Nagyszabású összeesküvéselméletre bukkantunk tavaly az internet egy eldugott szegletén: a rendkívül bonyolult és szerteágazó história szerint egy Leo Emil Wanta nevű amerikai üzletember nagy értékű pénzügyi tranzakciókat bonyolított orosz bankokkal és a Jelcin-kormánnyal a rendszerváltás idején.
Az összeesküvés-elmélet szerint Wanta amerikai titkosügynök volt, és az lett volna a feladata, hogy destabilizálja a volt Szovjetunió pénzügyi rendszerét. Más források szerint viszont csak titkosügynöknek képzelte magát, valójában szélhámos és elmebeteg lehetett, és zűrös ügyei miatt Svájcban és az Egyesült Államokban is börtönbe került.
A Wanta-sztori az interneten elérhető forrásokból kibogozhatatlan szövevény: a Wikipedia róla szóló szócikke és a neten fellelt, illetve a Wanta szószólójának számító Christopher Story renegát brit szovjetológus által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentumok szerint Wanta valóban üzletelt valamit Oroszországgal a rendszerváltás idején, a többi azonban sűrű homály, összeesküvés-elméletek és helyenként nyilvánvaló képtelenségek halmaza.
Az úgynevezett Wanta-dokumentumok között akad néhány magyar vonatkozású is. Egy 1989-es aranyügyletet dokumentálnak, nem kevesebb mint ötszáz tonna arany adásvételét, a vevő egy akkor létező osztrák–magyar vegyesvállalat, a Plantronik vámszabadterületi társaság. A társaság képviseletében Szász András írta alá a dokumentumokat, akinek még a korabeli útlevélmásolatát is közzétették, és egy weboldalon „a budapesti KGB-főnökként” emlegették.
Az aranyüzletről szóló dokumentumok az általunk megkérdezett szakértők szerint akár eredetiek is lehetnek, azt leszámítva, hogy ötszáz tonna arany irreálisan nagy tételnek számít a piacon. Ekkora mennyiség a legtöbb nemzeti banknak is becsületére válna, csak tíz ország őriz ennél nagyobb aranykészletet a központi bankjában. Egy tonna arany jelenleg nagyjából húszmillió eurót ér a világpiacon, ötszáz tonna tehát tízmilliárd euró, azaz 2800 milliárd forint értékű lenne.
Hogy a rejtélynek a végére járjunk, megkerestük Szász Andrást, aki jelenleg a Ferencváros skót befektetőjét, Kevin McCabe-et képviseli Budapesten mint az Esplanade Kft. vezető tisztségviselője. Az üzletember szerint az interneten közzétett dokumentumok eredetiek, és valóban ismerte Leo Emil Wantát annak idején, ám az általa hozott aranyüzlet átverésnek bizonyult.
Milyen cég volt a Plantronik vámszabadterületi társaság?
A Plantronik számítógép-kereskedelemmel és számítógép-összeszereléssel foglalkozó offshore cég volt, egy magyar kisszövetkezet és egy bécsi cég leányvállalata. Ez volt az első vagy második vámszabad területi társaság, amely a rendszerváltás előtt Magyarországon létrejöhetett. A vámszabad területi státusz biztosította, hogy behozhatott árukat, összeszerelhetett a vámszabad területen, és harmadik országba exportálhatott, nem kellett vámot fizetnie, és nagyrészt felmentést kapott az akkor még államilag szigorúan szabályozott külkereskedelem kötöttségei alól. A Műszertechnika Kisszövetkezet volt a legfőbb konkurenciánk.
A mikroelektronikai termékek exportját a KGST-országokba akkoriban nyugati embargó sújtotta, nem gyűlt meg a bajuk a COCOM-listával?
A technológiai transzferben játszottunk szerepet, de reméljük, hogy nem sértettük meg a COCOM-listát. Számos nyugat-erópai kereskedelmi partnerünk volt, egyikük sem jelzett ezzel kapcsolatos problémákat.
Hogyan ismerte meg Leo Wantát?
