Az Index cikksorozatot indított, amelyben bemutatjuk, hogy Magyarország régióinak legszegényebb járásaiban hogyan készülnek fel honfitársaink a télre és a közelgő ünnepekre. A negyedik részében a Dél-Alföld legszegényebb járásába, a Bácsalmási járásba látogattunk el. A statisztikák szerint a térség nem küzd komoly munkanélküliséggel, mégis a lakosság átlagos bevétele messze elmarad a régió más járásaiétól, emellett a foglalkoztatottság szintje messze itt a legalacsonyabb. Az általunk bejárt települések látképe olyan, mintha még a rendszerváltás előtti időkben járnánk, és mint megtudtuk, nemcsak a térség építészete, hanem a fizetések is el vannak maradva, méghozzá közel 30 évvel. Riport a szocializmus árnyékában maradt szegénységből.
Az idei évben nagyon kemény télre számítanak a meteorológusok, ami óriási nehézséget jelent az elszegényedő, gettósodó településeken élő szegények számára. Szeretnénk, ha nem feledkeznénk el róluk csak amiatt, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben élnek, ezért Halász Levente geográfus segítségével cikksorozatot indítottunk, amiben bejárjuk Magyarország régióinak legszegényebb járásait, hogy megnézzük és bemutassuk, miként készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink. Az első részben a Zalaszentgróti járást mutattuk be, a másodikban a Devecseri járásba, a harmadikban pedig a Sellyei járásba látogattunk el. Ezúttal a Bácsalmási járásban élők helyzetét néztük meg.
Szakadó esőben érkeztünk meg a Bács-Kiskun vármegyében található Bácsalmási járásba. A szélsőséges időjárás miatt arra számítottunk, hogy nem sok emberrel fogunk találkozni az utcán és a kertekben, de legnagyobb meglepetésünkre már Katymár határában megláttunk egy férfit az út szélén. Kiszálltunk az autóból, hogy megkérdezzük, mit csinál ebben az embert próbáló időben a főút szélén, viszont mielőtt megszólalhattunk volna, Enci megelőzött minket.
Én csak összeszedem a vihar által letört ágakat
– védekezett Enci, miközben a háta mögött rejtegetett egy fűrészt.
Miután elmagyaráztuk neki, hogy nem rendőrök vagyunk, utána sokkal beszédesebb lett, és bevallotta, amit már amúgy is sejtettünk, hogy nemcsak a letört fadarabokat szedi össze, hanem bizony rásegít a fűrészével arra, hogy bizonyos ágak a földre hulljanak. Mint kiderült, Encit elhagyta a felesége, azóta egyedül neveli gyermekét, havi 54 ezer forintból.
A pénzem gyakran már kenyérre sem elég, nemhogy tűzifára
– magyarázta, miközben felpakolta kerékpárjára az ágakat, majd elköszönt
A község Kádár-kockái közé beérve úgy éreztük magunkat, mintha visszautaztunk volna az időben. A település egyszínű képét csak néhány, még a lakóházaknál is rosszabb állapotban lévő, a szocializmusból itt maradt állami épület törte meg, valamint néhány szintén romos parasztház. Az egyik kisbolt felett még ott virított az „Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet”, vagyis az ÁFÉSZ Kádár-korszakból hátramaradt logója. A bolt előtt három idősebb ember állt, mindegyikük sört tartott a kezében. Nem beszélgettek, csak révedtek maguk elé a bolt eresze alá húzódva, és időnként kortyoltak egyet. Amikor kiszálltam az autóból, és megszólítottam őket, akkor ketten egyből elfordultak, viszont a harmadik férfi szóba állt velem.
Kiderült, 95 ezer forint rokkantsági nyugdíjat kap havonta, emiatt ő nem részesül az önkormányzattól tűzifában, annak határát ugyanis 85 ezer forintos havi jövedelemnél húzták meg. Együtt él a fiával, így a havi kiadásaikat tudják fedezni, annyit viszont nem tudtak félrerakni, hogy egész télre meg tudják venni a tüzelőt.
