1961. április 11-én megkezdődött a Karl Adolf Eichmann elleni per tárgyalása Jeruzsálemben. Eichmann az SS alezredeseként szolgált a náci Németországban, ő volt az egyik főszervezője az európai zsidók megsemmisítésének, 4-5 millió zsidó halálához kapcsolódik neve.

Eichmann 1932-ben lépett be a nácipártba, 1935-től a német titkosszolgálatnál a zsidó ügyek felelősévé nevezték ki. 1938-tól ő szervezte az osztrák, a cseh és a német zsidók kényszerkitelepítését. 1941-től a Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetőjeként a deportálások irányítója. 1944 márciusától a magyar hatóságokkal közösen szervezte a magyar zsidóság gettósítását és deportálását.

A háború után Németországban bujkált, majd náci szervezetek segítségével Argentínába szökött. 10 éven keresztül Ricardo Klement néven élt, míg 1960-ban izraeli ügynökök rátaláltak. Később kiderült, hogy a CIA is ismerte rejtekhelyét, de egyrészt nem akarta a nyugatnémet kormányt olyan helyzetbe hozni a hidegháborúban, hogy egy háborús bűnöse miatt kelljen magyarázkodnia, addigra ugyanis a nürnbergi perek rég lezárultak, másrészt a szökött náciktól számítottak érdemi információkra a kommunista vezetőkről.

A Moszad 1960-ban küldte ügynökeit Argentínába, akik négy hónapig nyomoztak a háborús bűnös után. Peter Z. Malkin, az ügynökök vezetője Harry Stein szerzőtársával együtt Eichmann a markomban című könyvében emlékszik vissza a tömeggyilkos náci elfogásának történetére. Felidézi négyszemközti beszélgetésüket Buenos Airesben. „Hogy volt képes megtenni, amit csinált?” – kérdezte Malkin. „Munka volt. Olyan munka, amit meg kellett csinálni” – válaszolta Eichman, aki a beszélgetés közben azt bizonygatta, semmi baja a zsidókkal.

Eichmannt végül hamis iratokkal Jeruzsálembe szöktették, az argentin hatóságokat nem tájékozatták a tervről. Az akció óriási diplomáciai vihart kavart, Argentína kiutasította az izraeli nagykövetet, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztettek egy határozati javaslatot, melyben elítélték Izraelt. Ugyan a határozatot a BT elfogadta, de az izraeli diplomaták számos gratulációt fogadtak világszerte, külföldi kollégáik magánemberként fejezték ki elismerésüket, idézte fel Malkin. Argentína és Izrael végül közös közleményben jelentette be, hogy az ügyet lezártnak tekintik.

Eichmann ellen a perben 15 vádpontot fogalmaztak meg, köztük emberiesség és a zsidóság elleni bűntetteket, valamint háborús bűnöket. A vádpontok felolvasása egy óra 15 percet vett igénybe. A tárgyalás héberül folyt, Eichmannak egy külön tolmács fordította a szöveget németre.

A vádlottat a tárgyaláson speciális golyóálló üveg mögé, egy üvegkalitkába ültették, ahol azonnal elkezdte rendezgetni papírjait. A ketrecet a buzgó bürokrácia apró szigetévé változtatta, fogalmazta meg a látványt az egyik néző. A biztonsági őröket úgy választották ki, hogy ne legyen olyan családtagjuk, aki a nácik áldozata lett volna, attól féltek ugyanis, hogy a per vége előtt valaki megöli a vádlottat.

Robert Servatius, Eichmann védője vitatta a tárgyalás jogszerűségét, álláspontja szerint ugyanis a megfogalmazott vádak elkövetésének időpontjában Izrael még nem is létezett. Azzal is érvelt, hogy ügyfele nem bűnös, mivel csak végrehajtotta felettesei parancsát.

Eichmann a tárgyalóteremben elhangzott, Magyarországról szóló vallomásának egy részét a degob.hu idézi. "Amikor Budapestre érkeztem, csupán 15-20 emberem maradt, beleértve a sofőrt és az őrt is." Eichmann, aki életében először irányította az akciót a helyszínről, tisztában volt azzal, hogy egy csaknem 170 ezer négyzetkilométeres ország egész területén szétszóródó, több mint háromnegyedmilliós zsidó közösséget ennyi emberrel képtelen lesz felkutatni, összegyűjteni, őrizni és deportálni. "Most, annyi íróasztal mögött, munkával eltöltött év után a harcmező durva valóságában találtam magam...úgy akartam viselkedni, mint egy igazi 'Mester'. Elhatároztam, hogy megmutatom, milyen tökéletesen lehet egy munkát elvégezni, ha a parancsnok száz százalékosan beleveti magát. Példát akartam mutatni..." - jellemezte saját hozzáállását. Alakulatának létszáma azonban legfeljebb néhány tucat falu, esetleg egy-két kisebb város "zsidótlanításához" lett volna elegendő. A siker egyedüli záloga kizárólag a magyar hatóságok együttműködése lehetett, idézte fel Eichmann.

Az ítélet meghozatalakor Izraelben nem létezett a halálbüntetés, ahogy azóta sem, mindössze egyszer tettek kivételt, mikor Eichmannt kötél általi halálra ítélték. A kormánykabinet külön ülést tartott, ahol a háborús bűnös kegyelmi kérvényével kapcsolatban vitatták meg, végrehajtsák-e azt. A 13 fős testületben vita alakult a kérdésben: az egyik tábor szerint "igaz, hogy Eichmannra mint a bűn szimbólumára kiszabott büntetés nem elégséges, de mivel a halálbüntetésnél nincsen súlyosabb, nincs más választásunk". A másik tábor Martin Buber filozófust, aki ellenezte a kivégzést, idézte, mikor úgy érvelt: "generációkon keresztül egy új antikrisztus mítoszát fogja gerjeszteni, ami kárt fog okozni a zsidó népnek”. Másik érvük volt, hogy a zsidó nép nagylelkűségét bizonyítaná, ha elismerve, hogy Eichmann számára semmi sem elég nagy büntetés, futni hagynák őt. "Nem akarjuk, hogy az ellenség hóhért csináljon belőlünk" - mondták.

A kabinet végül egyhangúlag a halálbüntetés végrehajtása mellett döntött, az akasztást 1962. május 31-én hajtották végre. Eichmann holttestét elhamvasztották, majd a Földközi-tengerben, Izrael határain túl szétszórták, hogy sírja ne válhasson zarándokhellyé.