1970. április 7-én Zoboki Sándor, a Magyar Néphadsereg pilótája 9 óra 12 perckor felemelte a MiG-15-ösét a taszári repülőtér betonjáról, öt perccel később azonban megszakadt vele a rádiókapcsolat, és a radarokról is eltűnt. Aznap már másodszor szállt fel, az első útján semmilyen problémája nem akadt.

A légierőnél azt gondolták, hogy lezuhant vagy kényszerleszállást hajtott végre, a felkutatására azonnal három helikopter szállt fel. Két órával később hívták vissza a bajbajutott pilótát kereső helikoptereket, miután nyugati hírügynökségek beszámoltak arról, hogy Zoboki Udinétől nem messze, Risanóban, egy használaton kívül reptéren szállt le a gépével. Alig több mint harminc perc alatt ért oda.

A 25 éves főhadnagy dobbantása rendkívül érzékenyen érintette a honvédelmi vezetést. Háromnegyed évvel korábban, 1969. augusztus 14-én Bíró József százados szintén egy MiG-15-sel Dombóvárnál kivált a kötelékből, és eltűnt. Négy és fél órán át keresték, egészen addig, míg az MTI nyugati források alapján jelentette, hogy Olaszországba szökött. Az Udinéhez közeli Osappóban szállt le, egy, még a németek által épített repülőtéren, aminek viszont nagyon rövid volt a betonja. Bíró végül hasra tette le a gépet, ami kigyulladt, még a katapultülése is működése lépett, de a pilóta ekkora már kiugrott a gépből. A vérző arcát a helyiek látták el, rendőrök később a kórházba is elvitték, és ott hagyták. Végül maga jelentkezett a rendőrségen, de a nyelvi problémák miatt nem értették, hogy mit akar. Eltelt egy kis idő, amíg az olasz hatóságoknak leesett, hogy egy magyar pilóta landolt náluk - mesélte el kalandját Bíró pár éve a Népszabadságnak.

Az akkori Népszabadság viszont csak egy nagyon rövid hírben számolt be a pilóta szökéséről, öt nappal később, a teremelőszövetkezeti jubileumok és a törzsgárdatagok köszöntése között. A Hadtörténeti Levéltár és Irattár ugyanakkor betekintést engedett az akkor szigorúan titkosnak minősített iratokba. Ezekből az derül ki, hogy Bíró szökése pillanatok alatt komoly politikai ügy lett, még aznap több jelentést írt Czinege Lajos, akkor honvédelmi miniszter többek között Kádár Jánosnak, Biszku Bélának és Fock Jenőnek. Magyarország azonnal kikérte Bírót, ám a százados politikai menedékjogot kért, és kapott, így őt az olaszok nem adták ki. A gépét - illetve ami abból megmaradt - viszont igen. Bírót 1969. december 29-én távollétében halálra ítélték, mert "súlyosan visszaélt a dolgozók és elöljárói bizalmával, aljas módon elárulta hazáját, katonatársait, cselekményével pedig lehetőséget és táptalajt biztosított annak a rágalomhadjáratnak, amelyet nyugaton hazánk, dolgozó népünk munkája ellen folytatnak". A halálbüntetés 1970. február 11-én emelkedett jogerőre. Alig két hónappal később Zoboki - akinek korábban rajparancsoka volt Bíró - megismételte a szökést. Erről két nappal később számolt be a Népszabadság, szintén egy pármondatos hírben. Illetve Szabó László, a Népszabadság belpolitikai rovatvezetője írt egy véleménycikket, Az áruló sorsa címmel, de erről kicsit később. A Zoboki-ügy is a hadtörténeti levéltár irataiból ismerhető meg, amelyekre akkor szintén rákerült a szigorúan titkos minősítés.

Zoboki Jugoszláviánál lépte át a határt, aztán az osztrák Alpokra tapadva, alacsony, helyenként mindössze 100 méteres magasságban játszotta ki a radarokat, és landolt végül Risanóban. Ügyesebben, mint Bíró. A beton itt is rövid volt, de Zoboki gépén végül csak az egyik futóműről égett le a gumi. Így a pilótafülkében ülve, egy cigarettára gyújtva várta meg az olasz hatóságokat. Amikor kiszállt, azt mondta, hogy ő Bíró tanítványa.