Hitelre kapom meg a tűzifát, aztán majd szépen, lassan visszafizetem
– magyarázta, majd elkezdett mesélni a régi szép időkről, még a rendszerváltás előttről.
A történeteihez már az épített környezet is megadta az alaphangot, de a polgármesteri hivatalba lépve sem múlt el a nosztalgikus hangulatunk, ugyanis a bútoroktól kezdve a csempéig minden olyan volt, mintha évtizedek óta nem nyúltak volna semmihez.
Katymár polgármestere, Liptákné Piller Anita éppen a település gazdasági helyzetéről tárgyalt kollégáival.
Bajban vagyok, mert panaszkodni sem akarok, de hát nem túl rózsás a helyzet
– kezdte Liptákné Piller Anita, majd hozzátette, hogy szerinte nem kell túl nagy elemzést végezni ahhoz, hogy egyértelmű legyen, „elhanyagolt” település az övék.
A polgármester kifejtette, hogy a településen az önkormányzat a legnagyobb munkáltató, többek között azért is, mert a szociális otthonukban 20 alkalmazottjuk dolgozik, az önkormányzat pedig 10 fővel üzemel, emellett van műhelyük, konyhájuk, óvodájuk is. A rászorulóknak viszont csak a közfoglalkoztatáson keresztül tudnak segíteni. Elárulta azt is, hogy ugyan működik a közelben egy tejüzem – ami viszonylag kedvező feltételeket nyújtó munkahelynek számít –, és van egy baromfifeldolgozó üzem is, azonban utóbbi a polgármester szerint „embertelen” életvitelt követel meg.
Munkahelyből a statisztikák szerint sincs hiány a térségben, a problémát a fizetések mértéke jelenti.
Éves szinten 900 ezer forint az átlagjövedelem. Hangsúlyozom, éves szinten. Engem csak most választottak meg polgármesternek, de előtte is jó munkahelyem volt, ugyanis 32 évet az önkormányzat pénzügyi osztályán dolgoztam garantált bérminimumért
– példálózott saját történetével a polgármester, aki elmondta, a térségben jó helyzetben lévőknek számítanak azok, akiknek rendes, bejelentett munkahelyük van, de ők is csak a garantált bérminimumot kapják meg, ami jelenleg bruttó 326 ezer forint, ez kedvezmények nélkül nettó 216 ezer 800 forint.
A településen számtalan elhagyatott, romos ingatlan található, ezeknek a tulajdonosai már nem élnek, esetleg a távolabb élő leszármazottjaik nem foglalkoztak az örökségükkel. Liptákné Piller Anita szeretné, ha ezeket az elhagyatott telkeket rendbe tenné az önkormányzat, ám jelenleg nincs erre anyagi kapacitásuk. Egy kis reményt ad számára az, hogy a falusi csoknak köszönhetően egy-két fiatal pár náluk vásárolt otthont, így bízik abban, hogy egyszer az elhagyatott épületek és telkek is gazdára találnak majd. A beszélgetés végén pedig megjegyezte, hogy ha egy faluban jártunk, akkor már az összesben jártunk. Hamar kiderült, hogy igaza van.
Katymár után a határ menti Kunbajára indultunk. Ahogy áthaladtunk a járás településein, mindenhol ugyanaz a táj fogadott minket: Kádár-kockák Kádár-kockák mellett. A szocializmusba illő látkép hangulatát tovább erősítette, hogy az úton előttünk éppen egy A-s rendszámú Lada haladt – és nem az új rendszerből származó A-s rendszám, hanem a klasszikus három betű-három szám felosztású. Aztán megérkeztünk Kunbaja határába, ahol az egykori KISZ-nyaraló mellett parkoltuk le autónkat. Az omladozó épülethez legközelebbi utcában ismertük meg Pétert, aki elmesélte nekünk, hogy a menekültválság legsúlyosabb napjaiban számtalan ember rejtőzött el az egykori üdülő romjai között, emiatt a mai napig járőröznek a környéken a határvadászok.
