Az Indexnek adott interjújában Földváryné Kiss Réka többek között kijelentette:

• „Egyszerre kell törekedni a történelmi hitelességre, miközben empátiával és megértéssel viszonyulunk azokhoz, akik ezeket a megpróbáltatásokat átélték.”
• „Megdöbbentő, hogy harminchat évvel a rendszerváltás után még mindig sok áldozat földi maradványai fekszenek ismeretlen helyeken, álnevek alatt eltemetve.”
• „(…) Nagy Imre nem törölhető ki az 1956-os kivégzettek és mártírok névsorából.”
• „(…) a történelemben nincsenek egyértelműen fekete vagy fehér életutak. Nem hibátlan Grál-lovagokról van szó, hanem hús-vér, esendő emberekről, akik olykor nagyon rossz döntéseket hoztak, máskor pedig olyat, amely példaként szolgálhat.”
• „(…) mindenkinek joga van ahhoz, hogy maga döntsön a róla vagy a családjáról szóló információk sorsáról.”
• „Ha a múlt szereplőit esendő emberekként mutatjuk be, akiknek nehéz döntéseket kellett hozniuk, az segít abban, hogy a fiatalok ne távoli, idealizált figuráknak lássák őket, hanem olyan embereknek, akikkel valamilyen módon ők maguk is azonosulhatnak.”
• „(…) ha magyar szempontból nézzük, nem kérdés, hogy 1945 megszállás volt, és ezt nekünk akkor is képviselnünk kell, ha mások másként vélekednek róla.”

Hogyan foglalná össze röviden a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a küldetését?

Kettős a célunk. Egyrészt a kommunista diktatúra működésének minél alaposabb feltárása, amelyhez elengedhetetlenek a megalapozott levéltári kutatások és a tudományos munka. Másrészt legalább ennyire fontos az ismeretterjesztés, hogy az így megszerzett tudás szervesen beépüljön a köztudatba. A diktatúra korszaka számos feldolgozatlan traumát hagyott maga után, amelyek feloldása és kibeszélése mind az áldozatok, mind az egész közösség szempontjából kulcsfontosságú. Ennek a párbeszédnek az előmozdításában óriási feladata van a NEB-nek, hiszen minél több közösséghez eljutunk, annál világosabbá válik, hogy rengeteg elhallgatott, tabusított történet vár még feltárásra. Fontos, hogy ezek a történetek felszínre kerüljenek, és hogy az érintettek szabadon, félelem nélkül beszélhessenek róluk. A múlt nem csupán fekete-fehér kategóriákban értelmezhető, hanem egy összetett történet, amelyet a maga bonyolultságában kell megérteni és feldolgozni – akár családon, akár kisebb közösségeken belül. A NEB ebben jelentős szerepet vállalhat, segítve a társadalmi emlékezet formálását és a történelmi múlt mélyebb megértését.

A múltfeldolgozás terén tehát nem csupán történészek, hanem tulajdonképpen társadalompszichológusok is.

Igen. Az egyik kiemelt kutatási területünk a vidéki Magyarország története, különösen a téeszesítés, vagyis a kényszerkollektivizálás folyamata. Ez nemcsak a Rákosi-korszakot, hanem a Kádár-rendszert is alapvetően meghatározta. Számos olyan esettel találkoztunk, amikor az idősebb generációt azzal a zsarolással kényszerítették a téeszbe való belépésre, hogy máskülönben ellehetetlenítik a gyermekeik tanulmányait, azaz a jövőjüket.

Azokat, akik ellenálltak, sokszor koholt vádakkal illették. Az ötvenes évek kuláküldözései során például egy parasztgazdát, aki nem akarta feladni földjét, könnyen megvádolhattak azzal, hogy szándékosan felgyújtotta a vetést vagy a tarlót – ez pedig „a közellátás veszélyeztetésének” minősült, ami súlyos következményekkel – akár halálbüntetéssel – járt. Az így rájuk sütött bélyeg nemcsak az érintetteket, hanem családjaikat is sújtotta, és akár generációkon átívelően meghatározta sorsukat. Gyakori volt, hogy a szégyen és a megbélyegzés elkerülése érdekében a családok elhallgatták a múltat. Sokan azért nem beszéltek arról, mi történt a szülőkkel vagy nagyszülőkkel, hogy megóvják a gyermekeket. Ha valakit kivégeztek, és az özvegy újraházasodott, a gyermek gyakran az új férj nevét kapta, hogy ne kelljen viselnie a múlt terhét. Ezek a mély sebek és tabusított, transzgenerációs traumák rendkívül nehezen kerülnek felszínre, különösen kis közösségekben, ahol szorosak a kapcsolatok, mindenki ismer mindenkit.

Nincs könnyű feladata a történésznek. Nemcsak a múlt kell, hogy érdekelje, hanem az egyének, az ember is.

