Alig telt el három nap nagy visszhangot kiváltó ózdi riportunk óta, máris összegyűlt annyi pénz Bari Krisztián hétgyermekes családapa bankszámláján, amennyi elegendő ahhoz, hogy a hónapok óta munkanélküli roma férfi kivegyen egy albérletet új munkahelye, a Régi Fóti úti Penny Market szomszédságában. Helyszíni riport a remény viskójából.
Amióta hétfőn megjelent ózdi riportunk a mélyszegénységben élő hétgyermekes munkanélküliről, nagyot fordult a világ Bari Krisztiánnal és kilenctagú családjával. A 43 éves ózdi férfi élettársával, Julival és hét gyerekükkel – akik közül a legidősebb, a 14 éves Brendon még az asszony előző kapcsolatából született – sokak számára elképzelhetetlenül nyomorúságos, háznak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető viskóban tengődik, vezetékes víz nélkül, úgynevezett töltős árammal, ami azt jelenti, hogy csak annyi villanyt kapnak, amennyit előre kifizetnek. A főzéshez, tisztálkodáshoz és iváshoz szükséges vizet az egy kilométerre lévő utcai nyomókútról szállítja haza a családfő marmonkannákban. Mondanunk sem kell, két kezében, hiszen autójuk természetesen nincs.
A kilenctagú család bevételét az összesen 134 ezer forintos családi pótlék jelentette, továbbá az az esetenként 15 ezer forint – annak is a fele vásárlási utalvány formájában –, amit Krisztián a miskolci vérplazmaközpontban kap donorként egy-egy alkalommal. Ilyenkor 8,5 deciliter plazmát, azaz vérsavót vesznek le tőle; az egészségügyi protokoll megengedi, hogy 72 óránként adjon plazmát az ember.
Ez volt tavaly november óta, amióta Bariékat kilakoltatták váci szükséglakásukból. Az történt ugyanis, hogy a gyámhatóság nem találta megfelelőnek a körülményeket, no meg más jelentkező is akadt a lakásra, ezért megfenyegették Krisztiánt és Julit, hogy elveszik tőlük a gyerekeket. Mondván ennyi gyerekkel legalább kétszobás lakásra van szükségük, a váci hajléknak meg csak egy szobája volt.
A jelek szerint ennél megfelelőbb, emberségesebb megoldás, ha utcára teszik a famíliát, merthogy ez történt. Bariék visszamenekültek szülővárosukba, Ózdra, ahol a település végén, a Kőalja utcában találtak egy havi 70 ezer forintba kerülő nyomorúságos, lerobbant kulipintyót.
Bari úrral és három gyerekével tavaly novemberben ismerkedtünk meg a Miskolcról Ózdra tartó vonaton, amikor éppen plazmaadásból tért haza. Beszédbe elegyedtünk, és azóta megmaradt köztünk a nyugodtan barátinak nevezhető kapcsolat. Közben hetente érkeztek a hírek és üzenetek, hogy a család helyzete egyre reménytelenebb, nincs mit enniük, találjunk valamilyen munkát Krisztiánnak. Ózdon sehová sem vették fel a korábban a Régi Fóti úti Penny Marketben biztonsági őrként dolgozó férfit, arra pedig nem volt pénze, hogy egy váci albérletért letegye a megkívánt háromhavi lakbért, a kauciót.
Elhatároztuk, meglátogatjuk Kőalja úti otthonában a családot. Borzalmas körülményeket, üres hűtőszekrényt találtunk, a fűtést a maximumra tekert konyhai rezsóval oldották meg. Akkor tudtuk meg, Juli, Krisztián élettársa ismét gyereket vár, április 11-re van kiírva. A család tragikus helyzetét bemutató riportunknak legmerészebb álmainkban sem remélt visszhangja lett, másnap levéláradat töltötte meg az Index elektronikus postaládáját. Megható segítségözön, pénz- és természetbeni felajánlások sokasága érkezett. Ahogy teltek az órák, sőt percek, remény költözött a roma pár és gyermekeik szívébe.
Újságíró-kollégák is megnyitották pénztárcájukat, kisnyugdíjasok, Németországban és Ausztriában dolgozó magyar vendégmunkások küldtek kisebb-nagyobb összegeket, használt ruhákat, élelmiszert, gyerekjátékokat. És amikor Majoros Péter, azaz Majka, az ózdi rapper is felhívott telefonon, és jelezte, hogy két éven keresztül egy szabad szemmel is jól látható összeggel kívánja támogatni a Bari családot, hirtelen kisütött a nap Magyarország talán legkietlenebb cigánysora, a Kőalja utca felett.
Most újból kocsiba ültünk, és riportra utaztunk Krisztiánékhoz, hogy immár sorsuk jobbra fordulásáról számoljunk be.