Péter 160 ezer forintból él havonta, ami első hallásra nem hangzik annyira vészesen a környék átlagához képest, azonban kiderült, hogy néhány éve adósságspirálba került.
Édesanyám beteg lett és hitelt kellett felvennem, mert nem tudtam fizetni a kezeléseit és a gyógyszereit. Azóta a nyugdíjam jelentős részét el kell utalnom a banknak, így nem tudok félretenni. Aztán amikor jön egy nagyobb kiadás, mert elromlik valami, vagy tűzifát kell vennem, újra a bankhoz kell fordulnom
– magyarázta Péter, és hozzátette, hogy gyakran nem is tud időben fizetni a banknak, ami miatt még a késedelmi díjakat is felszámolják neki.
A településen találkoztunk egy középkorú hölggyel is, aki éppen hazaért a munkából. Ő elmondta, hogy havi 200 ezer forintot visz haza, de általában kijön a pénzéből, azonban az idei tél különösen nehéznek ígérkezik számára, ugyanis beomlott a kéménye, amit 450 ezer forintért csináltak meg. Az édesanyja még él, de nem tud segíteni, mert ő csak 63 ezer forint nyugdíjat kap, így neki kellett megoldania a váratlan kiadást.
Kunbaja és Bácsszőlős között az úgynevezett Telekiszőlőkön áll néhány ház. Ezeknek többsége lakatlan, azonban az egyik ilyen „senkiföldjén” lévő épületben él a 78 éves Ági néni és férje. Ők idős koruk miatt már gázzal fűtenek, ami nem olcsóbb, mintha begyújtanának a kandallóban, de már nem tudják felvágni a fát.
Nagyon drágák a boltok, és évről évre nehezebben jövünk ki a nyugdíjunkból, de itt a környékben mindenkinek problémát jelent a tél
– magyarázta Ági néni, aki elárulta, hogy ő 104 ezer forintot, míg férje 140 ezer forintot kap havonta, azonban ebből 40 ezer forintot gyógyszerekre kell költeniük.
Erre a kijelentésre azonban rácáfolt egy tataházai fiatal hölgy, aki elmondta, hogy nekik nem okoz problémát a télre való felkészülés, igaz, ennek az az ára, hogy a férje Dunaújvárosban dolgozik, ami több mint 100 kilométerre található a településtől, így napi 3 órát kell vezetnie.
A szintén határ menti Csikériában végre kicsit más települési látképpel találkoztunk. Ugyan az épületek többsége itt is Kádár-kocka volt, viszont annyiban volt változatosabb a falusi táj képe, hogy a kerítéseiken szögesdrót húzódott. Ennek az az oka, hogy volt idő, amikor sok menekült haladt át a településen, így akadnak, olyanok, akik elővigyázatosak.
Miközben az elképesztő látványt vizsgáltuk, a település egyik utcájában meghallottuk, hogy valaki fát vág az egyik közeli házban. Amikor odaértünk, kiderült, hogy egy tizenéves kislány az, aki odahívta nekünk testvérét, Viktóriát.
A fiatal hölgyről kiderült, hogy pécsi önkormányzati képviselő, így nem meglepő módon nem is itt él, azonban hazajött segíteni édesanyjának, mivel fiatalabb testvére hosszú betegség után meghalt.
Csak az ősök maradnak itt
– mondta Viktória, majd elárulta, hogy édesanyja az elmúlt években ápolási díjat kapott az öccse miatt, most pedig munkát keres, csak nincs túl sok lehetőség.
A közel 20 000 lakosú Bácsalmási járást 10 település alkotja. A szerb határ menti térség országos és megyei viszonylatban mind társadalmi, mind gazdasági, mind infrastrukturális szempontból halmozottan hátrányos helyzetű.