A tapasztalatunk az, ha segítünk keretet adni a történetek elmeséléséhez – ha ezeket be tudjuk helyezni egy szélesebb történelmi kontextusba, bemutatva a diktatúra működési mechanizmusát és azokat a felelősöket, akik családokat kényszerítettek rettenetes döntési helyzetekbe –, akkor könnyebb elindítani a párbeszédet. Mi történészként elsősorban a dokumentumok feltárásával és elemzésével járulunk hozzá ehhez a folyamathoz, de fontosnak tartjuk, hogy más területek szakembereivel is együtt gondolkodjunk. Tavaly decemberben nagy sikerű konferenciát szerveztünk, ahol pszichológusokkal és túlélők leszármazottaival közösen vizsgáltuk a transzgenerációs traumák feldolgozásának lehetőségeit. Megvitattuk, milyen szerepe lehet az oktatásnak, a történészek munkájának és a társadalmi párbeszéd elősegítésének ebben a folyamatban.

Ahhoz, hogy a kibeszéletlen traumákat feloldhassák, nem kis empátiára van szükség.

A történész feladata egyszerre rendkívül nehéz és szép kihívás. Az iratok megőriznek egy történetet, de nem szabad elfelejteni, hogy ezeket a dokumentumokat maga a kommunista diktatúra gépezete hozta létre. Olyan emberek írták, akik a saját érdekeik, szemszögük és szóhasználatuk szerint rögzítettek eseményeket – gyakran megbélyegző módon. Ezzel szemben ott van a családi és személyes emlékezet, amely szintén torzíthat, kihagyhat részleteket vagy átalakíthatja a múltat. A történész feladata, hogy ezeket az eltérő forrásokat – az oral historyt és a hivatalos dokumentumokat – közelítse egymáshoz. Egyszerre kell törekedni a történelmi hitelességre, miközben empátiával és megértéssel viszonyulunk azokhoz, akik ezeket a megpróbáltatásokat elszenvedték.

„Minderről a közvélemény sokáig alig tudhatott valamit”

Milyen forrásokat vonnak még be a kutatásaikba?

A történész alapvetően levéltári forrásokkal dolgozik, amelyek egy része Magyarországon, más része külföldön található. Az iratok feltárása összetett munka, amelyet a társszervekkel – levéltáros kollégákkal, fővárosi és vidéki egyetemekkel, más intézetek kutatóival – szoros együttműködésben végzünk. Ez az országos összefogás és kutatói hálózat jelentősen növelte az elérhető eredmények mennyiségét és minőségét.

Melyek a legjelentősebb kutatási eredményeik?

A honlapunk Tudástárában, valamint a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen fejlesztett Párt-Állam-Párt adatbázisban már mintegy hétezer olyan személy életútja és karrierpályája található meg, akik így vagy úgy, de a kommunista rendszer működésének fogaskerekei voltak. A teljes vidéki és budapesti párt- és állami struktúrát feltártuk: a párttitkároktól kezdve a megyei, városi vezetőkön át egészen a tanácselnökökig. Különösen fontos eredménynek tartom, hogy sikerült rekonstruálni az 1956-os forradalom leverését követő megtorlások végrehajtói apparátusát. Feltártuk a vizsgálótisztek, azaz az állambiztonsági szervek politikai nyomozói, az ügyészek, a bírák, sőt a laikus népbírák névsorát, és – amennyire lehetséges volt – a teljes életpályájukat is. Ezek az emberek hajtották végre a forradalmárokkal szembeni bosszúhadjáratot. A kutatás során több százezer oldalnyi iratanyagot tekintettünk át. Olyan intézményekkel működtünk együtt, mint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest Főváros Levéltára, a Magyar Nemzeti Levéltár országos hálózata, valamint a Legfőbb Ügyészség és a Kúria, utóbbiak a bírák és az ügyészek személyi anyagait őrzik.

Minderről a közvélemény sokáig alig tudhatott valamit, most viszont az eredmények szabadon hozzáférhetők. Ez az egyik legnépszerűbb online adatbázisunk, csak tavaly több mint harmincezer keresést generált.

Van olyan téma, illetve terület, amelyet eddig kevésbé vizsgáltak, de az elkövetkezendőkben nagyobb hangsúlyt fektetnek rá?

Igen. Bár sokat változott a kutatások fókusza, hosszú ideig túlsúlyban volt a Budapest-központú szemlélet, amely elsősorban a központi pártapparátus működésére koncentrált. A vidéken zajló események, különösen az 1945 és 1990 közötti időszak történései, kevésbé kerültek előtérbe. Ezért a vidéktörténet feltárása továbbra is kiemelt szerepet kap a kutatásainkban. Egy másik terület, amelyről korábban azt hittük, hogy már szinte mindent tudunk: a Rákosi-korszak koncepciós pereinek vizsgálata. Sokáig úgy véltük, ez a téma teljes mértékben feltárt, hiszen az olyan nagy kirakatperek, mint a Mindszenty- vagy a Rajk-per, jól ismertek. Csakhogy amikor elkezdtük alaposabban vizsgálni a tömeges eljárásokat, világossá vált, hogy valójában ezek működéséről és a peres gépezet irányítóinak szerepéről nincs tényszerű, szisztematikus feldolgozás. Rájöttünk, hogy ez valójában rendkívül aprólékos kutatómunkát igényel. Az adatbázison évek óta dolgoznak kollégáink, a közeljövőben szeretnénk a nyilvánosság elé tárni eredményeinket. Harmadik fontos témánk – amellyel kapcsolatban éppen egy külsős kollégánk folytat kutatásokat – a jeltelen sírokba földelt áldozatok sorsa. Február 25-én egy nemzetközi konferenciát szervezünk ebben a témában.