Útközben érintettük Ózd legnyomorúságosabb körzetét, a Hétes nevű nyomortanyát, ahol – ha ez egyáltalán lehetséges – még annál is embertelenebb sivárságot találtunk, mint a Kőalja út környékén. Vezetékes víz természetesen itt sincs, a négytagú család – egyébként nem is romák –, ahová benéztünk, havi 160 ezer forintból él, a súlyos beteg asszonyra sérvműtét vár, a családfő ház körüli munkákkal, kertásással, kőműves melletti segédmunkával egészíti ki nyomorúságos jövedelmét.
Bariék portájához érve a vörösesbarna szőrcsomó, a Chase nevű kölyökkutya – a Mancs őrjárat című rajzfilmsorozat főhőséről kapta nevét – farokcsóválva fogadott bennünket, a családfő is ott állt a kertkapunál, arcán halvány mosollyal.
„Összejött a pénz a kaucióra az albérlethez! – újságolta boldogan, miközben betessékelte kis csapatunkat a konyhába. – Szombaton megyek Vácra letenni az előleget, vasárnap pedig munkába állok a Régi Fóti úton, a Penny Marketben.”
A jövőnk úgy lesz, hogy megyünk Vácra lakni vagy Csörögre, ami Váctól öt kilométerre egy község – magyarázta Krisztián csütörtökön. – Először Rétságra akartunk költözni, de ott nem adták ki a lakást hét gyerekre, sőt lassan nyolcra. Pénteken utazom Vácra és Csörögre megnézni az albérleteket, aztán költözünk is, a sógorom segít a kisteherautójával. És már a munkahelyem is megvan a Régi Fóti úti Pennyben, szólt a területvezető, tárt karokkal várnak biztonsági őrnek. Ezerhatszázötven forint lesz az órabérem.
Krisztiánnak az ózdi cigány önkormányzat is ajánlott helyben munkát, egy gyárban, cikkünk megjelenése után – addig a kutya sem akart segíteni Bariékon –, de akkor már megvolt a biztonsági őri állása. Napi tizennégy órában dolgozik két napig, utána két nap pihenő, majd ez ismétlődik.
Én már dolgoztam ott korábban, most is örömmel fogadtak – mondja Krisztián. – Most, hogy egy kis pénzhez jutottunk, vissza akarom szerezni a jogosítványomat, és akarok venni idővel egy használt mikrobuszt, merthogy áprilisban már tízen leszünk, és egy személyautó ennyi embernek már nem elég. A gyerekeket visszaíratjuk a váci iskolájukba, ahová november előtt jártak, úgyhogy minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ózdról mindenképpen el akarok menni, ez a környezet engem lehúz, megöl.
Krisztián elmondta a Hétes nevű környékről, hogy az még a Kőalja útnál is rémségesebb, tombol a bűnözés, oda jobb be sem menni. A jelek szerint a pokolnak Ózdon is vannak bugyrai, és mi Bariéknél még nem is a legalsó szinten jártunk.
Juli, a várandós élettárs csütörtök délelőtt járt a kórházban, ahol vért vettek tőle, másnap lesz meg az eredmény. Péntekre pedig, az ultrahangvizsgálat után kiderült, a jövevény kisfiú lesz, tehát Juli megérzése beigazolódott.
Olyan boldog voltam, amikor elkezdtek megérkezni az átutalások, hogy alig bírtam magammal – mondja széles mosollyal az arcán. – Reményt kaptunk, hogy visszatér a régi életünk. Végre mindent meg tudunk adni a gyerekeknek, vagy ha nem is mindent, de majdnem…
Megkérdezem, mi volt az első dolog, amit vettek, amikor elkezdett csörgedezni a segítség.
„A kicsinek, az egyéves Krisztiánnak pelenkát, aztán sajtot, sonkát, banánt, narancsot. Nem is nagyon ismerték ezeket a gyümölcsöket. A banán és az alma a kedvencük” – mondja, majd hozzáteszi, ha minden jól megy, az édesanyja születésnapján, április 11-én jön világra a család utolsó gyereke, több már nem lesz.
Felícia, az egyik kislány fiúra tippelt, és bevállalta, ha kislány születik, akkor egy hétig mosogatni fog. Úgy tűnik, most mentesül a házimunka alól. Még beszélgetünk egy darabig, örömmel látjuk, hogy tele a hűtőszekrény, a szekrénysor polcán még egy laptop is van, amit kölcsönkaptak egy ismerőstől, hogy el tudják küldeni az önéletrajzot a biztonsági őri munkához.
Aztán búcsút veszünk Krisztiánéktól, miközben megkapjuk a meghívót a majdani váci vagy csörögi albérletbe, egy kis lakásszentelőre.
Még szép, hogy örömmel elfogadjuk…