Hat hét. Ennyi van még hátra a világ új hét csodáját meghatározó szavazásból, aminek végeredményét július 7-én hirdetik ki a szervezők a lisszaboni Luz stadionban, Portugália legnagyobb stadionjában. Az eseményről nemrég közöltek részleteket a hivatalos honlapon, így már azt is lehet tudni, hogy a két és fél órás műsorban több híres-neves vendég is megjelenik: a meghívottak közt van például Neil Armstrong élő űrhajóslegenda, Jose Carreras operaénekes, sztártenor, valamint Cristiano Ronaldo portugál labdarúgócsoda is. A multimédiás show-t az egész világon közvetítik majd a tévétársaságok, no de addig még csaknem ötvenet kell aludni, egyszóval következzen a jelölteket bemutató sorozatunk újabb darabja.

A Sydney Operaház

"Ausztrália, Új-Dél-Wales, Sydney, Port Jackson-öböl, az a nagy, gigantikus kagylókból rakott ház". Ha levelet akarnánk írni a kontinensország legismertebb építészeti alkotásában a házmesternek, akár így is kezdhetnénk a címzést, hogy odataláljon az eltéveszthetetlenül egyedi és jellegzetes, az ausztrál metropolisz első számú jelképének számító épülethez az üzenet.

Az Ausztrál Opera, a Sydney Színházi Társulat és a Sydney Szimfonikusok állandó otthonáról hosszasan lehetne értekezni, elismerve vagy vitatva a bevett operaházi elképzelésektől jócskán elrugaszkodott létesítmény nagyszerűségét, építészeti kvalitásait. A leginkább ázsiai vitorláshajóra emlékeztető (a kicsit gunyorosabb megfogalmazások szerint inkább kikapart és egymásra hajigált osztrigahéjakra hasonlító) hatalmas művészeti központ az Öböl másik nevezetességével, a Kikötő híddal egyetemben kétségtelenül Sydney, de egész Ausztrália meghatározó nevezetessége, sőt egyes vélekedések szerint az egész huszadik század egyik legsajátosabb építészeti alkotása.

Operaház építését leginkább a Sydney Szimfonikus Zenekar szorgalmazta, de már a negyvenes években sokan hangoztatták, hogy az ország legnagyobb városában elkelne egy megfelelően reprezentatív művészeti komplexum. Az ausztrál kormány 1956-ban írta ki a többfunkciós épületre a nemzetközi pályázatot, a 32 országból beérkezett 233 terv közül végül a 38 éves, dán Jørn Utzon tervezte vasbeton vitorlák nyűgözték le leginkább a döntnököket. Az expresszionista stílusban fogant, meglehetősen kidolgozatlan, ám szárnyaló fantáziára és kísérletező kedvre valló tervek megvalósítása azonban nem ment zökkenőmentesen.

A sosem látott feladatra vállalkozó mérnökök hét évvel és hétmillió ausztrál dollárral számoltak az alapkőletételtől az átadásig. Az alapozást 1959-ben kezdték, a csaknem két hektáros vízparti területen 580 beton tartóoszlopot süllyesztettek 25 méter mélyre. A gondok az óriási (a legmagasabb ponton 67 méteres) ívelt "betonvitorlákkal" kezdődtek. A tető tartószerkezetének bemelése az elképzeltnél bonyolultabbnak és időigényesebbnek, de főként költségesebbnek bizonyult.

A megrendelő kormány és a dán építészzseni közti viszony 1965-ben, a belső terek kialakításakor romlott meg végleg. A két fél egymásnak ugrott, az előbbi olcsóbb megoldásokat kezdett követelni, az utóbbi viszont ragaszkodott az eredeti tervekhez. Végül az illetékes minisztérium befagyasztotta a költségvetést, a vérig sértett Utzon pedig jócskán az épület befejezte előtt, 1966-ban elhagyta az országot, és sohasem tért vissza. Az operaház építésének irányítását ausztrál építészek (Todd, Hall és Littlemore) vették át. Az újabb és újabb nehézségekkel szembesülő, korábban nem próbált megoldásokra kényszerülő kivitelezők végül alaposan eltértek a kezdetben kitűzött keretszámoktól. Az építkezés 14 évig tartott, és tervezettnél nagyságrendekkel többe, 102 millió dollárba került.

Az épület szülőatyja a nélküle eltelt hét évben folyamatosan kitartott amellett, hogy a spórolás a minőség rovására megy majd. A kritikusok egy része az épület 1973-as felavatása után igazat adott a dán építésznek: többen az építők szemére vetették, hogy a belső terek jócskán hagynak maguk után kívánnivalót, a legfájóbb kifogás pedig pont a lényeget, a hatalmas előadótermek csapnivaló (azóta természetesen korrigált) akusztikáját illette.

A turista-látványosságként is funkcionáló, impozáns épület ettől függetlenül ámulatbaejtő adatokkal rendelkezik. Ezer helyiség található benne, ebből öt színházterem, öt próbastúdió, hatvan öltöző, két főcsarnok, négy étterem és számos ajándékbolt. Az előadótermek közül legnagyobb a 2679 nézőt befogadó Concert Hall és az 1547 férőhelyes Opera Theatre, a betonhéjak két nagy csoportjában e két terem kapott helyet. Tíz évig készült a Concert Hall tízezer sípos orgonája, a világ legnagyobb mechanikus orgonája. A három kisebb színházterem az 544 székes Drama Theatre, a 398 székes Playhouse és a 364 székes Studio Theatre. (Csak összehasonlításképp: a Magyar Nemzeti Színház nagyterme 619, míg a stúdióterem 150 férőhelyes).

A híres tetőszerkezet 2194, egyenként 15 tonnás betonelemből áll, amiket 350 kilométernyi acélkábel tart össze - a 32 betonoszlopon nyugvó tető 27 ezer tonnát nyom, az épület maga 160 ezer tonnás. A teljes gőzzel üzemelő operaház egy 25 ezer fős város energiaigényét emészti fel, a monstrumot 645 kilométernyi elektromos kábel szövi keresztbe-kasul. Az építők 6225 négyzetméter francia üveget használtak fel, a messzire fehérlő tetőt egymillió (egészen pontosan 1 056 056 darab) svéd gránitlap alkotja. A belső tereket hat légkondicionáló terem látja el temperált levegővel, percenként több mint 25 ezer köbméter levegőt mozgatva meg a húsz kilométernyi légcsatornában.

A gyakorlatilag ezt az egy igazán említésre méltó remekművet alkotó Utzon és Ausztrália hűvös viszonya 2003-ban rendeződött. A Sydney Egyetem tiszeteltbeli doktorrá fogadta az építészt, megkapta az ausztrál érdemrendet, valamint Sydney város kulcsát és bevonták az épület belső tereinek újratervezésébe is. A hosszú repülőútra már nem vállakozó idős építészt fia képviseli a távoli földrészen. Jan Utzon 2006-ban, az épület új, apja tervezte szárnyának megnyitásakor azt mondta, apja élete a Sydney Operaház, és bár nem lehet jelen, csupán a szemét kell lehunynia, hogy lássa művét.