Sokan közülük jeltelen sírokban nyugszanak, álneveken temették el őket, van, hogy haláluk pontos időpontja sem ismert. Megrendítő, hogy még ma is vannak mártírok és áldozatok, akiknek nyughelyét nem ismerjük, így családtagjaiknak sincs lehetőségük arra, hogy méltó módon leróják kegyeletüket.

Egy ilyen kutatásnak hogyan lehet nekikezdeni?

Ez különösen összetett munka, hiszen igazságügyi orvosszakértői munkát is igényel az exhumálások után. De az egyik legnehezebb kérdés az, hogy egyáltalán hol kell keresni ezeket a sírokat, hiszen sok esetben internálótáborokban elhunyt vagy meggyilkolt emberekről van szó, akiket tömegsírokba temettek. De a 301-es parcellában is, van, hogy egyetlen sírhelyben akár nyolc-tíz ember is nyugszik. Ez a probléma nem csupán Magyarországra korlátozódik – hasonló helyzettel küzdenek lengyel és román kutatók is, akikkel szintén együttműködünk. A február 25-i nemzetközi konferenciánkon meghallgatjuk az ő tapasztalataikat is, és bemutatjuk Susa Éva igazságügyi antropológus több évtizedes munkáját, amely során próbálja feltárni az áldozatok nyughelyeit. Megdöbbentő, hogy harminchat évvel a rendszerváltás után még mindig sok áldozat földi maradványai fekszenek ismeretlen helyeken, álnevek alatt eltemetve. Mindeközben a rendszer, amely felelős volt ezekért a kegyetlenségekért, önmagát a földi paradicsomként és humánus társadalomként próbálta eladni.

„Fontos, hogy a múlt eseményeit és szereplőit komplex módon szemléljük”

Van olyan történelmi személy vagy esemény, amelynek megítélése jelentősen változott az elmúlt évek kutatásai alapján?

Vannak olyan történelmi személyiségek, akik megítélése mindig is vita tárgya marad, mivel pályafutásuk rendkívül összetett. Jó példa erre Nagy Imre. Egészen az 1956-os forradalomig a kommunista hatalmi gépezet egyik meghatározó szereplője volt: betöltötte a parlament elnöki posztját, részt vett a svábok kitelepítésében, begyűjtési miniszterként pedig a vidéki parasztság megtörésében is aktív szerepet vállalt. A pártelit részeként ugyanakkor Rákosival szemben a rendszeren belüli alternatívát képviselte, amikor 1953-ban Moszkvában a szovjet pártvezetés rábízta a politikai korrekció végrehajtását. Bár 1956-ban nem tekintette magát a forradalom miniszterelnökének, és nem is akart forradalmat, a keményvonalasokkal – például Apró Antallal – szemben a tárgyalásos megoldást kereste. Megpróbált egyeztetni azokkal a forradalmárokkal is, akikkel eltérő politikai nézeteket vallottak. Amikor, már a fogságban, arra próbálták rábírni, hogy legitimálja a kádári hatalmat, határozottan elutasította ezt, pedig tisztában lehetett vele, ezzel rálépett az akasztófához vezető útra. Végül, amikor Kádárék Moszkvával való egyeztetése eredményeként döntés született a kivégzéséről, Nagy Imre nem kért kegyelmet, és nem volt hajlandó semmit sem visszavonni. Ezzel a döntésével végül magára vállalta a forradalom örökségét, és osztozott a forradalmárok sorsában. Ezért teljesen egyértelmű, hogy Nagy Imre nem törölhető ki az 1956-os kivégzettek és mártírok névsorából.

Leginkább az elmúlt néhány évben, október 23-a környékén mindig előjön a politikailag túlfűtött vita, hogyan is kell tekinteni az egykori miniszterelnök életútjára és örökségére. Ön tehát akkor azt az álláspontot képviseli, hogy Nagy Imre forradalom előtti politikai pályafutása nem homályosíthatja el az 1956-os szerepét?

