A sajtószabadság jogi és morális értelmezése között feszültség húzódik, ami alapvető ellentmondást szül – véli Koltay András. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elnöke szerint az online platformok szabályozása és a mesterséges intelligencia térnyerése a médiahatóságot is új kihívások elé állítja. Úgy véli, az európai szintű szabályozás nem minden esetben jelent megoldást a problémákra.
Az interjúban egyebek mellett érintettük:
Tavaly jelent meg Sajtószabadság – Egy közös európai eszme szabályozása című könyve magyar nyelven. Mi az oka annak, hogy először az angol kiadás jelent meg?
Eredetileg egy neves angol jogi szakkönyvkiadó számára íródott a kötet. Manapság szinte mindenki az új technológiák jogi szabályozásáról publikál, a sajtószabadság, valamint a média jogi szabályozásának alapvető kérdéseiről – amelyek nem tekinthetők megnyugtatóan lezártnak – így csak kevés átfogó tudományos munka születik. Az elmúlt 10-15 évben Európában és Amerikában főként a mesterséges intelligenciáról, az online platformokról, azon belül a közösségi média szabályozásáról jelentek meg könyvek és cikkek. Ebből a szempontból a kötet a nemzetközi szakirodalomban is érdekes lehet. A külföldi megjelenés után pedig egyértelmű volt, hogy a magyar közönség számára is elérhetővé szeretném tenni a könyvet, hátha vannak néhányan, akiket a téma ilyen mélységben érdekel.
Mennyiben különbözik a magyar kiadás az angoltól?
A magyar kiadást tartalmában bővítettem, és mivel néhány hónap eltelt a két megjelenés között, a frissebb fejleményeket is bele tudtam még építeni.
A könyv egyik brit ajánlója szerint, idézem: „a kötet átgondolt tudós munka, amely megkérdőjelezi a médiaszabadság jelentésével és jellegével kapcsolatos bírói érvelés alapját képező, és azt – különösen a strasbourgi joggyakorlatban – átható előítéleteket és előfeltevéseket.” Ez alatt pontosan mit értünk?
Ellentmondás feszül a sajtószabadság jogi fogalma és a köznyelvben, a közéleti vitákban alkalmazott, alapvetően morális megközelítése között. Az európai közgondolkodásban konszenzus van arról, hogy a médiának társadalmi felelőssége van. Az újságírók és szerkesztők széles körű sajtószabadságot élveznek, az államok alkotmányos védelmet biztosítanak magánvállalkozásoknak, cserébe azért, hogy azok bizonyos társadalmi funkciókat betöltsenek, elsősorban a megfelelő tájékoztatás feladatát tekintve. A média társadalmi jelentőségét már a „szocialista demokráciában” is hangsúlyozták, a gondolat pedig a rendszerváltás utáni jogállami környezetre is átültethető, és nemcsak Magyarországon, hanem általánosan Európában is.
A média társadalmi felelőssége tehát abban áll, hogy be kell számolnia az aktuális eseményekről, szakmai-etikai normáira is tekintettel, mintegy szolgáltatást nyújtva a társadalom érdeklődő tagjainak.
A jogi szabályozásban azonban ennek csak szűk körben látjuk nyomát. A sajtószabadságnak jogi értelemben nem eleme ez a társadalmi felelősség, és nem is kérhető számon például egy bírósági eljárásban. Abszurd lenne mondjuk a bulvármédiától vagy egy gasztromagazintól elvárni, hogy aktuális politikai eseményekről részletesen tájékoztasson.
Van a társadalmi felelősségnek némi tere a jogi szabályozásban is, hiszen a televízió és a rádió kötelezettségeit tekintve bizonyos mértékig érvényesül ez az elvárás. A gondolatok, vélemények sokszínűségére egyes műsorokban törekedni kell, de ez sem általános kötelezettség, még a tévére, rádióra vonatkozóan sem.
Ugyanakkor egy sor tudományos elemzés, bírói döntés – beleértve a strasbourgi joggyakorlatot és a magyar Alkotmánybíróság határozatait is – hivatkozik erre a bizonyos társadalmi felelősségre, vagyis hogy az újságíróknak, a médiának van efféle többletfeladata. Ez az én megítélésem szerint alapvetően csak retorikai fogás. A gondolattal könnyen tudunk azonosulni, de ha azt kérdezzük, hogy miben is áll ez a kötelezettség, ami egy újságírót, szerkesztőt, médiatulajdonost, médiumot terhel, a jó választ már nehezen találjuk. A média tehát szűk körű esetek kivételével szabadon lehet elfogult, vagy figyelmen kívül is hagyhatja a közügyek vitáit, és így a társadalom érdekeit, legalábbis, amit a tudósok és alkotmánybírák akként azonosítanak.
