Legvérmesebb álmainkban sem számítottunk olyan együttérzésre és felajánlások tömkelegére, annyi segítő szándékú levélre, amennyi elárasztotta az Index postafiókját hétfői cikkünk nyomán, amely egy koldusszegény, hétgyermekes ózdi roma család kálváriáját mutatta be. Túlzás nélkül mondhatjuk, megható a segítőkészség, empátia, amely megmutatkozott ebben a reménytelennek tetsző helyzetben. Talán mégsem tűnt el az oly sokat emlegetett szolidaritás a magyar társadalomból?!
Magunk is megdöbbentünk, mekkora visszhangja támadt a hétfői cikkünkben (Emberkísérlet Ózdon: havi 134 ezerből megélni hét gyerekkel, miközben jön a nyolcadik) bemutatott hétgyermekes ózdi roma család hányattatásainak. Bari Krisztián és famíliája 134 000 forintos családi pótlékból tengődik, az apa munkanélküli, pedig megfeszül. Próbál állást találni biztonsági őrként, de vagy elhajtják, amikor meglátják barna arcbőrét, vagy a felkínált állás Budapesten vagy Vácon lenne, arra viszont nincs pénze a 43 éves családfőnek, hogy letegye az albérlethez szükséges, 400 000 forintos, háromhavi lakbérrel egyenlő összegű kauciót.
Bari úr háromnaponta ad vérplazmát Miskolcon, az ezért alkalmanként kapott 15 000 forinttal egészíti ki a család jövedelmét, amely így eléri a havi 200-250 ezer forintot.
Kilenc főre, sőt hamarosan tízre, mert Juli, Bari úr élettársa, áprilisra várja a család nyolcadik gyerekét.
A cikk hétfőn koraeste került ki az internetre, és azonnal záporozni kezdtek egyfelől a kommentek, másfelől pedig a levelek az Index postaládájába. Ezekből idéznénk néhányat.
Egy családapa (a neveket a személyiségi jogok tiszteletben tartása okán nem osztjuk meg) az alábbi levelet küldte:
Gondolom, sokaknak, ahogy nekem is, szívszorító olvasni az ön által írt, »Emberkísérlet Ózdon: havi 134 ezerből megélni hét gyerekkel, miközben jön a nyolcadik« című cikkét. Magam is gyakorló apuka vagyok, így természetesen még megrázóbb a történet, és valószínű, hogy ez csak egy csepp a tengerben. De nem szaporítanám a szót tovább, a kérdésem, hogy van bármilyen mód arra, hogy a cikkben szereplő családnak adományt küldjön az ember? Ha erre van lehetőség, akkor az én részemről szeretnék egy kisebb összeggel segíteni nekik!
Természetesen eljuttattuk az úrnak Bariék bankszámlaszámát és elérhetőségét.
A magyar újságíró-társadalom olyan, amilyen. De amikor hétfőn felkerült a riport a világhálóra, egy régi barátom és kollégám azonnal írt egy e-mailt, és kérdezte, hová tudna küldeni egy kis pénzt Bariéknak. Megszereztem ózdi barátom (most már biztos vagyok benne, hogy barátomnak nevezhetem) bankszámlaszámát, és rövidesen kaptam tőle egy telefont, hogy jött a számlájára egy 30 000 forintos adomány. Egy rövid üzenet kíséretében, ami azt tartalmazta: ez az összeg minden hónapban megérkezik a családnak…
Egy Katalin keresztnevű hölgytől a következő levelet kaptam:
Én az ön helyében elküldeném Orbán Viktornak és az összes párt vezetőjének a Bari Krisztiánról és családjáról szóló írást, és még nem tudom, mit lehetne tenni, hogy az ilyen és ehhez hasonló szörnyű helyzetben lévő emberek sorsán változtatni lehessen. Talán a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak és az Ózdi Önkormányzatnak is el kéne küldeni, hogy azonnal intézkedjenek, és indítsanak programot a rengeteg hasonló helyzetben lévő család helyzetének javítására.
Szinte egy időben a fenti levéllel maptam egy e-mailt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szakterületi vezetőjétől.
„Olvastam az alábbi riportját. Szívesen felvennénk a kapcsolatot a családdal. Lehetséges, hogy az autista gyermek kapcsán van esélye annak, hogy a család gyod-ellátáshoz jusson (Gyermekek otthongondozási díja). Ennek összege havi 290 800 Ft. Szakemberünk ennek megállapításában, illetve elintézésében tudna segítséget nyújtani a családnak. Ha tényleg járna ez az ellátás a családnak, akkor megnyílna a lehetőség számukra falusicsok-támogatás felvételére, összesen 17 millió forint értékben (vissza nem térítendő támogatás). Ebből a támogatásból kistelepülésen vehetnének házat maguknak. Ebben is tudnánk őket segíteni, eddig négyév alatt 330 családnak szereztük meg a falusi csok támogatást (sokuknak Ózd környéki kistelepüléseken).”
Bizony, ez is egy járható út.
Egy Ottó nevű ózdi olvasónk, aki csak alig lehet tehetősebb Bariéknál, megható levelet küldött: „Olvastam cikkét a hétgyermekes családról, és nagyon szívesen segítenék ezzel-azzal. Mi sem vagyunk gazdagok, de van például egy használt, de tiszta és jó állapotban levő matracunk, nem ilyen vékony féle, hanem jó vastag, még akár a földön is használható. Gyermekünk is van, így vannak kinőtt ruháink is, nem szakadt vagy viseltes ruhák, hanem jó állapotban, továbbá cipők, játékok. Nagyon szívesen eljuttatjuk hozzájuk, ingyen és bérmentve. Jó hosszú a Kőalja utca Ózdon, esetleg kaphatnék pontosabb címet?”
Ottónak természetesen elküldtem Bariék címét.
A legkülönfélébb levelek érkeznek hozzánk, olyan is volt közöttük, amelyet olvasva könny szökött a szemembe:
Tisztelt szerkesztőség! A mai napon megjelent cikkük a hétgyermekes ózdi családról nagyon megérintett, így szeretnék nekik küldeni egy csomag gyerek- és babajátékot. Kérem a segítségüket ennek megszervezésében! Üdvözlettel: Gabriella
Bizony, ilyenkor egy gyerek- vagy babajáték is jól jön. A kicsik imádják a játékokat, már persze ha van nekik.
Még reggelig idézhetnénk a többségükben tárgyszerű, de sokszor az ember szemébe könnyeket csalogató leveleket. Megható, ahogy tapasztaljuk a magyar társadalomban minden ellenkező híreszteléssel szemben még meglévő szolidaritás jeleit. Sokan azt mondják, kiveszett az emberekből az együttérzés képessége, átlépnek a járdán a haldokló felett, de szerencsére ez nincs így.
Talán mégis van remény…
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)