Oroszország egyik legjelentősebb uralkodója a XVII–XVIII. század fordulóján több mint negyven éven át vezette a birodalmat, és egy sor hatalmas horderejű változás és reform fűződik a nevéhez. Annak kapcsán, hogy ma háromszáz éve, 1725. február 8-án halt meg Nagy Péter cár, Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet főigazgatóját kérdeztük.
Pjotr Alekszejevics Romanov volt az első orosz uralkodó, aki követendő mintává nyilvánította Nyugat-Európa civilizációját. A történész szerint azzal érdemelte ki a Nagy jelzőt, hogy a cár egy olyan kultúrában, amelyben a tudatlanságot a tiszta erkölcs és a jóság biztosítékának tekintették, nyíltan hirdette a műveltség fontosságát.
Eltiltotta a nők elzárását, a beteg újszülöttek megölését, a párbajt, a fiatalok erőszakos összeházasítását, és elrendelte a nyugat-európai stílusú társasági élet rendezvényeinek bevezetését.
Rengeteg fiatalt küldött ki nyugati országokba tanulmányutakra. Ő adatta ki az első újságot (1703), ő létesítette az első moszkvai színházat, múzeumot és közkórházat, ő modernizáltatta a cirill betűs ábécét, rengeteg tankönyvet adatott ki, és fordításokat rendelt meg. 1700-tól 1725-ig százszor annyi nyomtatott mű látott napvilágot, mint az egész XVII. század folyamán. Rengeteg szakiskolát alapított: gárdaiskolát, tengerészetit, tüzérségit, mérnökiskolát, katonaorvosi és bányászati iskolát, a régi és modern nyelvek iskoláját, egyházi iskolákat, és megalapította a Tudományos Akadémiát (1724) is. Végleg hozzákapcsolta Oroszországot Európához: uralkodása elején az országnak egyetlen nagykövete tevékenykedett az országon kívül (Varsóban), uralkodása végén viszont már huszonhárom állandó diplomatája tartotta a kapcsolatot külföldön az európai nagyhatalmak kormányaival.
Uralkodása idején Oroszország kijutott a Balti-tengerhez, elérte a Szibériát és Alaszkát elválasztó földszorost, közben eredményesen háborúzott Perzsiával a Kaszpi-tenger nyugati partvidékéért. Arra a kérdésre, mondhatjuk-e azt, hogy ő csinált nagyhatalmat Oroszországból, a főigazgató röviden így válaszolt: igen, mondhatjuk. Hozzátette: a nagy északi háború (1700–1721) első évében még szégyenletes vereséget szenvedett el XII. Károly svéd királytól Narvánál, ahol tízezer svéd győzött le negyvenezer oroszt, s ez rendkívüli erőfeszítésekre ösztönözte. Létrehozta az állandó hadsereget, amelynek a két cári gárda, a gyermekkori követőiből felállított s a szomszédos falvakról elnevezett Szemjonovszkij és Preobrazsenszkij ezred volt a magva. Az 1720-as évekre mintegy kétszázezer főt tudott felfegyverezni, s ezt a sereget hozzávetőleg százezer kozákkal és egyéb segédcsapattal egészíthette ki.
A semmiből teremtette meg az orosz hajógyártást és a hadiflottát, amelyben uralkodása végén nyolcszáz gálya és negyvennyolc sorhajó harcolhatott. Igaz, halála után kilenc évvel mindössze tizenöt hajó maradt...
Ő indíttatta meg az orosz fegyvergyártást s a szentpétervári hajógyártást. I. Péter állama felzárkózott a vezető nagyhatalmak sorába, és a Baltikum legerősebb tengeri nagyhatalma lett. Külpolitikai tevékenységét úgy foglalhatjuk össze, folytatta a történész, hogy a Baltikumban sikereket ért el, de a török ellen végső soron kudarcot vallott, és Perzsia elleni háborúja (1722–1723) is eredménytelennek bizonyult. Csak a Kaszpi-tenger nyugati és déli partvidékét foglalták el.
Arra a közbevetésünkre, hogy az általa alapított Szentpétervárt hivatalosan ugyan a bibliai Szent Péterről nevezte el, de egyáltalán nem zavarta, hogy az ő nevét is megörökíti egyben, interjúalanyunk kifejtette: Moszkvához rettenetes gyermekkori emlékei fűződtek, mivelhogy a lázadók a szeme láttára mészárolták le rokonait. Amit viszont a legjobban imádott – a hadsereg és a nyugati technikai újítások mellett –, az a hajózás volt. Ifjú korától arról álmodozott, hogy lesz egy kikötővárosa. Ingria elfoglalása után 1703. május 27-én megalapította Szentpétervárt.
Imádta új, tengerparti városát, s az sem zavarta, hogy az építkezések embertelen nehézségei miatt legalább huszonöt-harmincezer jobbágy pusztult el.