A jegyzőkönyv szerint Zoboki ezeket vitte magával:

A MiG-15-öst és tartozékait: 1 darab 37 milliméteres gépágyú, 40 darab lőszerrel, 2 darab 23 milliméteres gépágyú, 160 darab lőszerrel. Ez összesen (a repülővel együtt) 2 492 918, 40 forint volt.(Zoboki fizetése 4090 forint volt.) Volt nála továbbá egy FRISZ-táblázat (a magyar repüőterek minden lényeges adatával), egy 1:500 000 és egy 1: 1 000 000 méretarányú térkép és egy szolgálati pisztoly (PA-63).

Hogy mi motiválta a szökést, arról a bíróság saját állítása szerint a rendelkezésére álló adatok alapján nem tudott megnyugtató módon állást foglalni.

Az biztos, hogy Zoboki nem volt az elöljárói kedvence: a jellemzése szerint jó képességű, de fegyelmezetlen katona volt. Késett, repülési előírásokat nem tartott be, és rendszeresen ápolatlan külsővel jelent meg. Felettese április 6-án - egy nappal a szökése előtt - is megrótta, megfenyegetve azzal, hogy ha egy hónapon belül nem szedi össze magát, akkor letiltatja a repülésről. "A jószándékú elvtársi bírálatot a személye ellen irányuló zaklatásnak vette. Ladányi ezredes figyelmeztetése miatt veszélyben látta a számára életcélt jelentő repülést" - áll a szigorúan titkos minősítésű bírósági ítéletben. Az ezredes tunya magatartásúnak minősítette, aki a felkészülési időben felkészülés helyett rejtvényt fejtett, vagy modellekhez rajzolt terveket, amit utóbb megtiltott a parancsnoka. Ladányi ezredes a bíróság előtt megjegyezte azt is: fáradtnak látta az utóbbi időben Zobokit, aki egyszer például 600 méterrel a beton előtt akarta letenni a gépét. Ezért az ezredes meglátogatta a feleséget, és arra kérte, hogy ne végeztessen Zobokival házimunkát - mert ez a hír járta -, hogy a férfi csak a repülésre fordítsa a figyelmét és energiáját.

Zoboki gyerekkora óta vadászrepülőt akart vezetni. Amikor az anyja a piaristákhoz íratta be, kérte, hogy vegyék ki onnan, mert akkor soha nem lehet pilóta. Amikor viszont végül elérte a célját, több csalódás is érte: többször is hangot adott elégedetlenségének. Bántotta, hogy nem azokkal került egy alakulatba, akikkel kint tanult a Szovjetunióban. ("Szar bandába kerültem" - idézték a bíróságon.) Két kitüntetést és két dicséretet kapott, emellett három esetben megfenyítették. Ez utóbbiakat viszont egy közkegyelmi rendelkezés törölte. (Utóbb Czinege azt írta, hogy ez sem volt rá jó hatással.) Zoboki távozásának másik oka zavaros családi élete lehetett.

Lakásán három darab szigorúan titkos minősítésű, államtitkot képező légifelvételt, öt darab titkos minősítésű, szolgálati titkot tartalmazó térképszelvényt és szolgálati titoknak számító adatokat tartalmazó füzetet találtak.

A tárgyaláson Zoboki anyja azt állította: nem hiszi, hogy a hazáját árulta el, inkább csalódott mindenkiben. A felesége szerint a szökése előtti napokban ezredparancsnoki dicséretre számított, de hiába. Bíró őrnagyot állítólag nem szerette, sőt elítélte azért, mert hátrahagyott egy gyereket. (Végül Zoboki is itthon hagyott egy egyéves fiút.)

