Fiatal koromban azt vártam, hogy Sacco és Vanzetti történetét egyszer majd éppolyan gyakran és éppolyan meghatóan mesélik, éppolyan ellenállhatatlan lesz, mint Jézus Krisztus története – meséli Walter F. Starbuck bőrébe bújva Kurt Vonnegut a Börtöntöltelék című regényében. Ha gyakran és meghatóan nem mesélték, és nem is mesélik azóta sem, Massachusetts állam 1977. július 19-én rehabilitálta a gyilkosság miatt ártatlanul halálra ítélt, és csaknem ötven évvel korábban, 1927. augusztus 23-án kivégzett két anarchistát, Nicola Saccót és Bartolomeo Vanzettit.

A hírről a magyar újságolvasók a Népszabadság július 21-i számából értesülhettek; érdekes módon a külpolitikai történéseknek hatalmas teret szentelő Magyar Nemzet – a lap címoldalának a kétharmadát külpolitika uralta, a többit publicisztika, belföldi hírek nemigen fértek az első oldalra – egy rövid hírben sem számolt be a döntésről, miközben még a Ho Si Minh-városban lezajlott tanácsi választásokat is nyomon követte.

Hivatalosan is elismerték Sacco és Vanzetti ártatlanságát – ez volt az Ötven évvel kivégzésük után felcímű Népszabadság-cikk címe. A lap fotót is közölt arról, ahogyan Michael Dakakis (sic!) massachussetsi kormányzó kedden nyilatkozatot írt alá, amely leszögezi: a Nicolo Sacco és Bartholomeo Vanzetti ellen 1920 és 1927 között lefolytatott eljárás nem volt az előírásoknak megfelelő; a fotón, amelyen természetesen Michael Dukakis ír alá, Sacco unokája is látható a háttérben. A hír beszámol arról, hogy a kivégzés napja, augusztus 23-a attól az évtől Sacco és Vanzetti-emléknap lesz, és azt is megjegyzi: annak idején a bíróságot befolyásolta a kommunistaellenes kampány és az idegenekkel szemben táplált előítéletek.

A Népszabadság, a hetvenes években nem szokatlan módon, a néhány soros hírt majdnem negyedoldalas publicisztikával fejeli meg arról, hogy jobb későn, mint soha – nem vicc, az írás így kezdődik. De ami fontosabb, a nevét szolidan egy H. monogramm mögé rejtő szerző gyorsan el is helyezi a cipészt és a halárust a modern munkásmozgalmat megillető helyén: a semmiben.

Nem emléküket sérti, hanem történelmi helyüket jelöli ki, ha rehabilitálásuk napján is elmondjuk róluk: az októberi forradalom győzelme után végképp és immár bizonyítottan nem ők, nem az anarchisták jelölték a proletariátusnak a követendő utat. Hiszen Sacco és Vanzetti nem volt más, csak kisanarchista... önmagát kiélő, semmint a rendszert veszélyeztető tiltakozó. A szerző természetesen kitér arra is, hogy a két férfi hét évig szenvedett a siralomházban a kommunistaellenes hisztéria és az idegengyűlölet hullámai miatt.

De ki is volt valójában Sacco és Vanzetti, miért váltak a huszas évek Amerikájának ellenségévé és a hetvenes évek kommunizmusának kínos kis hőseivé? Vonnegut meglehetősen alapos leírást ad erről könyvében, íme (így is némileg lerövidített formában; a regényben különös jelentősége van az évszámoknak, ezért szerepelnek azok nagybetűvel):

Olaszországból érkeztek Amerikába, Ezerkilencszáz Nyolcban. Nem ismerték egymást (...) Sacco tizenhét éves volt. Vanzetti húsz. Akkoriban az amerikai munkáltatók azt akarták, hogy az országot árassza el az olcsó és könnyen megfélemlíthető munkaerő, hogy a béreket lenyomhassák. Vanzetti később ezt mondta: "A bevándorlóállomáson ért az első meglepetés. Láttam, hogy a tisztviselők úgy bánnak a fedélközi utasokkal, mint az állatokkal. Sem egyetlen kedves szó, sem bátorítás, hogy megkönnyítenék a könnyek súlyát, amely az amerikai partokra érkezőket nyomasztja."

Sacco, aki Olaszországban cipész volt, a Massachusetts állambeli Milford egy cipőgyárában lelt szíves fogadtatásra. Heti hat napot dolgozott, tíz órát naponta. Arra is jutott ideje, hogy felszólaljon és adakozzon és tüntetéseken vegyen részt olyan munkások érdekében, akik jobb bérért, emberségesebb munkakörülményekért sztrájkoltak, és így tovább. Ezerkilencszáz Tizenhatban ilyenfajta tevékenységért letartóztatták.

Vanzettinek nem volt szakmája, úgyhogy mindenféle munkát vállalt - vendéglőkben, kőfejtőben, acélgyárban, kötélüzemben. Falta a könyveket. Tanulmányozta Marxot és Darwint és Hugót és Gorkijt és Tolsztojt és Zolát és Dantét. Ezerkilencszáz Tizenhatban kötélgyári sztrájkot vezetett a Massachusetts állambeli Plymouth-ban... ezután közel és távol minden munkahelyen feketelistára került, és önálló halárus lett, hogy fenntartsa magát.