Van tehát egyfajta joghézag ezen a területen?
Véleményem szerint nincs, sőt ez a szétválasztás helyes. Az erkölcsi és jogi megközelítést nem szerencsés összekeverni. Gondoljunk bele, mi történne, ha a média számára általánosan előírnánk a társadalmi felelősségnek való megfelelést, a hatóságok és bíróságok pedig ellenőriznék, hogy mindenhol megfelelő arányú volt-e a politikai hírek mennyisége, illetve hogy azokról hogyan számoltak be. Ez több kárt okozna a sajtószabadságnak, mint amennyi hasznot hajtana a társadalomnak.
A könyvében kifejti, hogy a sajtószabadság és a demokrácia különböző formákban jelenik meg, például az európai a liberális demokráciát preferálja. Ugyanakkor a liberális gondolkodás az egyéni jogok védelmét hangsúlyozza, akár a többségi akarat érvényesülésének kárára is. Ez a fajta megközelítés tehát a demokratikus akaratképzés korlátjaként is értelmezhető.
A többség diktatúrája nyilvánvalóan helytelen. De ettől még a liberális demokrácia egy belső ellentmondással terhelt fogalom. Demokráciában a többség dönt, a többség valakiknek a kezébe adja a kormányrudat, viszont a liberalizmusból az egyéni jogok védelme következik, akár a többségi akarattal szemben is. Ez az ellentmondás a szembenálló érdekek közötti folyamatos egyensúlykeresést követel, és ez így helyes, a magyar alkotmányos rendszer is erre épül. De e rendszerben felvetődhet, hogy ha van valódi, kifejezett többségi akarat, és a társadalom többsége valamilyen irányba kíván menni, akkor az egyén jogai milyen mértékben korlátozhatják a többségi akaratot.
De két emberi jog között is lehetséges hasonló ütközés. Gondoljunk csak a gyűlöletbeszéd kérdésére, amely már jó ideje egy többé-kevésbé megoldatlan problémája a magyar szólásszabadságnak. Mi a fontosabb? A szabad véleménynyilvánítás, ami másokat, adott esetben egy társadalmi közösséget sérthet, vagy pedig ennek a közösségnek a védelme? Nyilván mindkettő fontos érdek, meg kell találni köztük az egyensúlyt, de ez igazából lehetetlen olyan módon, hogy az eredmény mindenki számára elfogadható legyen.
De valahogy mégis működik ez a rendszer Európában.
Igen, működik, de ezeket az egyensúlyokat napról napra folyamatosan őrizni kell. Számos olyan jelenség van Európában – migráció, terrorveszély, Covid-járvány, néhány közelmúltbeli kiragadott példa –, ami az emberi jogoknak és a többségi akaratnak ezt a törékeny egyensúlyát folyamatosan próbára teszi. Nem elég egyszer megtalálni a megfelelő egyensúlyt, azt folyamatosan karban is kell tartani.
Az online platformokkal kapcsolatban azt írja, hogy a magánhatalom korlátozása és a társadalmi nyilvánosság védelme érdekében van szükség a szabályozásra. Miért nem kezelhetők ezek a területek a sajtószabadság eddig alkalmazott szabályaival?
Elég régóta beszélünk a közösségi média, a videómegosztó portálok, vagyis az online platformok és a keresőmotorok szabályozásáról. Az alapkonfliktus az, hogy ezek mind-mind magántulajdonú vállalkozások, zömében nem is európaiak, tehát valahol a világban kitalálták, mi meg európai fogyasztóként lelkesen használjuk azokat. Ha valamit közszolgáltatásnak tekintünk, úgy mint a gázt, a vizet, a telefont, a közutakat, az oktatást vagy az egészségügyet, akkor egy magántulajdonú vállalkozás is megterhelhető egy sor kötelezettséggel. Azonban a médiára önmagában nem gondolunk szabályozási értelemben közszolgáltatásként. Ez alól a közszolgálati média kivétel, de az meg nem magántulajdonban áll.
Magáncégeket akarunk tehát megterhelni kötelezettségekkel, és ezt meg kell tudni indokolni: miért kell mondjuk a Google-nak vagy a Metának figyelembe vennie a felhasználói beszéd szabadságát, vagy egy ország egészséges nyilvánossághoz fűződő érdekeit?
E kérdésekre lehet jó válaszokat adni, de csak ritkán teszünk rá kísérletet.