A bíróság az ítéletében egyetlen enyhítő körülményt vett figyelembe, Zoboki büntetlen előéletét. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ne a legsúlyosabb megítélésű katonai bűntettnek mondják ki Zoboki szökését. "Olyan hadfelszerelési tárgyakat szolgáltatott ki a NATO-hoz tartozó egyik nyugati államnak, amelyek megismerése a Népköztársaságunknak, sőt a Varsói Szerződéshez tartozó államok szempontjából sem jelentéktelen. Olyan tisztről van szó, akit a Magyar Népköztárságunk nem csekély áldozattal tanítatott, képeztetett ki, hogy a védelmét szolgálja" - áll az ítéltetben, amely kitér arra is, hogy Zoboki éppen ekkor vette fel első ízben a munkájának nagyobb elismerését jelentő megemelt illetményét. Az indoklásban az is szerepel, hogy a főhadnagy a néphadsereg tisztjei és a hajózók megbecsülését jelentősen rontotta itthon és külföldön.

A bírósági tárgyalást gyorsan lezárták, első fokon már a szükés után két hónappal, június 4-én, másodfokon július 13-án. Zobokit halálra ítélték, mert "csak ilyen büntetés áll arányban azzal a felmérhetetlen kárral, amit a vádlott a Magyar Népköztársaságnak okozott". Az akkor szigorúan titkosnak minősített iratok között megtalálható egy levelezés arról is, hogyan kommunikálják az ügyet. Abban maradtak, hogy a honvédelmi felső vezetésnek is jóvá kell hagynia a halálos ítéletről szóló rövid MTI-hírt. Így is történt.

Mellékbüntetésként Zobokit teljes vagyonelkobzásra is ítélték, a lakását pedig már az eljárás alatt zár alá vették, hogy a hozzátartozók ne tudják eladni az értékesebb dolgokat. A tárgyaláson a feleség elmondta: Zoboki egy levelet és egy képeslapot küldött Triesztből, megírta, hogy mindenem meg van, amit szeme-szája kíván. Ez nagyon fájt a feleségnek, mert a főhadnagy jelentős adósságot hagyott hátra. Az sem vigasztalta, hogy Zoboki azzal búcsúzott: írja meg, hogy mire van szüksége.

Bíróhoz hasonló Zobokit is kikérte a magyar állam, de ő is menedékjogot kapott Olaszországtól. Egy titkos jelentésben az áll, hogy a magyar tárgyalási pozíciókat jelentősen rontotta Szabó Lászlónak a Népszabadságban 1970.április 10-én megjelent cikke, amiben azt kérte, hogy a hazárulót sújtsa az egész nép megvetése. Bár inkább magyarázkodásnak tűnik a külügy részéről, hogy egy cikk miatt akadt meg a kiadatási tárgyalás (hiszen ekkor Bírót már jogerősen halálra ítélték, és nyilvánvaló volt, hogy mi várna Zobokira is), de ha így volt, Szabó az írásával éppen megmentette az általa aljaembernek nevezett főhadnagy életét. A gépét viszont az olaszok visszaadták.

Zobokiról keveset tudni. Az biztos, hogy előbb menekülttáborba vitték, majd az Egyesült Államokba ment. Van egy bejegyzés a James Randi Oktatási alapítvány fórumán, ahol valaki elmeséli, hogy 1980 körül együtt dolgozott Zobokival egy floppyval kapcsolatos technikai problémán, amikor szóba került a repülés. Zoboki elmesélte olaszországi kalandját, és azt, hogy ekkoriban szállt ki egy tanúvédelmi programból.

Bíró közelmúltja sokkal ismertebb. Ő Kanadában telepedett le, civil pilóta lett. Előbb 1988. február 21-én írt levelet Kanadából a katonai bíróságnak. Ebben azt írta, hogy megbánta, amit tett, nem árulta el a hazáját, ugyanis nem adott ki titkos adatokat, a műszerét ugyanis megsemmisített leszállás után, nem árulta el a hazáját, megbánta amit tett. Még az 56 után kapott Munkás-paraszt hatalomért érdemrendre is hivatkozik. Leírja, hogy leszállása után gyógyszerezték, szigorú őrizet alatt állt. Arra akarták rávenni, hogy segítsen az izraelieknek felkészülni a szovjet gépeket használó arab országok ellen, illetve az Egyesült Államoknak Vietnamban, de ezt visszautasította. A kérelmét elutasították. Másodszor már a rendszerváltás után kért kegyelmet. A bíróság végül kimondta, hogy húsz év után a halálbüntetés végrehajhatósága elévült 1990. február 11-én. Bíró ezt követően visszaköltözött Budapestre.