A következő történet egy asszony teljes ellehetetlenítését, kivéreztetését, mentális egészségének megtörését dolgozza fel. Előkerül egy mentálisan beteg férj, egy hosszú és kimerítő válás – amelyet egy még hosszabb és még kimerítőbb küzdelem előzött meg a kapcsolat és a család megmentéséért –, valamint néhány olyan fordulat, amire senki nem számított. Ezzel pedig újfent bizonyosságot nyer, hogy a legrémisztőbb történeteket maga az élet írja.
Az V. kerületben meggyilkolt japán nő ügye miatt kirobbant tüntetésen egy ismeretlen hölgy lépett oda hozzám, mert látta, hogy kérdezgetem a tömegben vonuló embereket. A kölcsönös bemutatkozás után nem is kertelt sokat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Fiatalember, segítsen nekem, életveszélyben vagyok!” Megkérdeztem, hogy miről lenne szó, de annyit mondott, hogy ez ennél sokkal hosszabb és bonyolultabb lesz, így egy belvárosi kávézóban, néhány nappal később elmondta a teljes történetet.
A teljes történetet egy toxikus házasságról; egy személyiségzavaros, társfüggő férjről; egy csúnya, évekig húzódó, aljas módszerekkel átszőtt válóperről; egy kétségbeesett anya küzdelmeiről a gyermekeiért, a munkája megtartása és a megélhetése biztosítása érdekében; valamint egy anyagilag kivéreztetett, kiszipolyozott, de a küzdelmet soha fel nem adó nőről, aki ezerféleképpen próbálta már bizonyítani az igazát, de senki nem hitt neki.
Anita és férje, Péter – a neveket az anonimitás érdekében megváltoztattuk – kapcsolata még az 1990-es években indult, majd nem sokkal később össze is házasodtak, Anita elmondása szerint érzelmileg és egzisztenciálisan remekül alakult az életük, házat építettek, majd érkezett a két gyermek is. A problémák ezután kezdődtek, ugyanis Anita a háziasszonyszerepből szeretett volna visszatérni a dolgozó társadalomba, elkezdte a főiskolát (amit egy kisebb megszakítással el is végzett) és elkezdte volna élni a saját „felnőtt” életét, viszont a férj beteges féltékenységében – amely az eltávolodás gondolatától lángolt fel – ezt nem engedhette meg.
Ő nem akarta, hogy elmenjek dolgozni, ezt nemcsak közölte, hanem úgy is terelte az életünket, hogy ez ne jöhessen létre
– emlékezett vissza Anita. Viszont nem ez a folyamat volt a legrosszabb, ugyanis a szülők közti folyamatos feszültség a 10 éves fiúra is ráhúzódott, majd amikor 2011-ben a gyermek „verejtékben úszva, remegve a szemeivel könyörgött, hogy »Anya, segíts!«”, ehhez Péter pedig csak annyit fűzött hozzá, hogy „Nem látod, hogy direkt csinálja?”, akkor Anita elhatározta, hogy ennek a házasságnak itt vége lesz. „Akkor volt egy kijózanodási pontom, és akkor értettem meg, hogy itt a férjemmel van baj” – erősítette meg a nő.
Miután a válást tényként közölte Péterrel, a férj teljesen kétségbeesett, „kért, sírt, mindent is csinált, hogy ne hagyjam el”, így nem maradt más hátra, mint a párterápia – közös megegyezéssel. Anita az interneten a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítványt ítélte erre a legalkalmasabbnak, ahol K. Ildikó lett a terapeutájuk. Pontosabban két ülés után már csak Péter terapeutája, mert az orvos javaslatára Anita kikerült a képből, és csak a férfival kezdett foglalkozni. Erre a szakember később úgy emlékezett vissza, hogy ő csak és kizárólag Péter terapeutája volt, csak megengedte, hogy Anita is „részt vegyen egy-két ülésen”.
Mivel Anita rendelkezésemre bocsátotta volt férje terápiás naplóját, így kiderült, hogy K. Ildikó társfüggőséggel és narcisztikus személyiségzavarral kezelte Pétert, egy SÉMA-kérdőív alapján ugyanis az erre utaló szinte összes jel és személyiségjegy megtalálható volt a férfinél. „Ezután minden teljesen megváltozott, a volt férjem kontrolvesztett lett” – mesélte Anita, alátámasztva ezt azzal, hogy Péternek több sikertelen öngyilkossági kísérlete is volt. Egyszer 200-zal száguldott a szembesávban az autójával – ezt a pszichológus is megerősítette később –, míg másszor részegen a garázsban
„leöntötte magát benzinnel, és fel akarta gyújtani magát, miközben a fiunk fent volt a házban”.