A Plantronik és Leo Emil Wanta is Bécsben tevékenykedett, már nem emlékszem, hogy ki hozott össze vele. Wantának a Kartnerstrassén volt irodája, árukereskedelemmel foglalkozott, más kapcsolatunk nem volt az aranyüzleten kívül. Megkeresett, hogy van egy letétbe helyezett aranykészlet az Egyesült Államokban, szeretné megvásárolni és eladni, segítsünk neki ebben a dologban. Az arany meglétét közjegyző által hitelesített okirat tanúsította, ezt Wanta egy izraeli üzletembertől vette, ő pedig egy Fazekas Attila nevű kanadai úrtól.
Ellenőrizték, hogy miféle arany ez?
Az arany eredetét Wanta úr titkosan kezelte, később kiderült, hogy ő sem ismerte. Bizonyos dokumentumokat azonban átadott. Nagyon jó kapcsolatban voltunk a Winter Bankkal, amelynek a tulajdonosa és vezetője a magyar származású bécsi bankár, Moskovics úr volt. Ő volt ebben az időben a legnagyobb aranykereskedő Bécsben, és azt a tanácsot adta, hogy ne foglalkozzunk ezekkel a papírokkal, mert ebből úgysem lesz semmi. Ezt elmondtam Wanta úrnak, de ő ragaszkodott az üzlethez.
És mégis elvállalták az ügyletet?
Azt mondtuk, hogy a Plantronik mint vámszabad területi társaság megfelelő díjazásért elvállalja a tanácsadást és a közvetítő kereskedést, amennyiben Wanta úr garantálja az arany meglétét. Wanta úr elkezdte árulni az aranyat a saját összeköttetésein keresztül, és vitte magával a Plantronikot, mint ajánlattevő és kereskedelmi tanácsadó partnert. Járt Genfben, Zürichben, Szingapúrban, legalább fél évet dolgozott rajta, persze teljesen eredménytelenül. A nagy mennyiség és a hiányos dokumentáció elriasztották a potenciális vevőket, akiknek egy része maga is közvetítő vagy szélhámos volt.
Végül Zürichben talált egy vevőt, egy gazdag arab két, Svájcban élő fiát. Ők hajlandóak lettek volna megvenni, banki okmányokkal igazolták, hogy van elegendő pénzük. Wanta persze nem tudott szállítani, ami végső soron nem tekinthető csodának, hiszen az arany csak papíron létezett. Úgy tudom, a vevő ezért feljelentette Wantát, akinek Svájcban kellemetlenségei lettek az ügyből.
A kanadai Fazekas úr ki volt?
Mikor visszajöttem Budapestre, Fazekas úr felhívott telefonon, és elmondta magáról, hogy Kanadában élő, magyar származású fogorvos. Telefonszámomat attól az izraeli úrtól kapta meg, akinek ő eladta, majd aki később Wantának továbbadta az arany meglétét igazoló papírokat. Fazekas úr elmesélte, hogy egy arizonai hölgytől kizárólagosságot vásárolt ennek az aranynak az értékesítésére pár tízezer dollárért, és utána ezt próbálta meg továbbadni. Tulajdonképpen nem tudom, hogy valójában miért hívott fel, talán még reménykedett valamilyen folytatásban. Azóta sem hallottam felőle.
Nyilvánvaló szélhámosság volt, valaki kreált egy dokumentációt, hogy van ennyi arany, közjegyzővel hitelesíttette, és eladta mint kizárólagos lehetőséget. Sok ilyen átverés volt és van, emberek megpróbálnak úgy pénzt keresni, hogy nem létező árura egy viszonylag kisebb összegért kizárólagosságot adnak, ami a később várható haszonhoz képest elhanyagolható befektetésnek tűnik.
Hogy lehet az, hogy Wanta és ön is bedőltek ennek a lehetőségnek?
Wanta úr ebben az időben nem volt rossz nevű üzletember Bécsben, volt pénze, és neves, befolyásos emberek látogatták az irodáját. Nem lehet azt mondani, hogy egy nulláról indult szélhámos lett volna. Gondolom, a nagy haszon lehetősége megszédítette. A mi részünkről más volt a helyzet. Mi informáltuk Wanta urat, hogy az általunk felkért neves szakértő nem látja valósnak és lebonyolíthatónak az ügyletet. Wanta úr ennek ellenére ragaszkodott a lebonyolításhoz, kereskedelmi-pénzügyi tanácsadást kért és kapott. Ezért a tanácsadásért díjat és költségtérítést fizetett nekünk. Ha lett volna arany, a mi segítségünkkel haszonnal tudta volna eladni.