Nagy Imre kommunistaként halt meg, soha nem tagadta meg a kommunista eszmét, ugyanakkor Kádárékat árulónak tartotta. Mindvégig a kommunista hatalomgyakorlás keretein belül gondolkodott, és egy alternatív utat keresett a Rákosi-féle erőszakos diktatúrával szemben. Fontos azonban látni, hogy nem akart többpárti demokráciát – ez nem volt része a politikai hitvallásának. Ennek ellenére a forradalom során hajlandó volt tárgyalni azokkal is, akik épp ezt szerették volna. Felismerte, hogy a politikai kibontakozás érdekében kompromisszumokat kell kötnie, és bizonyos elveiből vissza kell lépnie. Ez is mutatja, mennyire összetett történelmi kérdésekről van szó.

Nem szükséges minden döntést vagy nézetet elfogadni, de fontos, hogy lássuk a történelmi folyamatokat és a mögöttük álló motivációkat. Hasonlóan összetett Kádár János megítélése is, ahogyan azoké a történelmi alakoké is, akik még távolabbra tekintve kerülnek elénk – például Donáth Györgyé, a Magyar Testvéri Közösség vezetőjéé, aki egy koncepciós per halálos áldozata lett. Donáth keményen szembeszállt a kommunistákkal, világosan felismerte, hogy diktatúrára törnek, és határozottan ki is állt ellenük – jóval korábban, mint sokan mások. Ugyanakkor, ha végignézzük az életútját, azt látjuk, hogy a két világháború között parlamenti képviselő volt, amikor elfogadták a zsidótörvényeket, és voltak antiszemita megnyilatkozásai is. Mindezek ellenére nemzetének függetlenségéért küzdött, és egy adott pillanatban egy fontos igazság mellett állt ki. Ez is jól mutatja, hogy a történelemben nincsenek egyértelműen fekete vagy fehér életutak. Nem hibátlan Grál-lovagokról van szó, hanem hús-vér, esendő emberekről, akik olykor nagyon rossz döntéseket hoztak, máskor pedig olyat, amely példaként szolgálhat. Ezért is fontos, hogy a múlt eseményeit és szereplőit komplex módon szemléljük, ne leegyszerűsített ítéletekben gondolkodjunk. Gyakran a történelmi viták is leegyszerűsödnek olyan kérdésekre, mint hogy valakiről nevezzenek-e el utcát, vagy állítsanak-e neki szobrot. De ennél sokkal lényegesebb, hogy képesek legyünk megérteni az egyes korszakok, politikai döntések és személyes életutak bonyolultságát.

Ha százalékban kellene kifejezni, ön szerint hol tart a kommunista múlt feldolgozása?

Egy történész soha nem mondhatja, hogy mindent sikerült kikutatni. Tekintettel arra, hogy a legfontosabb dokumentumok közül ráadásul számos Moszkvában található, mondjuk azt, hogy ötven százalékon.

Akkor bőven van még mit tenni.

Abszolút. Egyrészt az iratok feltárása, másrészt azok minősítésének feloldása terén. Rendszeresen kerülnek elő új dokumentumok, és még ma is léteznek minősített, titkosszolgálatok által őrzött iratok. A NEB egyik feladata, hogy időről időre javaslatot tegyen ezek feloldására. Talán az egyik legfontosabb előrelépés az volt, amikor a NEB kezdeményezte az úgynevezett mágnesszalagok minősítésének feloldását. Ezek az állambiztonsági hálózati nyilvántartásokat tartalmazó adathordozók a '70-es évek informatikai szintjén készültek, és hosszú ideig titkosítva voltak. A rendszerváltás utáni évtizedekben legendák és misztifikált elképzelések övezték ezeket az adathordozókat – sokan hitték, hogy ezeken minden ügynök neve olvasható, illetve minden ügynökökkel kapcsolatos információ megtalálható, és ha nyilvánosságra kerülnek, az ügynökkérdés végleg megoldódik. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a NEB közösen létrehozott egy szakértői munkacsoportot, amely az Alkotmányvédelmi Hivatalnál – akkor még titkosított körülmények között – tételesen átvizsgálta a mágnesszalagokat. A vizsgálat eredményeként javaslat született a minősítés feloldására, és végül az adatok több mint kilencven százaléka, néhány ma is nemzetbiztonsági szempontból érzékeny adatot leszámítva, kutathatóvá vált, levéltárba került. Ez volt a legátfogóbb hálózati nyilvántartás, amely rendelkezésre állt, bár messze nem volt teljes.

Mindezek ellenére ez egy rendkívül értékes forrás a múlt megismeréséhez. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a történelmi múlt feltárása mindig apró mozaikdarabok összerakását jelenti, amelyeket gondosan kell beilleszteni a nagyobb képbe. A NEB a mágnesszalagok kutathatóvá tételével párhuzamosan például több alkalommal tett javaslatot a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat számára iratok visszaminősítésére. A munka tehát nem állt meg, hanem folyamatosan zajlik, ismét folyamatban van egy ÁBTL-lel közös munkacsoport felállítása, hogy minél teljesebb képet kapjunk a közelmúlt történelméről.

Milyen új információk várhatók még a titkosított anyagok feloldásától?

