Itt van ez a málhás hátizsák a hátam mögött a földön. Tíz éve nézegetem, a régi siklóernyőm van benne. Pár hónappal azután hoztam be, hogy az Index ebbe a Flórián téri épületbe költözött, 2009 augusztusában. Egy éve dolgoztam az Indexnél, és épp kórházban feküdtem egy zűrös magánéleti időszakot követő komoly ernyős baleset után. Csak reméltem, hogy egyszer majd rendbe jönnek a dolgaim, a szó minden értelmében megint lábra állok, és bejöhetek megnézni az új helyet.

Pár hónappal később, két mankó és a testvérem segítségével valahogy bebicebócáztam papírokat intézni, és persze megnézni az új irodát. A volt dohánygyári épületben kialakított, irdatlan belmagasságú iroda hatalmas terei, amiket csak a masszív vas tartóoszlopok sorai tagoltak, teljesen lenyűgöztek. Soha ilyen menő környezetben nem dolgoztam még.

Pár hónappal később már elég jól voltam hogy végigüljek napi 8 órát, és elkezdtem bejárni. Addigra a szerkesztőség tökéletesen belakta az új teret, és a mindenkori Index-irodákat jellemző, inspiráló organikus káoszt is sikerült teljes egészében átmenteni, olyannyira, hogy az ernyőm se nagyon szúrt szemet senkinek. Ekkortájt derült ki, hogy az iroda ugyan szuper, de valahogy mégis van valami a Flórián tér környékében, ami – legalábbis nekem – megszokhatatlan. Talán az épületet körbeölelő forgalmas hídlehajtó, a balkáni hangulatú aluljáró és üzletközpont, a betondzsungel, nem tudom – vannak a városnak ilyen, számomra befogadhatatlan részei.

Akkoriban rengeteget költöztem, és bár tudtam, hogy nem fogok többet siklóernyőzni, arra mégsem álltam készen, hogy magán az ernyőn túladjak. Mivel macerás volt mindig költöztetni, egyszer behoztam az irodába, és letettem a székem mögé.

Eltelt egy évtized, és ezalatt nem nyúltam hozzá. Most viszont muszáj, mert jövő hétfőtől új irodába költözik az Index, és mindent össze kell csomagolnunk: itt az idő elengedni a siklóernyőt is.

A költözésnek elsősorban anyagi oka van: az új hely olcsóbb. Járulékos előny, hogy a Kolosy tér, ahova megyünk, izgalmasabb környék, és az is pozitívum, hogy nem egy felüljáróra néznek majd az ablakok. Igaz, a kollégák közül többen szeretik a suhanó kocsik mozgalmasságát, meg ahogy az épület beleremeg, amikor egy-egy nagyobb kamion átdöccen a dilatációkon. A Kolosy téri épület viszont sajnos építészetileg nem olyan különleges, mint a mostani: eleve irodának épült.

A nagy, bő ötméteres belmagasságnak és az egyterű irodának azért voltak hátrányai is. Az egyik ilyen a kiismerhetetlen akusztika. Azt például általában elég jól értettem, hogy a terem túlsó végén miről beszélgetnek egymás közt a képszerkesztők, de amit a velem szemben ülő Nyilas Gergő mondott, azt csak nehezen. A mennyezetről lógó neonlámpákat meg 11 év alatt se sikerült úgy csoportosítani, hogy ha valamit felkapcsolunk, senki se tiltakozzon.

Szóval most búcsút veszünk mindettől. A volt főszerkesztők, Uj Péter és Dudás Gergely emlékszobáitól. A sokáig az egyik WC-vel közös szellőzésű Büdös Tárgyalótól. Az oldalbejárattól, ahol pár éve a simindexező Fidelitas idétlenkedett. A recepció örökké beázó üvegkubusaitól, a denevérektől és a fejünk felett áthúzó repülőktől.

Péntekre mindent be kell dobozolni. Én elviszem az ernyőt, hogy valaki varrjon belőle a lányaimnak sárkányt. Hétfőn pedig már odaát kezd mindenki. A nagy dobozolás közepette most kicsit mindenki melankolikus, de majd megszokunk ott is.

Az új irodával és a környékével jövő héten, a költözés után fogunk részletesen foglalkozni. Addig még pár cikkel jelentkezünk a mostaniban talált elfekvő tárgyakról, a falakat ékesítő dekorációkról, és megemlékezünk a Flórián tér környékéhez fűződő örök gasztroélményeinkről is.