Az előkelőségeket arra kötelezte, hogy költözzenek át Moszkvából, és nagy nehezen ide irányította át Arhangelszk kereskedelmét is. Minden hódításáról hajlandó lett volna lemondani, ha XII. Károly meghagyja a kezén a várost, amelyet már új fővárosának tekintett. Oroszországnak ettől kezdve két fővárosa volt: a keleties, elzárkózó, hagyományőrző, vallásos Moszkva és a nyugatias, nyitott, világias, külföldieket is befogadó Szentpétervár.
Első külföldi útja, a „nagy követjárás” (1697–1698) már önmagában is óriási újítás volt: az utolsó orosz uralkodó, aki előtte elhagyta országát, Olga kijevi fejedelemasszony volt a X. században. Péter egyrészt a törökellenes szövetséget kívánta megerősíteni, másrészt személyes kíváncsiságát akarta kielégíteni. Hollandiában a hajóépítést tanulmányozta (és átvette a zászló színeit), Londonban tárgyalt III. Vilmos királlyal, Bécsben I. Lipóttal, Galíciában pedig II. (Erős) Ágost lengyel királlyal. Több száz európai szakembert hívott meg Oroszországba, s meggyőződött róla, hogy fel kell lépnie hazája elmaradottsága ellen. Hazaérkezése utáni első intézkedései a külsőségek, például a hosszú ruhák ellen irányultak, majd pénzreformot és naptárreformot vezetett be.
A Gergely-naptár helyett azonban az Angliában is csak 1752-ig használatos Julianus-naptárt vette át.
A másik teendője az volt hazatérése után, hogy megtorolja a sztreleceknek (e sajátos, muskétás rendfenntartó egységnek) a cár távollétében kirobbant s azóta már le is vert lázadását. Bár már korábban kivégeztek közülük százharmincat, ő még mintegy ezerkétszázat lefejeztetett. Egyes történészek szerint személyesen is részt vett a kivégzésekben, mások szerint ezt csak ellenfelei fogták rá. De tekintve a boncolás és a foghúzás iránti beteges érdeklődését, valamint azt, hogy több nemesét maga kötelezte lefejezések végrehajtására, nagyon valószínű, hogy a hóhér mesterségét is kipróbálta.
Arra a megjegyzésünkre, hogy I. Péter nevéhez fűződött a szakálladó bevezetése is, mondván, a szakáll az orosz elmaradottság legfőbb szimbóluma, míg a borotvált arc a modern európaiság jelképe, a főigazgató így reagált: ha csak szakálladó lett volna... A nagyhatalmi politikának rettenetes ára volt. Mivel a háború már 1701-ben felemésztette az állam kiadásainak több mint háromnegyedét, 1710-re pedig legalább nyolcvan százalékát, I. Péter fő feladata a társadalom engedelmességre kényszerítése és a háború anyagi fedezetének a megteremtése volt. Még „jövedelemkitaláló” hivatalt is létrehozott. A legsúlyosabb terhek a parasztságra nehezedtek. A fejadó bevezetésével (1718) sikerült ötszörösére növelni a parasztság adóját. Ezután nem a háztartások, hanem a felnőtt férfiak képezték az adó alapját. Húszévenként mérték fel az adóalanyok létszámát, tehát aki a következő felmérés előtt meghalt, annak az adóját a többieknek kellett kifizetniük. A parasztok ezután egymásra is vigyáztak, nehogy valaki elszökhessen, hiszen ezzel a többiek terhei növekedtek volna.
Megnőtt a közvetett adózás is. Rengeteg árucikket csak az állam forgalmazhatott, jókora fogyasztási adóval megterhelve. Ilyen állami monopólium volt a vodka, a szőrme, az irha, a kender, a dohány, a szurok, az olaj, a kréta, a kártya, a sakkfigurák, sőt még a tölgyfakoporsó is. A legjövedelmezőbbnek azonban a sóadó bizonyult. Különadókat szedtek születés, házasság, temetés esetén, végrendelet készítésekor, lovak, lóbőr, kalap és bőrcsizma után.
Volt ágyadó, fürdőadó, kéményadó, tűzifaadó, dióadó, dinnyeadó, uborkaadó – sőt ivóvízadó is!
Fizetni kellett a moszkvai házak, a szakáll és a bajusz viselete, valamint a méhkasok után is. Mindezek következtében természetesen tovább növekedett a földesurak hatalma, mert ők voltak felelősek a jobbágyok által fizetendő adóért. Összességében megállapíthatjuk, vont mérleget a történész, hogy modernizációs céljait a cár rendkívül erőszakos eszközökkel próbálta elérni, s ezzel még jobban megszilárdította hazájában az önkényuralmat, a társadalom államnak való alárendelését és a jobbágyságra kényszerített tömegek jogfosztottságát.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója, az MCC – Rubicon Történettudományi Műhely vezetője. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott, történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Eddig huszonöt önálló kötete jelent meg.
(Borítókép: Nagy Péter cár. Fotó: Heritage Images / Getty Images)