Napokig gondolkoztam, miért csaptam le rá azonnal, amikor múlt héten Tóth-Szenesi kolléga, az Index főszerkesztője megkérdezte, kell-e valakinek a neki felajánlott VIP-jegy a Puskás Aréna nyitómeccsére (ő addigra már megvette a családi belépőjét). Utoljára talán 1978-an voltam Magyarországon meccsen, még gyerekként, egy kettős rangadón a Népstadionban Komjátival, Nyíllal és Törővel, ami annyira végtelenül hosszú és unalmas volt, hogy stadionnak a közelébe se mentem azóta. Focizni mindig szerettem, a válogatott meccseit is meg szoktam nézni, és az élet úgy hozta, hogy egy-egy bajnokit Londonban és Madridban is láttam, de reményeim szerint ezzel a stadionlátogatást egy életre letudtam.

Végül arra jutottam, hogy azért akarok ott lenni a Puskás nyitómeccsén, hogy próbára tegyem magam. Mert könnyű a fotelből dühöngeni a 190 milliárdért (határon belüli állampolgáronként 19 ezer forintért) megépített focistadionon egy olyan országban, ahol a nagyhatalmú miniszterelnök mániája miatt az élsportba számolatlanul ömlő közpénz verseny és fejlődés helyett szervilizmust, pazarlást és feudális viszonyokat teremtett. De vajon akkor is csak dühöt érzek, ha a helyszínen nézem végig a NER legfontosabb szentélyének ceremoniális felavatását?

Azt ugyan továbbra sem tudom, hogy a Puskás Aréna valaha is kitermeli-e legalább a működési költségeit, de amikor felértem a helyemre, percekig csak ájultan néztem, hogy mennyire menő az egész. Biztos nem mindenki annyira kényelmes, szinte pont a felezővonalra néző bőrfotelkében terpeszkedett, mint amivel engem dobott meg a jó sors (pontosabban a Kiemelt Beruházások Kormányzati Központja), de ettől függetlenül

Óriási, de mégsem érzi benne magát elveszettnek az ember, a látvány, a fények, a hangosítás döbbenetes, impozáns a masszív és mégis légies tető acélszerkezete, és amikor a monstrum zengeni kezd a két oldalon a sok tízezernyi, egymásnak felelgető szurkolótól, hogy HAJRÁ! és hogy MAGYAROK!, az borzongató és felemelő.

Akkor ott tényleg nem azon lamentáltam, hogy mennyit lophattak ki belőle, évente mennyibe fog kerülni a fenntartása, és mennyire tökéletesen idézi fel ez az egész a Colosseumot és a császárkori népszórakoztatást. Hanem hogy mennyire végtelenül izgalmas hely ez a modern stadion így, hogy tele van, és milyen jó lesz benne nemsokára a magyar válogatottnak szurkolni. Bő háromnegyed órával a meccs előtt érkeztem, és csak szívtam, szívtam magamba a hangulatot és az érzést, hogy a körülöttem lévő tízezrekkel valami nagy, nehezen körülírható közös dolog része vagyok.

Aztán hirtelen nem csak a VIP-ben, de körben, az egész stadionban mindenki, de tényleg mindenki felállt, és két a pályát körbesétáló gyerekkel együtt elénekeltek egy érzelgős dalt arról, hogy mi mind egy vérből valók vagyunk. Tudtam, hogy már hallottam, de fogalmam nem volt, valójában mi az, csak a refrén vége volt ismerős a Dzsungel könyvéből, miközben azért gyanítottam, hogy

A VIP-ből szinte kinéztek, amiért a seggemen maradtam, és tényleg nehéz volt nem felállni ekkora nyomás alatt, de én csak a Himnusznál szoktam felállni, és pont a napokban láttam egy műsort arról, hogy milyen messze elmennek az emberek, hogy alkalmazkodjanak az elvárásokhoz, így hát dafke ülve maradtam. Így lázadtam 2019 novemberében a Puskás Aréna megnyitóján.

Közben gyorsan rákerestem, hogy mit énekelnek, és kiderült, hogy az Ismerős Arcok nemzeti érzelmű rockzenekar Nélküled című gigaslágere szól. Ma is tanultam valamit, és azért egy piros pontot így is beírtam a szervezőknek, amiért nem a Székely Himnuszt választották Csaba királyfival és a sziklaként porló székelyekkel, amit egyébként valaki megmagyarázhatna végre, mert ha Péter a kőszikla, a stabil alap, amire az egyház épül, akkor a székelyek metaforikus sziklája miért porlik annyira? Amúgy semmi bajom a székelyekkel, sokasodjanak, gyarapodjanak, nem őket, csak a bugyuta, hatásvadász szövegeket nem bírom.

