1970. április 11-én elindult később legendássá vált útjára az amerikai Apollo-program 13-as számú expedíciója, ami a harmadik holdraszállást hajtotta volna végre az űrhajózás történetében. A fedélzeten a negyedik űrutazásán járó veterán parancsnok, James A. Lovell mellett két újonc pilóta, John L. Swigert (ő az utolsó pillanatban ugrott be a rubeolát kapott eredeti pilóta helyére), és Fred W. Haise (ő irányította volna a leszálló modult) indult a Holdra.

 

A kilövés és az első napok aránylag problémamentesen teltek (illetve utólag kiderült, hogy az egyik gyorsítórakéta két perccel korábban állt le, mint kellett volna, de ez nem okozott jelentős pályamódosítást). Április 13-án a legénység egy 49 perces élő tévéadás után jó éjszakát kívánt az expedíciót a Földről követő nézők millióinak. Kilenc perc múlva felrobbant az űrhajó egyik fő oxigéntartálya, megrongálva az elektromos berendezéseket, és a hajó burkolatát is. Április 13-án, helyi idő szerint este kilenc után néhány perccel a földi irányítóközpontban felhangzott a rádióból a később hírhedtté vált mondat: „Houston, van egy kis problémánk”. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár ezt – főleg a ’95-ös Tom Hanks-film óta – „Houston, we have a problem”-ként szokták idézni, valójában úgy hangzott: „Okay, Houston, we've had a problem here.”)

 

A holdraszállás tervéről a NASA azonnal letett és az első számú cél az lett, hogy az űrhajósokat, akik a robbanás pillanatában 320 ezer kilométerre jártak a Földtől, épségben lehozzák. Ehhez viszont az kellett, hogy az Apollo-13 megkerülje a Holdat, és annak gravitációs erejét kihasználva vegyen lendületet a Föld felé. Az asztronautáknak 87 órát kellett túlélniük a megrongálódott űrhajóban, úgy hogy sem ők, sem a földi központ nem ismerte pontosan a sérülés mértékét.

 

Mivel az űrhajóból szivárgott az oxigén, a legénység a két ember kétnapos ellátására tervezett leszállómodulban keresett menedéket. Bár a leszállómodulban csak 45 órára elegendő levegő volt, a holdsétákra szánt szkafanderek tartályaival, illetve az űrhajóból megmenekített tartalék palackokkal bőven ki tudták húzni hazáig. Nagyobb gondot jelentett az elektromos energia. A robbanásban az elektromos rendszer és a tartalék akkuk nagy része is megrongálódott, így a visszaúton minden nem létfontosságú rendszert kikapcsoltak, így a fogyasztást sikerült a normális ötödére leszorítani. Ez azzal is járt, hogy a leszállómodulban közel négy napon át három Celsius-fokban vacogott a három űrhajós.

 

Súlyos gondot jelentett a vízutánpótlás is. Az űrhajó berendezései és műszerei ugyanis vízhűtéssel működtek, és hűtés nélkül nagyjából 7-8 óra alatt tönkrementek. A houstoni központ számításai szerint a víztartalék nagyjából öt órával a Föld légkörébe való visszatérés előtt fogyott volna ki, ezért az űrhajósok beáldozták az ivóvízkészlet nagy részét, napi hat unciára (1,7 deciliter) csökkentve a fejadagot. A dehidráció meg is tette a hatását: hárman összesen 15 kilót fogytak a lidércnyomássá változott űrutazáson.

 

Végül szembe kellett nézniük a széndioxid-túlterheléssel is. Az űrhajóban az elhasznált levegőből lítium-hidroxid szűrőkkel vonták ki a széndioxidot, amik egy idő után cserére szorultak – csakhogy a leszállóegységben és az űrhajóban más-más típusú szűrőket használtak. 36 órával a robbanás után (és több mint 50-nel a landolás előtt) jelezte a leszállóegység műszere, hogy a széndioxid-koncentráció veszélyes szintet ért el. Az asztronauták földi távirányítás mellett ragasztószalaggal, kartonlapokkal és műanyag zacskókkal barkácsolták össze az űrhajó szűrőit a leszállóegység szellőzőrendszerével, hogy ne fulladjanak meg – sikerrel.

 

Az irányítóközpontnak sikerült megfelelően módosítani az Apollo-13 pályáját, és a landolás Csendes-óceánon olyan pontos volt, hogy az USS Iwo Jima mentőhajónak mindössze 6,4 kilométert kellett megtennie, hogy felszedje az űrhajósokat. Egy órával a leszállás után már a hajó fedélzetén ápolták őket.

 

A robbanás okát eredetileg egy mini-meteorral való ütközésben látták a NASA-nál, de a roncsok vizsgálata után a nyomozás kiderítette, hogy műszaki hibák és emberi mulasztások kombinációja vezetett a balesethez. Az oxigéntartályokat működtető elektronikát eredetileg 28 voltos feszültségre tervezték, aztán később átalakították 65 voltosra. Az egyik termosztátot azonban nem cserélték le, így a magasabb feszültség túlmelegedést okozott. A tartály maximális működési hőmérséklete 80 Fahrenheit-fok volt; az ellenőrző hőméről 100 Fahrenheitig kalibrálták. Az utolsó tesztek egyikén újabb hibát észleltek az oxigéntartálynál: néhány cső meggörbült, ami azzal járt, hogy enyhe túlmelegítéssel lehetett csak a folyékony oxigént elpárologtatni és kiüríteni a tartályból. Ezt nem tartották olyan jelentős kockázatnak a mérnökök, hogy napokkal elhalasszák a kilövést a cseretartály beépítése miatt.

 

Mindez azzal járt, hogy a termosztát brutális túlmelegedéssel üzemelt, a becslések szerint 800 Fahrenheit körülire hevült fel, de mivel az ellenőrző műszer ebből csak százat mutatott, az asztronauták nem gyanakodtak, mert tudták, hogy amúgy is enyhe túlterheléssel dolgoznak. A túlhajtás a cseppfolyós oxigént az eredetileg tervezett néhány nap helyett pár óra alatt elpárologtatta az oxigént, túlnyomást létrehozva a tartályban, gyakorlatilag időzített bombává változtatva azt. Nyolc óráig bírta a tartály a túlterhelést, aztán robbant – nem kellett volna sok neki, hogy az élő tévéadásban történjen meg a baleset.

 

A NASA utólag a „sikeres kudarc” jelzőt használta az expedícióra, mert bár az eredeti célt nem érték el, óriási teljesítmény volt, hogy sikerült épségben lehozni az asztronautákat.