Amikor a mágnesszalagokat vizsgáltuk, feltűnt egy különleges személyi kategória, amelynek kartonjain a „KFT” jelölés szerepelt, ez valószínűleg a „különlegesen fontos és titkos” rövidítése lehetett. Ez egy speciális besorolás, amelynek részleteiről szinte semmit sem tudunk: nem ismerjük, kik tartoztak ide, hányan voltak, vagy hol tartották őket nyilván. Az biztos, hogy léteztek. Ez is azt mutatja, hogy a hálózati személyeknek számos különböző kategóriája lehetett, és vannak olyanok, akiknek sem a nevét, sem a hozzájuk kapcsolódó anyagokat nem látjuk teljes egészében.

„A történész felelőssége, hogy kutatásokra alapozza állításait”

Gyakran felmerül a kérdés, miért nem böngészhetőek online a levéltárba került ügynökakták és jelentések. Mi ennek az oka?

A levéltárban bárki, akit érint, vagy akinek a családját érinti, kikérheti ezeket az iratokat. Megismerheti, hogy kik jelentettek róla, kik voltak a tartótisztek, és szabadon dönthet arról, mit kezd ezekkel az információkkal. De fontos szem előtt tartani, hogy egy diktatúra jogellenesen gyűjtött adatokat az emberekről: telefonlehallgatások, titkos megfigyelések, szobalehallgatások révén. Ráadásul az ilyen rendszerek mindig kompromittáló, terhelő információkra vadásznak – magánéleti részletekre, szexuális kapcsolatokra, kollégákról vagy ismerősökről tett megjegyzésekre. Ezért érdemes elgondolkodni: ki szeretné, hogy a titokban rögzített telefonbeszélgetései vagy egy diktatúra által manipulált jelentések nyilvánosan, bárki számára elérhetők legyenek az interneten?

Személyiségi jogokat sérthet.

Így van. Azok, akiket megfigyeltek, áldozatoknak tekinthetők. Jogellenesen gyűjtöttek róluk információkat, tudtuk és beleegyezésük nélkül. Éppen ezért nem tartanám helyesnek, ha ezeket az adatokat egyszerűen feltöltenék az internetre. Ez a kérdés számos erkölcsi és jogi dilemmát vet fel: valóban ez lenne a legjobb módja a múlt feltárásának? Úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy maga döntsön a róla vagy a családjáról szóló információk sorsáról. A tudományos kutatásnak természetesen megvan a maga felelőssége. A kutatók nyilvánosságra hozhatják eredményeiket, de ezt megfelelő szakmai és etikai mérlegelés alapján kell tenniük. Egy ilyen érzékeny témában a történeti megismerés nem válhat felelőtlen adatközléssé. Ezért nem támogatnám az ügynökakták és jelentések teljes körű, internetes nyilvánosságra hozatalát, még akkor sem, ha létezne teljes névsor – de nem létezik. Az ilyenfajta korlátok nélküli közzététel túl sok kockázatot rejt magában, és nem hiszem, hogy ez lenne az a formája az információs kárpótlásnak vagy múltfeltárásnak, amely valódi megnyugvást hozhatna a társadalom számára.

Hogyan lehet elkerülni, hogy a múlt feltárása politikai fegyverré váljon?

A történész felelőssége, hogy kutatásokra alapozza állításait. Két történész ugyanazt a dokumentumot persze másképp is értelmezheti, és a különböző nézőpontokból fakadó vita hozzátartozik a történelmi diskurzushoz. A legfontosabb azonban a szakmai hitelesség megőrzése: a történésznek minden releváns tényt a nagyközönség elé kell tárnia, még akkor is, ha azok ellentmondanak a saját előzetes elképzeléseinek. Ez nem mindig könnyű, de a tudományos tisztesség alapfeltétele. Egy hiteles történész képes korrigálni korábbi álláspontját, ha új források ezt indokolják. Emellett elengedhetetlen az empátia: bele kell helyezkedni az adott korszakba, megérteni az akkori emberek döntési helyzeteit.

Természetesen lehet és kell is erkölcsi mércét alkalmazni, de előtte fontos a történelmi helyzet mélyebb megértése. Az is lényeges, hogy a felelősséget ne relativizáljuk azok esetében, akik emberéletekről döntöttek, politikai megfontolásból halálos ítéleteket hoztak, koncepciós eljárásokat szerveztek, és ezzel másokat szabadságuktól vagy életüktől fosztottak meg. Mivel a büntetőjogi következmények ma már sok esetben nem érvényesíthetők, a történelmi és erkölcsi igazságtétel marad az egyetlen eszközünk. Ez pedig a társadalmi emlékezet és történeti felelősségvállalás részeként elengedhetetlen.

Hogyan látja a társadalom viszonyát a kommunista múlthoz ma, 2025-ben? Mennyire van igény a múlt feltárására?