Sacco és Vanzetti Ezerkilencszáz Tizenhatban ismerkedett meg közelebbről. Egymástól függetlenül gondolkodtak, de szüntelenül az üzleti élet brutális gyakorlatára gondoltak, és mindkettőjük szemében nyilvánvaló lett, hogy az első világháború csatamezői csupán a gyűlöletesen veszedelmes munkának megannyi új színtere, ahol néhány ember felügyel arra, amint milliónyi élet megy veszendőbe. Mindketten csatlakoztak az olasz-amerikai anarchisták kis csoportjához.

A háború után az Igazságügyminisztérium összeállította azoknak az idegeneknek a titkos jegyzékét, akik egyáltalán nem titkolták, mennyire igazságtalannak és önámítónak és tudatlannak és kapzsinak találják az úgynevezett "Ígéret Földjé"-nek sok vezetojét. Sacco és Vanzetti is rajta volt a listán. Nyomukba szegődtek a kormány kopói. Egy Andrea Salsedo nevű nyomdász, Vanzetti barátja is rajta volt a listán. Szövetségi ügynökök pontosan meg nem jelölt vádak alapján New Yorkban letartóztatták, és nyolc hétig magánzárkában tartották, elzárva minden érintkezési lehetőségtől. Ezerkilencszáz Húsz május harmadikán Salsedo kiesett vagy kiugrott - vagy kilökték - az Igazságügyminisztérium egy irodájának tizennegyedeik emeleti ablakából.

Sacco és Vanzetti gyűlést szervezett, amely Salsedo letartóztatása és halála ügyében akart vizsgálatot követelni. A gyűlést május kilencedikére hirdették meg a Massachusetts állambeli Brocktonban. Mielőtt megtarthatták volna, Saccót és Vanzettit veszedelmes radikális tevékenység miatt letartóztatták. Az volt a bűnük, hogy gyűlésre hívó röpcédulák voltak a birtokukban. Az ezért kiróható büntetés magas pénzbírság és egy esztendeig terjedő börtön volt. Hanem ekkor egyszer csak két felderítetlen gyilkosságot varrtak a nyakukba. Körülbelül egy hónappal azelőtt a Massachusetts állambeli South Braintree-ben egy rablás során agyonlőttek két őrt, akik munkabérszállítmányt kísértek. Vanzettit ráadásul megvádolták a Massachusetts állambeli Bridgewaterben megkísérelt munkabérszállítmány-rablással is.

Akik a Nagy Imre-perben is eljáró Vida Ferenc nevét ismerik és vérbíróként emlegetik, azok figyelmébe ajánlhatunk egy bizonyos Webster Thayer nevű férfiút. Ő volt a Sacco és Vanzetti-per bírája, és nem túlzás azt állítani, hogy Vida vérbíró méltó előfutára. Fennmaradt krónikák szerint ezt mondta: Ez az ember, ha esetleg ténylegesen nem követte is el a neki tulajdonított bűntényt, mindazonáltal erkölcsileg bűnös, mivel fennálló intézményeinknek az ellensége. Ez a mondat, azt hiszem, konspirációs koncepciós perek százainak, a sztálini, rákosista és minden egyéb tisztogatásnak a jogelméleti alapját jelenthette.

A fenti mondat nyomán nem meglepő, hogy mindkettejüket bűnösnek találták, és őket Thayer bíró 1921 júliusában halálra ítélte; Vonnegut szerint az ítélettel maga Al Capone is egyetértett, sértette, hogy ezek az olasz bevándorlótársai mennyire hálátlanok Amerika iránt. Thayer bíró, szintén a fennmaradt krónikák szerint, annyira nem leplezte elfogultságát, hogy néhány nappal az ítélethirdetés után egy barátjától megkérdezte, mit szólt ahhoz, amit a minap csinált azzal a két anarchista disznóval.

Saccóék hét évet töltöttek a siralomházban, ezalatt neves amerikai gondolkodók és közéleti személyek tucatjai emelték fel a szavukat a kivégzés ellen. A tiltakozók között volt mások mellett Romain Rolland, G. B. Shaw, Albert Einstein, John Galsworthy, Sinclair Lewis, H. G. Wells, Dorothy Parker, Bertrand Russell, Upton Sinclair.

Massachussets állam időközben az állam határain belül található három legbölcsebb, legtiszteltebb, legigazságosabb és legpártatlanabb férfiúból háromtagú bizottságot állított fel az ítélet felülvizsgálatára. A testület elnöke a Harvard egyetem rektora, tagja egy műegyetemi rektor és egy nyugalmazott bíró volt. A triumvirátus végezetül kijelentette, hogy immár világos előttük: ha Saccót és Vanzettit villamosszékbe ültetik, igazságot szolgáltatnak – idézi fel a Sacco és Vanzetti-ügy utolsó fejleményét Vonnegut. Akinek háborgó lelke láthatóan két évvel az 1977-es rehabilitáció után, a regény 1979-es megjelenésének évében sem nyugodott meg.