Épp a napokban közöltünk egy TV2-s telefont 1989-ből a Rendszerváltás '89 blogon. Az ismeretlen néző örömmel üdvözölte a 2-es programot, az egyes már nem is érdekelte, de nem is ez az érdekes. Azt mondta:

"Boldog, vagyok, hogy újra egészségben láthattam Ipper Pált, és örömmel hallom a bemondónők jó zaftos magyaros kiejtéseit. Jó éjszakát kívánok."

Ipper Pál, a Kádár-korszak külpolitikai televíziózásának emblematikus figurája akkoriban jött haza Ausztráliából, ahol négy éven át nagykövetként szolgált. A TV2-s időszakról élete utolsó interjújában – 1990. január 10-én, halála előtt hat nappal hangzott el a Rádió 11 körzeti adásában – így beszélt:

"Az egy tévedés volt. Borzasztó lelkesen fogadtam Horváth Jancsi ötletét, ezt a TV2 dolgot. Azt hittem, hogy ebből valami jó dolog lesz, és csacsi módon beleszálltam, holott tudomásul kellett volna venni, hogy kiöregedtem belőle, és nagyon nem passzoltam bele sem a műsorba, sem abba a fiatal társaságba, amelyik csinálta. Amikor ezt érzékeltem és a gyomrom először kezdett csikarni, akkor abbahagytam. Elég nagy gyakorlatot szereztem az életben ahhoz, hogy a dolgokat abbahagyjam és mindig úgy éreztem, hogy időben hagyom abba. Mielőtt kirúgnának, magam hagyom abba."

A 168 órában Mester Ákos és Győrffy Miklós búcsúztatta Ipper Pált. Mester Ákos így írt róla:

"Sokan vagyunk, akik sokat köszönhetünk neki. Mert Pali – az utánunk következő korosztálynak Pali bácsi – nem csupán főnökünk volt, hanem a barátunk és szakmai professzorunk, aki észrevétlenül tanított bennünket toleranciára, tisztességre, türelemre, vitakultúrára, világlátásra, igényességre, szakmai szigorúságra, a szélsőségektől való távolságtartásra, az emberi kapcsolatteremtés fontosságára, egymás munkájának megbecsülésére és arra, hogy a csapatszellem nemcsak kialakítható, hanem át is örökíthető."

A másik nekrológ már utalt arra, amit a korszak újságolvasó emberei már tudtak: Ipper Pál 1949 és 1953 között az ÁVH századosa volt. ("Tiszta a lelkiismeretem" In: Mai Nap, 1989. április 12.) Egyházi vonalon dolgozott, derült ki egy későbbi Magyar Narancs-cikkből (szerző: Majsai Tamás), papokat szervezett be.

Ipper leleplezésére tehát Győrffy utalt is a nekrológjában, de nem Ipper ÁVH-s múltja váltotta ki felháborodását:

"A nyáron azt mondta – ügyetlen mosollyal palástolt mély szomorúsággal a szemében –: Lesütött szemmel járok az utcán... Hallomásból tudtam, hogy botránylapok megszellőztették néhány éves ÁVH-s múltját. Csak most olvastam el ezekre válaszul adott kínos magyarázkodását, és nem ebből tudom, hogy a lelkiismerete valóban tiszta volt. Akkor szinte gyerekes daccal elhatároztam, hogy ahányszor tehetem, tüntetően együtt mutatkozom vele. Persze ezernyi fontosnak ítélt jelentéktelenség miatt ebből nem lett semmi. Ezt nem bocsátom meg magamnak. Ezt egyszer el kellett mondanom, és mikor, ha nem most."

Abban a bizonyos utolsó interjúban talán beszélt volna ÁVH-s múltjáról is, de a riporter nem hagyta. A riporter különben az a Bánki Árpád volt, aki a rendszerváltás blogon közölt Munkásőr Filmstúdió egyik interjújában faggatta Grósz Károlyt:

"Gondolom, nemcsak mi kérdezzük ebben a műsorban, hogy vagy, hanem sokan megállítanak az utcán, mert a pipás Ipperre sokan emlékeznek. Nem felejtettek el, ugye?

Nem, bár néha jobb volna, ha elfelejtettek volna.

Hogyhogy?

Hát mert szidnak, nemcsak dicsérnek.

Erről hallottam, de ebbe ne másszunk bele."

Nem is másztak.

Ippert a közvélemény 26 éves korától, 1953-tól ismerheti. A Magyar Rádió műsorszerkesztőségében, az irodalmi osztályon dolgozott, majd az idegen nyelvű szerkesztőséghez, végül a politikai adások főszerkesztőségéhez került. A rádió ostroma idején az épületben tartózkodott.

A rádió hírszerkesztőségének turnusvezetőjeként került át 1963-ban a Magyar Televízióhoz. 1969-ig washingtoni tudósító, majd műsorvezető-főszerkesztőként elindította a rádióban a 168 órát. Külpolitikai kommentárjait, amikre a legtöbben emlékezhetünk, 1974-től hallgathattuk.

Részletes életrajzot itt olvashatnak>>>