Az elmúlt több mint harminc évben ez a téma gyakran átpolitizálódott, és a pártpolitikai csatározások kereszttüzébe került. A múltfeltárással kapcsolatban számos manipuláció történt, amelyek sokakat elbizonytalanítottak, vagy belefáradtak a kérdés újra és újra felmerülő vitáiba. Ugyanakkor az érdeklődés továbbra is él, igény mutatkozik az őszinte párbeszédre a közelmúltról – annak nehézségeiről, dilemmáiról és ellentmondásairól. Fontos megérteni, hogy a múlt kérdéseire nem mindig lehet egyszerű, egyértelmű „igen” vagy „nem” választ adni. Sok esetben az emberek nem jó és rossz között választhattak, hanem rossz és még rosszabb között kellett lavírozniuk. Éppen ezért az őszinte, árnyalt megközelítés elengedhetetlen. Úgy gondolom, hogy erre van igény, a múlt megértése és feldolgozása csak így vezethet valódi társadalmi felismerésekhez és megbékéléshez.

Mit tapasztalt a fiatalok történelem iránti érdeklődése terén az elmúlt években? Mit lehet tenni azért, hogy a következő generációk számára is élő és releváns maradjon a múltfeldolgozás?

A fiatalok körében azt tapasztalom, hogy akkor válik igazán érdekessé és átélhetővé számukra a történelem, ha nem elérhetetlen magasságokba emelt hősökről beszélünk, hanem hús-vér emberek döntési helyzeteit mutatjuk be. Az elmúlt tizenegy évben számos rendhagyó történelemórát és pedagógus-továbbképzést tartottunk – több ezer órát –, és ezek során azt láttuk, hogy a fiatalokat az ragadja meg igazán, amikor saját magukhoz tudják mérni a múlt szereplőit. Mit tettem volna én egy adott helyzetben? Hogyan döntött volna az apám vagy a nagyapám? Mit választottam volna 1956-ban? Fegyvert fogok vagy sem? Emigrálok vagy maradok? Ha tanár vagy jogász vagyok egy vidéki kisvárosban, elvállalom-e a helyi nemzeti bizottság vezetését a forradalom idején? Ha bíró vagyok, mit teszek 1956 után? Megpróbálok enyhébb ítéleteket hozni, vagy inkább lemondok, vállalva ezzel a családom meghurcoltatását? Másik oldalról, esetleg a karrier és a párthűség érdekében olyanokat is halálra ítélek, akikről tudom, hogy nem követték el a bűntettet, amivel vádolják őket? Ezek a kérdések teszik igazán átélhetővé a történelmet.

Ezt a célt szolgálja a Magyar hősök című színházi előadásunk, amely hat „hétköznapi hős” – Brusznyai Árpádné Honti Ilona, Gérecz Attila, Kiss Sándor, Olofsson Placid, Richter Gedeon és Salkaházi Sára – sorsát mutatja be egy szabadulószobai keretjátékon keresztül, segítve a diákokat a 20. századi magyar történelem jobb megértésében. Az elmúlt években mintegy félszáz előadás tapasztalatait felhasználva egy új színdarab is elkészült, amelynek főszereplője a 20. század megpróbáltatásait – benne a gulágot – hittel és derűvel átélt bencés szerzetes, Olofsson Placid atya lesz.

„Az elmúlt években Magyarországon elért eredményekre odafigyelnek”

Milyen nemzetközi intézményekkel működik együtt a NEB?

Amikor a magyar Országgyűlés létrehozta a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete volt az egyik minta. Az IPN egy hatalmas intézmény, amely szélesebb jogkörökkel dolgozik, mint a miénk. Náluk van egy saját ügyészi szervezet is, amely a náci és a kommunista rendszer bűneit tárja fel, és külön intézmény foglalkozik a tömegsírokban eltemetett névtelen áldozatok felkutatásával és azonosításával. Lengyelországban minden vajdaságnak – megyének – saját intézete van, és az IPN több mint kétezer munkatársat foglalkoztat, tehát a dimenziók összehasonlíthatatlanok a mi intézményünkkel. Mindazonáltal tőlük tanultuk meg, hogyan lehet a történészek által feltárt tudást társadalmasítani, tehát hogyan lehet hatékonyan elérni és edukálni a közvéleményt. A disszemináció és edukáció kulcsfontosságú kérdés, és az egyik legnagyobb kihívás.

Nagyon jó kapcsolataink vannak azokkal az intézményekkel, amelyek a holokauszt történetét kutatják és emlékezetét őrzik, az ottani kollégák is hangsúlyozzák, hogy hatalmas feladat előtt állunk. Van egy nemzetközi szervezet, a varsói központú Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata. Ez a hálózat a történelmi emlékezet metszéspontjait kutatja, és történészeket, muzeológusokat, tanárokat, illetve tanárképző intézményeket köt össze. Az egyik legnagyobb kérdés az, hogy a tudás átadásán túl miként tudjuk elérni az érzelmi bevonódást, hogy a személyes kötődés a történetekhez ne vesszen el. Ebben a párbeszédben veszünk részt mi is. Nemzetközi szakmai kapcsolataink folyamatosan bővülnek, együttműködünk többek között amerikai és spanyol kollégákkal is.

