, visszaköltöztünk a szülővárosomba. Ezt a házat találtam havi hetvenezerért, látja, milyen… És munkám sincs, reggelente, amikor felébredek, és kinézek az ablakon, tudom, hogy neki kell vágnom a városnak munka után nézni, de reménytelen. Úgy gondolok vissza a váci évekre, mint valami tündérmesére.
De már itt is vagyunk Miskolcon, a Széchenyi István úti plazmaközpontnál. Krisztián felmegy a lépcsőn, mi a nyomában, miközben pontosan tudjuk, kevés az esélyünk, hogy fényképezhetnénk barátunkat plazmaadás közben, tűvel a vénájában. A központ igazgatónője készséges, felhívja budapesti főnökét, de ahogy sejtettük, negatív a válasz. Nem tehetünk mást, kimegyünk az épület elé, a január végi napsütésben majdcsak kivárjuk azt a negyven percet, amíg a plazmaadás tart.
Eltelik a negyven perc, majd ötven, egy óra, már idegeskedünk, csak nem ájult el Krisztián? Végül másfél óra elteltével felbukkan a kapuban.
Magas volt a vérnyomásom, a pulzusom, 180 per 103, olyankor nem adhatok plazmát. Azt mondták, üljek le, igyak pár pohár vizet, pihenjek egy fél órát. Nagy nehezen lement százötvenre, akkor már elkezdhettem a plazmaadást.
Mutatja a bal könyökhajlatát, szorosan be van fáslizva, felváltva használja a két karját, most adott huszadszor plazmát, már olyan a vénája, mint egy idült kábszeresnek. Mutatja a 7500 forintot, meg a vásárlási utalványt, indulhatunk vissza Ózdra. Ötven perc az út, van idő beszélgetni.
Julit még nem tudtam elvenni, mert a feleségem nem hajlandó elválni, nem tudom, miért. A gyerekeink közül a legnagyobbnak, Brendonnak nem én vagyok az apja, de őt is úgy szeretem, mintha a sajátom lenne. Valamennyien Vácon születtek, ott nekik aranyéletük volt, mindig kérdezgetik, mikor megyünk már vissza Vácra. De hát hogyan mehetnénk vissza, amikor ott nincs fedél a fejünk fölött?!
Az egyik nyomorúságos mellékutcából kikanyarodik egy alsó hangon harmincmillióba kerülő zsírúj kék BMW, amikor kérdőn Krisztiánra nézek, megkapom a magyarázatot. „Ismerem az illetőt, a húgát most vitték be előzetesbe, fehér port árult, rajtakapták…”
A jelek szerint nem mindenki koldusszegény errefelé.
Ózdra érve Krisztián bemegy a patikába, vesz lázcsillapítót, mert a kis Adriánnak még mindig hőemelkedése van, a szilvesztert a kórházban töltötte, lázgörcsöt kapott, attól féltek, meghal. És vadgesztenyekrém is kell a felesége visszeres lábára, minden egyes terhesség megviseli a fiatalasszonyt, máris ugrott az aznapi plazmakeresmény fele. Még szerencse, hogy az utalvány megvan, azt levásárolja az élelmiszerboltban. Mehetünk haza, a Kőalja útra.
Most, hogy Juli karjában nincs ott a kis Adrián, észreveszem, gyanúsan domborodik a pocakja. Csak nem…?
Április 11-re vagyok kiírva
– mondja Juli magától értetődően, mintha csak azt mondaná, be kell néznie a fogorvoshoz.
Krisztián nagy megdöbbenésemre elárulja, az ötödik hónapig nem is vették észre, hogy az élettársa várandós, csak az volt a furcsa, hogy egyre gömbölyödik, pedig alig eszik valamit. Vettek egy terhességi tesztet, és kiderült, a hetedik után jön a nyolcadik is…
Az ember némi akasztófahumorral azt mondaná, ahol hét gyerek van, ott már fel sem tűnik a nyolcadik, de inkább megtartom magamnak ezt a firkászbölcsességet.
A búcsú érzelmesre sikerül, az ember torkát fojtogatják a könnyek, már csak azért is, mert közben hazajött a többi gyerek a suliból, és váltok egy pár szót a család büszkeségével, a kilencéves Mirandával, aki angolt tanul a harmadik osztályban. Levizsgáztatom, a „What’s your name?” kérdésre tökéletes kiejtéssel mondja a nevét, és még egy-két dolgot el is árul magáról. Angolul!
Közben csillog a szeme, elújságolja, hogy az angol mellett a magyar a kedvenc tantárgya, az ember óhatatlanul arra gondol, mivé serdülhetne Miranda, ha nem a Kőalja útra, ha az Úristen kiszámíthatatlan szeszélyében nem a Bimbó útra pottyantotta volna.
Hány potenciális Nobel-díjasunk élete megy veszendőbe Észak-Borsodban, Szabolcsban vagy az Ormánságban?
A hazaút két és fél órájában alig szólunk egymáshoz fotós kollégámmal. Fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy ugyanazok a gondolatok kergetőznek a fejében, mint az enyémben.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)