1997 február harmadikán a prágai Bulovka kórház ötödik emeleti ablakából kizuhant Bohumil Hrabal, és emeletekkel lejjebb egy betontetőn halálra zúzta magát. Az írót a kórházban köszvénnyel kezelték, de valójában csak a fájdalmát tudták valamennyire enyhíteni. Az utolsó időkben Hrabal már járni is alig tudott. Éppen hazaengedték volna. Ennyi, ami biztos. A többi csak találgatás.

Madáretetés közben kiesett a kórházi ablakból – szólt a hivatalos verzió. Olyan, mintha ő maga írta volna, ámultak, akik szívesen látják, ahogy irodalmi motívumok visznek némi poézist a brutális valóságba.

Ezt a halált azonban valószínűleg inkább a kórház valamelyik vezetője írta, talán azért, mert kevésbé kellemetlen egy baleset, mint egy öngyilkosság. Vagy talán egy ápolónő vagy egy arra kószáló látogató. Az egykori sajtóhírek szerint állítólag még szemtanú is volt, bár az nem derült ki, pontosan mit is látott. Eszerint az író odatolt a kórterem ablakához egy asztalt, felmászott rá, hogy megetesse az ablakpárkányon üldögélő galambokat, az asztal azonban megbillent, talán fel is borult, Hrabal pedig elvesztette az egyensúlyát, és kiesett az ablakon.

A keményebb lelkek, akik el tudják fogadni, hogy az öngyilkosság lehet az emberi méltóság megőrzésének eszköze, mint például Hrabal fotós barátja, Tomás Mazal, azt gondolják, ezzel a mesével egyszerűen el akarták lopni az ögyilkosságát:

Délután negyed három volt. Kórházi szekrényén pár könyv hevert: Warhol-album, Hegel, Kant és Nietzsche művei. A szekrényben vodkásüveg, Sztálin könnyei. Két napja vitte neki Menzel, és két óra táján talán még lötyögött pár korty az alján.

„Mese! Költői kép, melyen azóta is ő nevet a leghangosabban. Illetve káromkodik, szinte hallom. Szerintem pillanatok alatt döntött azon a végzetes napon.. … egyszercsak összeszedte minden erejét, és úgy ahogy volt, jégeralsóban és pizsamában kivetette magát az ablakon”.