Igaz lehet, hogy az oroszokkal is üzletelt?
Erről nem tudok. Magáról azt állította, hogy CIA-ezredes volt, és egy búvárhajó-balesetben megsérült, ezért kicsit dadogott. Az biztos, hogy voltak amerikai kapcsolatai Bécsben, és pénze is, hogy utazgasson. Úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas katonatiszt, akinek maradt valamennyi befolyása. Katonapolitikai mániákus volt, azt állította, hogy a konzervatív lobbi belső tagja.
Miért állítja Wanta most azt önről, hogy a KGB-nek dolgozott?
Ez hülyeség, Wanta megbolondult, sohasem volt semmi közöm a KGB-hez. Amikor bemutattak neki, valószínűleg még élő oroszt sem látott. A Kelet-Európából jött üzletemberrel való új kapcsolat a felfedezők mámorával tölthette el, és kiszínezte a történetet. Mivel az arany nem létezett, és semmilyen más közös tevékenység sem zajlott, valószinűleg valahogyan mégis érdekessé kellett tennie a kudarcát. Bécsben ebben az időben nagyon szívesen beszéltek a KGB-ről, a CIA-ról, a kereskedők között minden kávéházban erről folyt a szó. Valóban le is buktattak ott néhány kémhálózatot, de ehhez szerencsére semmi közünk nem volt.
Az orosz államadósság lebontásában való részvétele kitűnő orosz kapcsolatokról árulkodik.
Igazán jó orosz kapcsolataim inkább csak voltak, de azoknak az embereknek, akikkel folyamatosan kapcsolatban állok, ma is vannak jó orosz kapcsolataik. Az orosz tőke, az orosz ipar, energiaipar nem elhanyagolhatóak. Aki ezen a kelet-európai piacon tevékenykedik, és nincsenek orosz kapcsolatai, az nem tud jelentősebb eredményeket elérni.
A titkosszolgálati berendezések behozatalából miért lett hatósági ügy?
Ez az üzlet a politika áldozata lett. Eljutott egy bizonyos fokig, gyors befejezését műszaki fejlesztési problémák akadályozták. A kormányváltás után a Fidesz ezt a programot egyszerűen leállította. A folytatásról nem tudtunk megegyezni, a szállítások leálltak, a szállítók érvényesítették kártérítési és kötbérigényeiket. Az ügylet részleteit minden illetékes hatóság többször kivizsgálta, és megállapították hogy nem történt bűncselekmény, de még szabálysértés sem. Az ügy jogerősen le van zárva. Nemcsak a magyar titkosszolgálatnak szereztük be ezeket az eszközöket, dolgoztunk a lengyelekkel is.
Kulcsár Attilával is hírbe hozták: Bécsben találkozott vele, miután az exbróker elmenekült az országból.
Kulcsárral nem csak Bécsben találkoztam. Amikor még nem volt botrány, a budapesti üzleti és politikai társaság közkedvelt figurája volt, sokan mutatkoztak szívesen a társaságában. Én nem voltam sem a befektetője, sem üzleti partnere, egyszerűen csak egy ismerőse a sok közül. Az igaz, hogy amikor Bécsbe menekült, de még nem körözték, felhívott telefonon, és kérésére találkoztunk az egyik szálloda halljában, ahol megittunk egy kávét. Védőügyvédet szeretett volna, illetve Ausztriára vonatkozó egyéb tanácsokat, de közöltem vele hogy ezekben a kérdésekben sajnos nem tudok segíteni.
Rieb Györggyel, az FTC elnökével már az orosz államadósság terhére létrejött ügyletekben is együttműködtek.