A válasz adott, hiszen ezek a közösségi médiafelületek mára elképesztő befolyásra tettek szert a nyilvánosságban. Ez pedig gyakorlatilag kikényszeríti, hogy közérdekű kötelezettségeket telepítsünk rájuk, hiszen nélkülük ma már aligha kivitelezhetők a választási kampányok, szűkebb lenne a közélet, az emberek közötti kommunikáció szenvedne hátrányt. Az egyéni véleménynyilvánítás terepévé váltak, nemcsak a közéleti szereplők, hanem mindenki számára. Ezt felismerve az Európai Unió kisebb-nagyobb mértékben próbálja ezeket a szolgáltatásokat szabályozni. Az, hogy ez hogyan sikerült, mennyire lesz hatékony, már egy másik kérdés, ezzel kapcsolatban erős kételyeim vannak.
Nemzeti szinten nem sok sikerrel léphetnénk fel velük szemben, csak uniós szinten.
Ez különösen igaz az internetes közvetítő szolgáltatásokra, amelyek nagyon könnyen kicsúsznak a nemzeti jogalkalmazó szervek vagy a jogalkotó kezei közül. Az tehát valóban helyes törekvés, hogy erre uniós szintű megoldás szülessen. Az Európai Unió összességében már elég nagy ahhoz, hogy ezen szolgáltatások számára piaci szempontból fontos legyen, szemben mondjuk önmagában egy Magyarország méretű állammal.
Sajnos az uniós jogalkotási folyamatok teljesen átláthatatlanok. Általában a transzparenciát szokták számonkérni többféle kontextusban a tagállamokon, de maga az Európai Unió működése még a jogalkotás terén sem transzparens. A platformok kezelését az EU a maga kezébe vette, úgy, hogy a szabályozásban nemigen oszt lapot a tagállamoknak, vagyis azok nem tudnak fellépni az online óriásplatformokkal szemben, ezt majd az Európai Bizottság kísérli meg megoldani.
Az Európai Unió digitális szolgáltatásokról szóló jogszabálya (DSA) mennyire lehet hatékony az online platformok szabályozásában?
A DSA nyilvánvalóan mérföldkő a közösségi média, a videómegosztók és általában az online platformok szabályozásában. Üdvözlendő, hogy az egyéni felhasználói jogokat megpróbálja a platformokkal szemben valamelyest megvédeni. Ha valakit szankció ér a platform részéről – törlik egy bejegyzését, moderálják, felfüggesztik a fiókját –, akkor vannak bizonyos lehetőségei arra, hogy szólásszabadságát megvédje.
Ezek a lehetőségek valóban léteznek, de nem kifejezetten hatékony módon biztosítja őket a DSA. Lehet peren kívüli vitarendező testülethez fordulni, 2024 ősze óta már Magyarországon is működik ilyen. Az érintett fordulhat bírósághoz, vagy az erre kijelölt nemzeti hatósághoz, viszont egyelőre úgy tűnik, hogy ezek a megoldások különböző okokból nem tudnak teljesen hatékony védelmet biztosítani.
Van egy másik probléma is, amit említett…
Igen, a DSA-rendelet szinte egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ezek a platformok lényegében teljesen leuralják a nyilvánosságot. Sokan Magyarországon is kizárólag ezekről a felületekről tájékozódnak. Számukra a magyar nyilvánosság az, ami a Facebookon, a TikTokon, az Instagramon, vagy éppen a YouTube-on megjelenik. A hagyományos hírportálok hírei is csak akkor jutnak el hozzájuk, ha nagy ritkán láthatóan megjelennek ezeken a platformokon.
Mi ebben a veszély?
A platformok az egyéni felhasználók számára elérhető tartalmakat személyre szabott módon állítják össze, különböző személyes adatok és egyéb információk alapján. Ezzel alapvetően befolyásolják a nyilvánosságot. Önmagában azt, hogy mi jut el az emberekhez, nem kell moderálás útján befolyásolni, elegendő csak a tartalomkínálatot összeállítani. Lényeges lenne, hogy ez a tartalomkínálat sokszínű legyen, legyen benne közéleti téma, hogy az emberek tájékozódjanak a fontos hírekről akkor is, ha nem kifejezetten keresik ezeket – nos, ezt a platformokra vonatkozó szabályozás egyáltalán nem tartja szem előtt.
Tartalomelőállító eszköznek tekinthető-e a mesterséges intelligencia (MI)? Ha igen, igényel-e külön médiaspecifikus szabályozást?
A kérdés összetett. Az MI technikai értelemben tartalomelőállító, hiszen például ha bedobunk egy kérdést, kapunk rá egy választ, azaz egy olyan tartalom készül, ami korábban nem létezett. Az MI képeket, videókat is „gyárt”. Jogi értelemben azonban más a helyzet – a mesterséges intelligenciát használó szolgáltatás nem jogalany, nem felelhet az esetlegesen jogsértő tartalomért. A jogrendszer szerencsére még nem tart ott, hogy robotokat és algoritmusokat jogalanyisággal ruházzon fel.