A lázadásom másik oszlopa egy Soros Györgyről szóló friss könyv. Mit akar Soros? a címe, el kéne döntenem, hogy ér-e az Indexen egy recenziót, ezért most minden szabad percemben ezt olvasom. A kezemben volt a NER-VIP-ben is, és ahogy fel-felálltam a sor szélén, hogy átengedjem az embereket, néhány egészen vicces pillanatot okozott, már persze ha viccesnek lehet nevezni még bármi ilyesmit a Soros-téboly kitörése óta. Közben fél szemmel mindig a kivetítőt lestem, mert az volt a titkos tervem, hogy ha rám téved a kamera, felmutatom a könyvet. Jó terv volt, de érthető módon inkább cuki szurkológyerekeket mutogattak...

Később még egy piros pontot beírtam a műsor összeállítóinak, bár emiatt is kétlelkű voltam. Borzasztóan szerettem volna megtudni, hogy reagálnak a szurkolók, ha Orbán Viktor beszédet mond. Mert

Ezt leírni már csak azért sem nettó rosszindulat, mert a Puskás Aréna (a politikusok szerepeltetését leszámítva) valóban hatásos imázsfilmjét Orbán képes volt a saját Facebook-oldalán publikálni, hogy mindenki pontosan értse, kinek köszönhetjük a nagy jót. Jól emlékszem rá, amikor a Fradi stadion avatásán kifütyülték, és iszonyú kíváncsi voltam, hogy ez most is megtörténik-e. De Orbán Viktor nem mondott beszédet, így ez sosem fog kiderülni.

Közvetlenül a meccs előtt, a lejáró másik oldalán leült mellém valaki, aki némi vizsgálódás után Áder Jánosnak bizonyult. Az államfő is lázadó lehet, mert bár fogalmam sincs, felpattan-e a Nélküled hallatán, de a NER-VIP két bevett őszi öltözéke, a testhezálló pufimellény/pufikabát + farmer és a szűkített kék öltöny + kézzel varrott barna bőrcipő kombók egyike sem késztette némileg komor, de legalábbis visszafogott öltözéke lecserélésére. Egy szurkolói sál – ez volt az összes engedmény, amire hajlandó volt.

Az viszont mindenképp érdekes, hogy az államfő nem a NER-VIP überelitjének fenntartott fűtött páholyok valamelyikébe ült be, ám hogy ennek mi a kremlinológiai jelentése, azt ott és akkor nem tudtam felmérni. Az biztos, hogy catering csak a páholyok népének járt.

Az államfő nonkonform meccsnézési szokásairól még annyit tudok elmondani, hogy amikor Szalai Ádám belőtte a szépítő gólunkat, a teljes stadionnal ellentétben ülve maradt és nem üvöltött, igaz, mindkét kezét a magasba lendítette. A szünetben a VIP-szektor fűtött-parkettázott előterében nézelődtem, álltam Harrach Péter mögött a vécésorban, és belefutottam a frissen visszaszinglisedett Rogán Antalba is. Mivel a mobilján lógott, nem tudtam lecsapni rá hogy akkor vagyonmegosztásilag miben maradtak Cecília asszonnyal:

A kabinetminiszter visszasurrant a páholyába, én pedig azzal szembesültem, hogy itt bizony nem mondják be, mikor van vége a szünetnek – már percek óta ment a második félidő. Visszalibbentem Áder mellé, a meccs pedig láthatóan ott folytatódott, ahol abbamaradt: akár védekeztek, akár támadtak, az uruguayiak valahogy mindig többen voltak, ami annak a csalhatatlan jele szokott lenni, hogy az adott csapat fölényben van. Most sem volt másként: a vendégek lefociztak minket, mi meg küzdöttünk, és ha lehetett, nyomtunk, ahogy bírtunk, de hát a sportszeretők ezt úgysem tőlem tudják meg.

Elkezdtem fázni, és miközben én egyet se kaptam, Áder lábainál kiszúrtam két ingyen osztogatott, bontatlan polártakarót.  Amikor a péntek esti kocsmázáson elmeséltem, hogy nem kértem el egyet sem, a kollégáim szervilizmussal vádoltak, de szerintem nem értették, hogy valahogy az adott helyzetben pimaszságnak tűnt volna, ha a köztársasági elnöktől kérek takarót. Pedig tuti, hogy kedvesen bólintott volna, hogy persze, vegyem csak el. A másik, amit ingyen osztogattak, a Mandiner különszáma volt. Először teljesen megdöbbentem, hogy itt mindenki Mandiner-olvasó, aztán felvettem egyet a földről, és minden világos lett.

A meccs végén a stadion pillanatok alatt kiürült, a beígért káosznak nyoma sem volt, és negyedórával később már a metrón melegedtem.

(Borítókép: Orbán Viktor a Puskás Aréna nyitómeccsén. Fotó: Huszti István / Index)