Őt nagyon régen ismerem, már a papáját is ismertem. Egymás mellett fejlesztettük az üzletünket, a Fradi véletlenül került képbe, amikor Rieb úr, a Fradi régi támogatója és elnökségi tagja, megkérdezte egy vacsorán, hogy mit tehetnénk, mert a klub a csőd felé közeledik. Ez jó régen volt, Kevin McCabe urat, neves üzleti partneremet akkor még nem érdekelte a Fradi, de egy év múlva már igen. Miért is tagadnám, hogy az orosz államadósság hasznosításában is dolgoztunk együtt Rieb úrral, Moszkvics és Zil kocsik importjával, illetve reexportjával foglakoztunk.
Miért tartják MSZP-közelinek?
Nekem még a papám sem volt MSZMP-tag, és 1979-ben kiléptem még a KISZ-ből is. Az igaz, hogy MSZP-kormányok idején is kötöttük nagy üzleteket az állammal. A Fradi-üzlet is MSZP kormány alatt köttetett, pedig ez erősen jobboldali árnyalatúnak tűnik a számomra. Pártsemlegesek vagyunk, és ezt sokan nem tudják vagy akarják megérteni.
Egy magyar Nádor
Szász András mindenhol megfordult, ahol nem kellett volna, és mindenkivel kapcsolatba került, akiknek hallatán kiráz minket a hideg.
1982-ig a műszaki berendezések előállításával – és a COCOM-listás termékek leutánzásával foglalkozó – Intranszmansnak dolgozott, majd a rendszerváltásig egy osztrák elektronikai cég alkalmazottjaként külföldön, többek között a Szovjetunióban és a Közel-Keleten. Ebből az időből származtak azok az orosz kapcsolatai, amelyeket az orosz–magyar államadósság lebontásában próbált kamatoztatni a kilencvenes évek közepén.
Az 1994-es választások előtt egy fogadáson megismerkedett Máté Lászlóval, az MSZP akkori pénztárnokával, majd 1995-ben már mint – a Máté családi vállalkozásának titulálható – Famáka Kft. ügyvezetője szorgoskodik azon, hogy az orosz államadósság egy részét lebontsák. Szász személyesen ismerte a moszkvai ZIL-gyár vezérigazgatóját, Jevgenyij Brakovot és a nagyhatalmú moszkvai polgármestert, Jurij Luzskovot is, így aztán 1995 márciusában a Famáka Kft. megkezdte a ZIL teherautók szállítását.
Szász nemcsak az orosz tűzhöz volt közel, hanem a magyarhoz is: az orosz államadósság lebontásának feltételeit szabályozó titkos kormányhatározatot csak 1995. május 11-én, tehát jó két hónappal a ZIL-ek szállításának megkezdése után fogadták csak el.
Szász közben tető alá hozott egy másik, ugyancsak közel tízmillió dollár értékű ügyletet, amely Aleko típusú személykocsik behozatalára vonatkozott, és amelyre barátja, Rieb György cége pályázott. Később mindkét, összesen húszmillió dollárt kitevő tétel kezelését a Famáka Kft. utódja, a Lorry Kft. vette át, és vállalta, hogy megfizeti az államnak járó 11,6 millió dollárt. Ennek – más vállalásokkal kiegészülve – csak a töredékét fizették be 1998 végéig az államkincstárba, de ekkor Máté már nem szerepelt a tulajdonosok között, és Szász sem volt már ügyvezető.
(Hogy a Fidesz-kormány idején készült nagy leltár óta készült-e elszámolás az orosz államadósság lebontását intéző magyar cégek fizetési kötelezettségeinek rendezéséről, arról nincs információnk.)
A nagy dobást és a Szász állítólagos titkosszolgálati múltjára való utalások erősödését a később hírhedtté vált Nádor'95 Rt. létrehozása jelentette, amelyet 1995. január 20-án alapított azzal a Bartha Delbárral, aki korabeli lapértesülések szerint akkoriban Szokai Imrének, az ÁPV Rt. elnökének volt a felesége. A cég fb-elnöke pedig Máté László sógora, Matyók György volt. Az orosz államadósság lebontásában a cég nem vett részt sikerrel: sem a ZIL-ek, Moszkvicsok és Ladák behozatala, sem a metrókocsi-üzlet nem jött össze.