Hogyan lehet mégis kezelni ezt a helyzetet?
Ha előáll egy tartalom, például egy deepfake videó, egy választási kampányban, ami becsületsértő vagy valótlan állításokat tartalmaz egy politikusról, akkor azért a jogi logika szerint felelőst kell találni. A gép és az ember – akinek az érdekében ez a mesterséges intelligencia működik – egyszerre van jelen ebben a történetben. Ez akkor is igaz, ha az MI bizonyos mértékig a használójától és a fejlesztőjétől függetlenül, önállóan állít elő tartalmat.
Képes lesz-e az NMHH mint szakhatóság észlelni és kezelni a sajtószabadságra veszélyes tendenciákat, különösen a 2026-os választások közeledtével?
Jogi, szabályozási értelemben érintőlegesen lehet dolgunk a kérdéssel. De mondjuk egy tömeges dezinformációs kampány esetén az NMHH hatáskör híján nem tudna közvetlenül eljárni – és ez nem a magyar, hanem az uniós szabályokból következik. Más magyar szerv, hatóság esetleg eljárhat, mondjuk bűncselekmény, a választás rendjének megzavarása, vagy a kampányszabályok megsértése esetén. A magyar állami intézményrendszer ebben a tekintetben nem teljesen eszköztelen, de miután mindez vélhetően valamelyik nagy platformon történne, egyik hatóságnak sem lenne könnyű eljárnia.
A könyvében említi az állampolgári újságírás fogalmát (citizen journalism) és ezzel együtt annak veszélyét is a beszéd szabadságára. Mit ért ez alatt?
Ma már csaknem mindenkinél zsebben van az okostelefon, ami egy kicsi médiaszerkesztőségként is felfogható. Fotót, videót rögzítünk, szöveget írhatunk vele, és az így előállított tartalom felkerülhet az internetre. Előfordulhat, hogy egy felhasználó, aki nem profi újságíró, olyan tartalmat állít elő, ami egy közügy szempontjából releváns.
Az elmúlt években megfogalmaztak olyan érveket, hogy mivel ilyen esetekben a felhasználó olykor gyakorlatilag újságírói tevékenységet végez, ezért jogi értelemben, eseti jelleggel őt is újságírónak kellene tekinteni, és mindazt a védelmet meg kell adni számára, amit egy újságíró élvez. Ez jogrendszertől függően eltérő mértékű, de mindenhol létezik valamilyen többletvédelem az újságírókra vonatkozóan.
Ugyanakkor ha ezeket az állampolgári újságírókat jogi értelemben is újságíróknak tekintenénk, azzal még jobban kiüresítenénk a hagyományos média társadalmi jelentőségét. Magam abban hiszek, hogy igenis van különbség egy professzionális újságíró, egy intézményként működő szerkesztőség és kiadó, és egy lelkes állampolgár között, aki szeretne a közügyekről tájékoztatni.
Mit gondol az európai médiaszabadság törvényről (EMFA)?
A jogszabály egyértelműen az Európai Bizottság politikai válasza Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és néhány más tagállam elmúlt 10-15 éves médiaszabályozási és médiapolitikai lépéseire. Kezdeményezője, Vera Jourová nem is tagadta, hogy ez egy válaszlépés. Az így elfogadott norma viszont egy nagyon furcsa helyzetet eredményezett.
Miért problémás ez a szabályozás?
Most először született olyan általános, európai szintű médiaszabályozás, amely ugyan nem minden fontos kérdésre terjed ki, így nem tette szükségtelenné a nemzeti médiatörvényeket, de egy sor fontos kérdésben igyekszik európai szintű szabályokat alkotni. A probléma az, hogy ilyen szintű felhatalmazás az Európai Uniót létrehozó és annak működését szabályozó szerződésekből egyszerűen nem olvasható ki.
A szabályozással szembeni ellenérzéseket fokozza, hogy a magyar médiaszabályozás gyakorlatilag már most is szinte teljes egészében megfelel a rendeletnek. Minimális nemzeti jogalkotási kötelezettség keletkezik csak belőle Magyarország számára. Az egyetlen igazán lényeges új szabályozási terület az állami reklámköltések átláthatósága, ami valóban egy hosszú ideje, a rendszerváltás kezdete óta vitatott kérdés .
Véleményem szerint a rendelet valójában alkalmatlannak mutatkozik majd arra, hogy érdemben változtasson egy-egy tagállam médiarendszerén, médiapolitikáján. Vajúdtak a hegyek, és egeret szültek – rengeteg feladata lesz vele az érintetteknek Európa-szerte, de valójában nem viszi majd előbbre a sajtószabadság ügyét.
(Borítókép: Koltay András 2025. február 5-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)