Nyolc évig, tíztől tizennyolc éves koráig tartotta teljes elszigeteltségben elrablója Natascha Kampuscht, akinek ez idő alatt fogvatartója volt az egyetlen emberi kapcsolata. A lány az eltelt évek alatt ugyan többször próbálta meggyőzni a férfit, hogy engedje őt szabadon, de ettől eltekintve szinte békésen éltek: együtt reggeliztek, segített neki a háztartásban és a kerti munkákban, sőt szexuális kapcsolata is volt vele, melyről azt állítja, önként vett részt benne. Amikor Natascha kiszabadult, az őt elrabló Wolfgang Priklopil pedig a felelősségrevonástól való félelmében öngyilkosságot követett el, a lány úgy nyilatkozott: mivel Priklopil az élete része volt, most bizonyos módon gyászt érez emiatt.

Marc Dutroux, a belga pedofil gyerekgyilkos egyik életbenmaradt áldozata, Sabine Dardenne is ellentmondásos érzelmekről számolt be a 2004 áprilisában zajló per során. Bár ő csak három hónapig élt elrablója fogságában, ez idő alatt képes volt elhinni az őt többször megerőszakoló férfinak, hogy az valójában csak egy gyilkos elől rejtegeti, és a kiszabadítására érkező rendőrök legnagyobb megdöbbenésére köszönetet is mondott neki. "Azt hittem, megmentett bennünket - elég őrült voltam ahhoz, hogy ezt higgyem" - vallotta később az esküdtszék előtt.

Reménykedni a végsőkig

A lányok viselkedése teljességgel érthetetlennek tűnik, a pszichológusok azonban 1973 óta ismerik és külön tünetegyüttesként tartják számon ezt a lelkiállapotot. A Stockholm-szindrómának nevezett állapot lényege, hogy a hosszú ideig fogságban tartott áldozat lelkileg azonosulni kezd fogvatartójával, szolidaritást, sőt akár szeretetet is kezd érezni iránta. Ez akkor lehetséges, ha teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő áldozat a bántalmazás mellett néha figyelmet, esetleg felületes kedvességet is tapasztal fogvatartója részéről: ebbe ugyanis belekapaszkodhat, reményt adhat neki a túléléshez. Ez tehát egy vészhelyzetre adott ösztönös védekezési reakció: ha ugyanis az áldozat el tudja hitetni magával, hogy fogvatartója tulajdonképp jó ember, abban is tud reménykedni, hogy nem fogja őt bántani.

Natascha Kampusch esetében ez különösen jól követhető, mivel nagyon hosszú időt töltött elrablójával, ráadásul épp tinédzserkorában, amikor a gyerekekben amúgy is nagyon erős a kötődési igény. Sabine Dardenne, Dutroux áldozata szintén 12 éves volt elrablásakor, és bár a három hónap fogvatartás aránylag rövid idő, ő is képes volt bizalmat érezni fogvatartója iránt, aki egyébként kínozta és többször meg is erőszakolta. A Stockholm-szindróma lényege a függőség: a kiszolgáltatott áldozat sok esetben annyira azonosul az őt terrorizálóval, hogy akár megérdemeltnek is érzi a kínzásokat, sőt önmagát hibáztatja a történtekért.

Magányos volt, az is marad

Kampusch szabadulása után hetekig elzárkózott a nyilvánosság elől. A lány nyílt levélben fordult a közvéleményhez, amiben szűkszavúan beszámol Priklopillal közös életének és szabadulásának körülményeiről, érzéseiről. Natascha végül "megtört", és interjút adott több osztrák sajtóorgánumnak is. Meglepő nyugodsággal idézte fel az eseményeket, és fogva tartójáról ezúttal sem akart beszélni, bár annyit említett, hogy már az elején világos volt számára, hogy Priklopilnál "valami hibádzik". A Newsnak leszögezte: "ne nagyon beszéljünk Prikopil úrról, ő ugyanis már nem tudja megvédeni magát. Elsősorban az édesanyja miatt nem tartanám nagyon szép dolognak, ha egy halottat gyaláznánk."

Szakemberek szerint egyelőre kérdéses, fel tudja-e majd dolgozni a lány az őt ért traumát, képes lesz-e a jövőben kapcsolatokat kialakítani, párkapcsolatban élni. A Der Standardnak nyilatkozó gyermekpszichiáter, Ernst Berger szerint Natascha személyiségében valószínűleg az elszigeteltség és érzelmi sivárság okozta a legsúlyosabb károkat, ez pedig könnyen eredményezheti, hogy később sem lesz képes kapcsolatokat kiépíteni, és végletesen elmagányosodik.

Ennek egyelőre ellentmond, hogy maga Natascha a Newsnak adott interjújában azt állítja: már most többekkel közösen lakik együtt, barátságokat is kötött, és mindez nem okoz neki nehézséget.