Utóbbi összefüggésben van egy nagyrészt megvalósult, majd politikai üggyé vált projekttel: titkosszolgálati berendezések az orosz államadósság terhére történő behozatalával. A nemzetbiztonsági szakszolgálatok ugyanis a rendszerváltás óta le akarták cserélni lehallgató berendezéseiket korszerűbbekre, igényüket nagyrészt a rendszerváltás után megnövekedett bűnözési hullámmal magyarázták. Annyi szabad pénz – körülbelül tízmilliárd forint – azonban nem volt a költségvetésben, hogy a valódi szándék kiderülése nélkül meg lehessen ezeket külföldi gyártótól vásárolni, így került be az ügylet az orosz államadósság lebontásába.
Az üzlet lényege az volt, hogy az adósság terhére az oroszok metrókocsikat gyártanak ötvenmillió dollár értékben, ezeket a Nádor'95 továbbértékesíti, és az így befolyó pénzből fizeti ki a titokban francia, illetve izraeli cégektől megrendelt berendezéseket. Ám a konstrukció bedőlt, így az Erős János irányítása alatt álló Kereskedelmi és Hitelbank is belépett a képbe hitelezőként. Dollárhitelt nyújtottak a Nádornak, a hitel fedezetét a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat bérleti díja jelentette, amit a Pénzügyminisztérium garantált.
Nem csoda, hogy ez az ügyletsorozat az 1998-as kormányváltás után felkeltette a figyelmet, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának úgynevezett Nádor-albizottsága hosszan vizsgálta a konstrukciót. (Ennek részleteiről lásd Ószabó–Vajda: Guruló Rubelek II. című írását, Élet és Irodalom, 2000. február 25.)
A HVG 2008. márciusában azt írta, hogy bár az ötvenszázalékban Szász tulajdonában lévő cég 2007 nyarán végelszámolásról döntött, vagyona nem elegendő az összes hitelező kielégítésére, így végül a K&H Bank felszámolást kezdeményezett a részvénytársaság ellen. Később további három hitelező is előkerült, akiket a felszámoló nem nevezett meg, mondván, hogy a cég szinte valamennyi ügylete államtitok. A Nádor'95 Rt ekkor már öt éve gyakorlatilag nem működött, nyolc éve mérleget sem adott be a cégbíróságra, viszont 26 millió dolláros kártérítési pert indított az állam ellen – a cég arra hivatkozik, hogy az eredetinél többe kerültek a berendezések, amit végül a megrendelő nem fizetett ki.
A nemrég a Fradi angol befektetője képviseletében felbukkant Szász korábban Princz Gábor Postabank-vezért is próbálta már megmenteni úgy, hogy angol befektetőt akart hozni – azt is az orosz–magyar államadósság lebontásába bevonva. Az ötlet állítólag Máté Lászlótól származott, de Szász is többször eljárt az ügyben, és 1998 márciusában, nem sokkal a választások előtt született egy titkos kormányhatározat arról, hogy feltőkésítik a Postabankot az államadósság terhére a következőképpen: a londoni Singer and Friedlander angol bankcsoportnak eladják a még meglévő államadósságcsomagot, és az így kapott 18 milliárd forintot tőkeemelésre fordítják. (Ennek részleteiről lásd Ószabó–Vajda: Bank Bán IV. című írását, Élet és Irodalom, 1999/24. szám)
A Postabank „angol befektetőjéről” azonban hamar kiderült, hogy csupán úgynevezett legal owner, azaz nem a saját nevében kíván az ügyletben eljárni, a megbízóit viszont nem fedi fel. Az ügylet végül meghiúsult, de elsősorban az idő rövidsége, nem az ötlet abszurditása miatt. A Singer and Friedlander tavaly márciusban felbukkant a debreceni reptérre kiírt tenderen is. Szerencsére nem az általa vezetett konzorcium nyert, mert ha az ember az interneten ma beüti a Singer and Friedlander nevet, akkor azt látja, hogy a Man-szigeteken bejegyzett cég ellen tavaly októberben felszámolást kezdeményeztek, és banki tevékenységét azonnali hatállyal felfüggesztették. Hogy ez a cég azonos-e azzal, amelyik tíz éve a Postabankot akarta megmenteni, és hogy vajon kik is állnak pontosan mögötte, azt csak találgathatjuk.
Vajda Éva
A cikket itt lehet kommentálni