Péter egy levelet is írt Anitának, amiben többször is utalt az öngyilkosságra, úgy fogalmazott, akár az életét is odaadná („és ezt komolyan mondom”) Anita szeretetéért, vagy hogy „őrült gondolatok futkosnak a fejemben (az élet eldobásáról)”. Fel akarta adni, mert tudta, sosem lesz az a férfi, akire Anita vágyik. Végül azzal zárta a levelet, hogy „kérlek, ne dobj el, mint annyian mások!”
A kapcsolatáról ekkoriban így írt a férfi a naplójában: „Feltétel nélküli szeretetet várok el Anitától. A párkapcsolatban a szeretet feltételeken alapul, de én alkalmatlan vagyok a párkapcsolaton belüli legalapvetőbb kritériumok teljesítésére: nem tudok szeretni; nem tudok odafigyelni a másikra; nem tudok nyíltan kérni, fogalmazni; ha nem az én akaratom érvényesül, akkor harcba bocsátkozom; mindent félreértek, nem értem meg a szavakat, a mondanivalót.”
Emellett K. Ildikóval arra is fényt derítettek, hogy Péter problémája nagy valószínűséggel az apjától származik, aki kis korában megszégyenítette mások előtt, nem engedte moziba, nem engedte focizni, nem hozhatott haza barátokat. „Kirándulásra vitted az osztályomat, mindenkivel törődtél, hogy mutasd, milyen csodás ember vagy, de engem elhanyagoltál” – írta a férfi naplójában.
Arról is szót ejtett, hogy „személyiségemben hordozom a megfelelni vágyást, így felvett viselkedésem van: kisfiús, behódolt, túlzottan udvariaskodó”. Éppen ezért folyton félt attól, hogy nem lesz elég Anitának, nem fogja őt eléggé férfinak tartani, csak egy gyereknek. „Érzelmileg egy csecsemő szintjén vagyok” – vallotta be a férfi később írásban. Emellett a passzív narcizmus jegyeit is felfedezte magán, majd a pszichológussal együtt arra jutottak, hogy Anitában az apját látja, és le kell válnia róla, hogy tovább tudjon lépni.
A szaknyelvben a kodependencia – vagyis a társfüggőség – a kevert személyiségzavarok kategóriájába tartozik. Az illető saját igényeinek alárendelésével csupán a másik igényeit elégíti ki, miközben szorong a partner elvesztésétől, és emiatt állandóan megpróbálja túlkontrollálni őt. Úgy érzi ilyenkor, hogy párjával együtt önmagát is elveszíti, hiszen személyiséghatárai összemosódnak a másikéval. Mindenkiért felelősséget vállal, ugyanakkor önmagáért képtelen megtenni ugyanezt.
A személyiség éretlensége az életvitel más területein is megjelenik: az önállótlanságban, a problematikus életvezetésben, a mártíromságban, a saját élet hiányában. Az illető mindig egyfajta áldozatszerepben van jelen a kapcsolatokban. A partner a társas interakció hiányától pedig szorong, a személyiség szétesik, s újabb társfüggőségbe sodródik egy következő szenvedélybeteg partner oldalán.
Anita arról is beszámolt, hogy voltak jobb pillanatok is a kapcsolatuk utolsó, terápiás éveiben, Péter több levelet is írt neki – ezeket szintén rendelkezésemre bocsátotta –, amelyekben arról beszélt, hogy már tisztában van a saját gyengeségeivel, hogy „képtelen eligazodni a világban, és a félelmei elhomályosítják a látását”, pedig retteg attól, hogy nem szerethető. Azt is leírja, hogy csak a harag védi meg az érzelmi sérülésektől, ezért vértezi fel magát ezzel az érzelemmel, mert „ez biztonságot ad”.
El fogom hagyni a gyermekkorom világát, és felnőtté fogok válni. Felelősséget vállalva kimondom a szükségleteimet, az érzelmeimet, tudva, hogy ez csak egy kérés, amit el is utasíthatnak, de szeretném átlépni a korlátaimat, szeretnék megküzdeni ezzel
– írta Péter volt feleségének. Ekkor még hallani sem akart a válásról, mindent meg akart tenni a család egyben tartása érdekében: „végig fogok menni ezen az úton, mert ezt várjátok el tőlem” – fogalmazott. Később viszont a pszichológus feltette neki a kérdést, hogy mi lesz, ha megváltozik, „de ez Anitának nem lesz elég?” Elmondása szerint rettegett ettől, de egyben szégyellte is az élethelyzetét és „ezt a pszichológus dolgot”.