Van olyan ország, ahol példaként tekintenek a magyar emlékezetpolitikára, illetve a NEB munkájára?

Azt gondolom, hogy mindaz a munka, amely az elmúlt időszakban végbement, nemcsak a NEB-ben, hanem általában Magyarországon, beleértve a Terror Házát is, komoly visszhangot váltott ki. Ez mindenképpen egy referenciapont. Az, hogy van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, programok épülnek köré és megjelenik a közbeszédben, mind azt jelzi, hogy a kommunista diktatúra áldozatairól való beszéd ma már a közéleti diskurzus része. A román, a szlovák és a cseh kollégáinktól folyamatosan azt halljuk, hogy nekik sokkal nehezebb áttörniük az érdektelenség „üvegplafonját”. Ebből a szempontból elmondható, hogy az elmúlt években Magyarországon elért eredményekre odafigyelnek.

A kommunista múlt feldolgozásánál nem kikerülhető szereplő Oroszország. Hogyan tudtak együtt dolgozni az orosz történészekkel? Az elmúlt években nem egyszer felmerült, hogy az orosz történelmi narratíva jelentősen eltér, például 1956-tal kapcsolatban is.

Amikor 2014-ben megalakult a NEB, arra törekedtünk, hogy a közelmúlt magyar történelme teljes mértékben feltárható legyen. A moszkvai levéltárak nélkül ez egyszerűen nem lehetséges. Valójában nem beszélhetünk teljes múltfeltárásról, amíg a moszkvai levéltárak, és másik oldalról a nyugati, például az amerikai levéltárak nem válnak szabadon kutathatóvá. Míg az amerikai levéltárakban már sikerült számos iratot feltárni, a moszkvai levéltárakban az elmúlt időszakban a munka sajnos nehezen haladt. A háború kitörése óta az orosz kollégákkal való szakmai kapcsolatok gyakorlatilag befagytak, ám bízunk benne, hogy ezek idővel újraéleszthetők lesznek. Ugyanakkor az újra és újra felmerül, hogy az orosz emlékezetpolitika és történeti emlékezet alapvetően különbözik a magyartól. Különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor például 1945 megítéléséről van szó, hogy felszabadítás volt-e, vagy inkább megszállás. Ez a kérdés folyamatosan visszatér.

Meg az is, hogy 1956-ot összekapcsolják a Nyugat által támogatott „destabilizációs kísérletekkel”.

Igen, amit mi egészen másképp látunk a magyar források alapján, meg egyáltalán, a mi 1956-os képünk gyökeresen eltér az orosztól. Nemrég az egyik orosz állami emlékezetpolitikai intézet egy olyan brosúrát adott ki, amely közép-európai intézeteket vádolt meg történelemhamisítással. Ezen a listán többek között a NEB és a lengyel IPN is rajta van.

Mit kifogásolnak ebben a brosúrában?

Azt, hogy szoros szakmai együttműködést folytatunk a lengyelekkel, szovjetellenesek vagyunk, foglalkozunk a határon túli magyarokkal, illetve megemlítették az '56-os kutatásainkat, és azt, hogy vannak '56-os megemlékezéseink. De ezek nyilvánvalóan a mi alapvető feladataink, amikre büszkék lehetünk.

De hogyan lehet hatékonyan fellépni az olyan narratívákkal szemben, amelyek torzítják az 1956-os forradalom jelentőségét, illetve másképp magyarázzák azt?

A történeti kutatásainkat és azok közzétételét semmi sem akadályozza. Ha pedig lehetőség adódik a párbeszédre, mi mindig készen állunk rá. Jelenleg például az 1945-ös évfordulóval foglalkozunk, és a NEB feladata, hogy ezzel kapcsolatban megemlékezzen arról, hogy 1945 egyszerre jelentette a náci-nyilas uralom alóli megszabadulást, de egy újabb megszállás kezdetét is. A magyar történelem szempontjából az ország megszállásból megszállásba került, a szuverenitásunkat nem nyertük vissza, és a társadalom különböző csoportjai ezt az újabb megszállást ugyanúgy tragédiaként élték meg, mint az előzőt.

A február 25-i emléknap, amelynek Kovács Béla elhurcolása és a Független Kisgazdapárt felszámolása az apropója, egy olyan generáció történetét idézi fel, amely élete kockáztatásával szembefordult a nyilas diktatúrával. Ők azok, akik egy valódi demokratikus Magyarországot építhettek volna, ám a Rákosi-féle kommunista hatalom elsőként őket vette célba. Így tehát azok, akik a nyilas diktatúrával szemben álltak, áldozatai lettek a következő diktatúrának is. Voltak olyanok, akik az Andrássy út 60. szám alatt raboskodtak a nyilas időszakban, majd a kommunista rendszerben is. Ezeket a történeteket nekünk kell elmondanunk, mert rajtunk kívül senki más nem fogja.