Az a típusú etnikai színezetű mélyszegénység, nyomor, amely például az Ormánság, a Bodrogköz vagy a Nagykunság számos településén jellemző, itt nincs, sőt a községek nem váltak etnikai és/vagy szegénységi gettókká. Bácsalmáson és környékén a legfőbb probléma a lakosság alacsony életszínvonala, országos összehasonlításban is rossz átlagos jövedelemszintje, és a rendkívül halovány befektetői aktivitás (a vállalkozások 95%-a mikrovállalkozás, azok versenyképessége is gyenge). Ami érdekes, a munkanélküliségi adatok nem kirívóan rosszak, mégis a Dél-alföldi régió legalacsonyabb foglalkoztatottsági rátájával rendelkezik ez a térség
– magyarázta Halász Levente geográfus.
A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy a járás településeinek nagy részét az államszocializmus alatt fejlesztették községekké, a környező tanyák lakosságát költöztették az itteni tanyaközpontokba, valamint a kedvező agrárpotenciálnak köszönhetően sokaknak tisztes megélhetést jelentett a mezőgazdaság, így a falvakban telepedtek le. Mindez azonban egyre távolabbi múlt. A rendszerváltozás keretében történő markáns társadalmi, gazdasági és ideológiai átalakulás következtében nem sikerült megújítani a térség gazdasági szerkezetét, nem hoztak létre olyan munkahelyeket, amelyek a döntően agráriumban képzettséget és munkatapasztalatot szerzett helyieknek perspektivikus jövőt jelentettek volna. Ezen okok folytán nem meglepő, hogy a Bácsalmási járás az elmúlt három évtizedben népességének több mint harmadát elvesztette, és ez a szomorú tendencia tovább folytatódik.
A szakértő kifejtette, hogy gyenge népességmegtartó ereje és a kilátástalan jövő miatt az összes járásbeli település évtizedenként elveszíti lakosságának 10-15%-át. Főként a fiatalok, a képzettek és a kisgyermekes családok hagyják el végleg a térséget. Az ingatlanpiac befagyása miatt még házaikat sem igazán tudják eladni, vagy kénytelenek meghökkentően alacsony összegért gyakorlatilag „megszabadulni” tőlük.
A legtöbb település olyan, mintha a szocialista időszak építészetét, településszerkezetét, képzőművészetét és hétköznapi kultúráját bemutató skanzenben járnánk. A szabadtéri múzeum kifejezés azért is találó, mert vannak utcák, ahol a házak több mint felét már nem lakják, folyamatosan amortizálódnak, értékük csökken
– fogalmazott Halász Levente.
Az is hozzájárul a települések és a járásközpont sorvadásához, hogy a dinamikusan fejlődő Baja városa közel található, anno és jelenleg is szinte az összes szolgáltatás tekintetében a vonzásközpont funkciót betölti, térségszervező ereje kimagasló.
A térségben nincs sem országos, sem régiós szinten kiemelkedő jelentőségű turisztikai attrakció, így a turizmus felfuttatásában és annak pozitív externális hatásában sem bízhatnak a helyiek.
Szinte példa nélküli az inaktív keresők, az eltartottak, valamint a foglalkoztatott nélküli háztartások magas aránya, a helyi társadalom elöregedése és egészségi állapotának romlása. Mindezt tetézi, hogy kifejezetten rossz a térség egészségügyi, szociális és gondozási ellátottsága. A szociális intézményekre egyre nagyobb szükség mutatkozik, pedig már így is teljes kapacitással működnek.
A hátrányok komplex jellege, a helyiek között egyre gyakrabban észlelhető reménytelenség, illetve potenciális kitörési lehetőségek híján nem valószínűsíthető, hogy gyökeres, a települések jövőjét hosszú távon előnyösen befolyásoló változás történne a térségben
– tette hozzá Halász Levente.