Hozzátette, hogy elfogadtatta magával és a pszichológus is elfogadtatta vele az elválás gondolatát, ami egy új nézőpontot hozott az életében, már nem félt az elhagyatottság és a magány érzésétől. Úgy érezte, mintha kívülről látta volna magát, és érzékelte, hogy hiába húz fel falakat maga köré, Anita már ezeken a falakon kívül van, nem pedig vele, mellette.
Így történhetett meg az a jelenet, hogy 2015-ben Péter bejelentette, hogy el akar válni Anitától – mindezt négy évvel azután, hogy Anita belengette válási szándékát, ami ellen Péter kézzel-lábbal tiltakozott.
Anita mozdulatlanná dermedt, és nem akart hinni a fülének. Elmondása szerint az ezt megelőző időszakban egy kicsit távolabb kerültek egymástól, már külön jártak tornázni, Anita is elkezdett dolgozni, de ekkora fordulatra egyáltalán nem számított. Amikor a nő leültette, és megkérdezte tőle, hogy miért, a férfi visszafordította az Anita által évekkel azelőtt elmondott történetet, hogy „nem kap elég figyelmet, nem érzi már jól magát ebben a kapcsolatban”.
Később a vagyonmegosztási per irataiból kiderült, hogy Péter már két évvel korábban, 2013-ban készült a válásra, ugyanis elkezdte „félrepakolni a pénzeket”. „Sőt, már 2012-ben, mert ott már vannak banki betétek, amikről én nem tudtam” – fogalmazott Anita, hozzátéve, hogy itt 7-8 milliós tételekre kell gondolni. Majd elmondása szerint következett másfél év, amikor a terápia hatására az életük visszatért a normális kerékvágásba. Egészen 2015 végéig, amikor is Péter bejelentette válási szándékát.
Egy éven keresztül ment a huzavona, amíg még a család ugyanabban a házban lakott, de Anita szerint az már korántsem volt ugyanaz, elhidegültek teljesen egymástól, és ő végleg kiszeretett a férjéből. 2016 decemberében találkoztak utoljára, amikor is a férje úgy felidegesítette, hogy megpofozta a férfit, amitől eleredt az orra vére. Később a gyerekek megerősítették, hogy Péter bevallotta nekik: ha ez nem történik meg, megölte volna Anitát. Ehelyett kiviharzott a közös otthonból, és sohasem tért vissza.
Amikor arról kérdeztem Anitát, hogy előfordult-e korábban is erőszakos viselkedés a kapcsolatukban, azt válaszolta, hogy igen, ugyanis a férje eléggé hirtelen haragú ember volt – erről maga a férfi is írt a naplójában és a terápiás naplójában is: ajtót, mikrót, ajtófélfát, autót is ütött mérgében, sokat kiabált és szidalmazott, Anitát pedig egyszer bántotta. Akkor elkapta a nyakát, de megijedt saját magától, és egyből el is engedte.
Két kanállal fogod enni a szart! Csak azt csinálom, amit te csinálsz, te büdös k*rva! Ne várd vissza azt a Pétert, nincs már meg. Megöltem!
– írta búcsúlevelében a férj, aki innentől kezdve csak és kizárólag ügyvédeken keresztül volt hajlandó tárgyalni a feleségével, mindezt a pofonra hivatkozva – Anita meg van róla győződve, hogy férje csak erre várt, hogy megtegye a következő lépést, erre viszont nincs bizonyíték.
„Összekeveredett minden, igaz?” – tette fel a kérdést Péter, majd arról írt, hogy Anita nagyon rosszul teszi, ha megbízik benne, ugyanis most mutatkozott meg a férfi igazi énje, és már egyáltalán nem érdekli, hogy a felesége mit mond. „Ez nem jött be, éljetek hárman inkább” – fröcsögött a férfi, majd megírta azt a mondatot, amely Anita következő 8 évét, a kivéreztetését, az elszegényedését és a mentális épségének veszélybe kerülését vetítette előre:
„Azért biztos a pokolra jutok, amit csinálok, de nem érdekel!”
Anita ekkor úgy fogalmazott, hogy utánanézett, egy ilyen „kivéreztetési folyamat” három lehetőséggel végződhet: vagy pénzügyileg teljesen tönkreteszik, vagy pszichiátriára kerül, vagy meghal. Péter nem rejtette véka alá, hogy ebből ő melyik végkifejletet tartaná kívánatosnak, ugyanis így búcsúzott Anitától: „Egy kétszobás lakásra sem lesz pénzed a végén.” A nő pedig jelenleg a mindennapi megélhetéséért küzd.
Folytatása következik…
(Borítókép: Németh Emília / Index)