Az 1945-ös események akkor egy olyan komplex képet mutatnak, hogy nem lehet egész egyszerűen megszállásnak nevezni azt, ami Magyarországon történt?

Azt lehet mondani, hogy Magyarország történetében 1945 különböző társadalmi csoportok számára eltérő jelentéssel bírt. Egyesek számára felszabadulást jelentett, mások számára a megszabadulás lehetőségét, miközben az egész ország számára egy újabb megszállást hozott. Az ezt követően Moszkva segítségével kiépülő kommunista diktatúra szinte minden társadalmi csoportot célkeresztbe vett. Nem csupán azokat, akik antikommunisták voltak, vagy akik a marxizmussal szemben álltak, hanem még a baloldaliakat is. A szociáldemokraták jelentős része például börtönbe, internálótáborokba került, vagy a 298-as parcellában nyugszik. Tehát, ha magyar szempontból nézzük, nem kérdés, hogy 1945 megszállás volt, és ezt nekünk akkor is képviselnünk kell, ha mások másként vélekednek róla.

„Sikerült új kapukat nyitni”

A NEB tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Melyik kutatási eredményükre a legbüszkébb?

A már említett mágnesszalagok minősített titkosítás alóli feloldása egy nagyon fontos lépcsőfok volt. Nagyon fontosnak tartom az online Tudástárunk kialakítását és folyamatos bővítését is, amely lehetővé teszi, hogy ne csak több ezer kommunista hatalombirtokos nevét, hanem életpályáját és karrierjét is megismerhessük. Nem csupán azt sikerült elérnünk, hogy mindezeket feltártuk, hanem azt is, hogy ez az információ mindenki számára elérhetővé vált az interneten. Ezzel áttörtünk egy tabut, hiszen ma már bárki elolvashatja, kik voltak azok a párttitkárok, akik helyi kiskirályként működtek.

Ezek mellett azt az ismeretterjesztő munkát is fontosnak tartom, amit kollégáink más intézményekkel együttműködve végeztek – például a Rákóczi Szövetséggel és az Országgyűlés Hivatalával a tanártovábbképzés keretében. Rendhagyó történelemórákon, társadalmi közbeszédbe való beépítéssel dolgoztunk azon, hogy a kommunista diktatúra áldozatai és a működtetők is arcot kapjanak. Ez a munka szerintem kulcsfontosságú volt, hiszen sikerült új kapukat nyitni.

Már beszéltünk arról, hogy mely terület kutatására helyeznének nagyobb hangsúlyt. Emellett milyen tervei vannak a NEB-nek a közeljövőben?

Idén két olyan kötet megjelenését tervezzük, amelyek új szempontokat hoznak a második világháború utolsó évei történetének feldolgozásában. Az egyik kötet, amelynek a címe Ellenállók 1944–45, visszanyúlik a '44-es német megszállás és a nyilas uralom idejére. Több mint ötven szerző, a történész szakma széles köre mutatja be azokat a személyeket, akik politikailag vagy akár fegyveresen is szembeszálltak a náci ideológiával és a német megszállás utáni politikai rezsimmel, majd a nyilasokkal. Fontosnak tartom ezt a kötetet, mivel olyan embereket mutat be, akik jelentős részét még a szakma is kevéssé ismerte. A könyv párbeszédet indíthat arról a kérdésről, hogyan válhatott valaki ellenállóvá, például hogyan vált a nácizmussal és a nyilas uralommal szembeszegülővé a Horthy-rendszer egy konzervatív vagy antiszemita támogatója. Számos eltérő életutat ismerhetünk meg, és bár nem minden szereplővel kell egyetértenünk, valamennyiük helytállása érdemes az utókor tiszteletére. A másik kötetünk egy forráskiadvány, amely a második világháború idejére vonatkozó amerikai és angol levéltárak magyar vonatkozású anyagaiból válogat. Ez a kötet a nyugati politika Magyarországról alkotott képére fókuszál. Különösen érdekes, mert a második világháború vége már a befolyási övezetek kialakításáról szólt: hol húzódik majd a szovjet érdekszféra és a Nyugat határa. A kötetben új dokumentumok is szerepelnek, amelyeket az amerikai és brit levéltárak diplomáciai és titkosszolgálati anyagaiból gyűjtöttek össze a kollégák. Hiánypótló mű lesz, amely gazdagítja a történeti párbeszédet és segít jobban megérteni a háború utáni folyamatokat is.

Szerkesztőségünk a beszélgetés leiratának elkészítéséhez a Régens Informatikai Zrt. által forgalmazott, mesterségesintelligencia-alapú Alrite beszédfelismerő programot használta.

(Borítókép:  Földváryné Kiss Réka 2025. február 19-én. Fotó. Németh Kata / Index)