A két írófejedelem, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán ismeretsége az 1870-es évek elejére nyúlik vissza, és annak dacára, hogy két évtizednél is nagyobb korkülönbség volt köztük, ami az idők folyamán persze összezsugorodott, örökre barátok lettek. Kapcsolatukat sok-sok civakodás, apróbb-nagyobb csetepaté színesítette. Mint például a híres fogolyháború.
Mikszáth Kálmán karrierje hajnalán, 1871-ben Jókai zsűrije volt a Népies beszély című írói pályázatnak, amelyet a szklabonyai születésű pesti joghallgató nyert meg. Művét további elismerés gyanánt Jókai közölte az Igazmondó című politikai néplapban.
A két író sok időt töltött együtt, kártyázott, csevegett Jókai svábhegyi villájában. A telket az Egy magyar nábob című regényének honoráriumából vásárolta 1853-ban Schweitzer hegedűgyárostól 2200 forintért, hogy szívós munkával szép kertet teremtsen, amelyet, persze erős túlzással, legalább annyira tartott életművének, mint az írásait.
Jókaiéknál mindig nagy volt a társasági élet. Mikszáth, hogy ne kelljen állandóan kiutaznia a Svábhegyre, nyaranta kibérelte a közeli Milassin-villát. Jól megfigyelte szépíró barátja napi hóbortjait: „Nyáron bejár a Svábhegyről, és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket, s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre néző verandán. A játékban rendesen ő veszít, mert ugrál, és rosszul játszik.”
A vacsora alatt ügyes, enyelgő, szeretetre méltó, de csak addig, amíg eszünk és iszunk. Az első vonakodásnál megmordul, elkezd zsörtölni, duruzsolni: – »Ha már a pénzemet elvettétek, legalább ne hagyjátok itt a boromat, vacsorámat.« – Nehéz hazaszabadulni, rendesen összevesz velünk, a végén megszid, és azzal a kijelentésével sújt az elmenetelnél: – »Tolvajok! Többet ugyan nem játszom veletek! Ma is kiraboltatok alaposan!«
Egyszer azonban tényleg összekaptak. Mikszáth ellenezte Jókai tanácsosi címét, mondván, egy írónak a nép szeretete a legfontosabb, és nincs szüksége különböző címekre.
Több haragos levélváltást követően bizarr módon békültek ki. 1896 augusztusában Mikszáth küldött négy fogolymadarat kiengesztelésül, amire Jókai nyolc madárral felelt. Mikszáth nagy nehezen erre összeszedett tizenhatot, ám hamarosan harminckét tollas jószág érkezett a címére.
A fura történet a lapok címoldalára került. Mikszáth rosszmájúan reflektált: „Azt gondoltam, kánikula van, és ha a fiumei cápa eltűrheti, hogy minden nyáron elővezetik az újságírók, a Vas megyei foglyok se nagyobb urak.” Ezzel együtt szellemesen így kommentálta a Pesti Hírlapban a fogolypazarló vádakat:
Légből kapott állítás, hogy ilyen pokoli pazarlást vittünk volna végbe a nemes halottakkal, és hogy én olyan tarokk-kubus szerinti háborút folytatnék Jókaival. Ellenkezőleg, a rendjel kitüntetések óta a legnagyobb békében élünk egymással.
1904 tavaszán hirtelen hidegre fordult az idő, Jókai állandóan csak fázott és panaszkodott. „Az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös” – morogta inkább maga elé, ami komoly elhatározás volt tőle, hiszen ezzel egyszersmind lemondott szeretett rózsái látványáról is.
Május 4-én a betegség ágyba döntötte. Másnap este, amikor az író légszomjra ébredt, hívatták hozzá Korányi doktort, aki nem lakott messze, az Erzsébet körút 56. számú házban, amelyet egyébként ő maga építtetett még 1886-ban. Első szóra magához vette táskáját, és rövid séta után felbaktatott az Erzsébet körút 44–46. számú ház második emeletére. És miután megvizsgálta a nagybeteget, így hessegette el a kérdezősködőket:
Tüdőgyulladás és nyolcvan év. Mit mondjak még?
Igaz, hogy az a nyolcvan hetvenkilencet számlált, de hát már a professzor is jócskán túl volt a hetvenötödik születésnapján, és abban a minutumban legkevésbé a pontos életkor izgatta.
És amikor nem sokkal később Jókai örökre elaludt, Korányi ott állt az ágya mellett.
Mikszáth két gyönyörű megemlékező cikkel búcsúztatta el barátját. Jókai halála után az egyik legismertebb könyvkiadó, Révay Mór azzal kereste meg Mikszáthot, hogy írjon életrajzot az írófejedelemről. A tót atyafi egy percig sem vonakodott a feladattól, pláne, amikor megtudta, hogy a tiszteletdíj húszezer korona.
Magyar író addig még nem kapott ekkora összeget!
Később ebből a pénzből építtette fel a Nógrád megyei Horpácson a kastélyát. Az életrajzírás új metódust követelt tőle, ugyanis a kéziratot egészében kellett elkészítenie, és nem folytatásokban, ahogy addig megszokta: amit ma megírt, azt holnap már olvassák. Alapos kutatómunka után, 1907-ben jelent meg a Jókai Mór élete és kora című könyve.
Pazar emlékművet állított.
(Borítókép: Jókai Mór a svábhegyi nyaralójában rózsái között. Fotó: Wikipedia)