I.

Mindenek előtt nézzük a tényeket, mert az a tapasztalatom, hogy ezeket is gyakran tévesen és hiányosan idézik.

2002 május 9-én, délben fegyveresek hatoltak be a móri Erste Bank móri fiókjába, ott nyolc embert - a biztonsági őrt, banki alkalmazottakat és ügyfeleket - megöltek, és 7,3 millió Ft-ot zsákmányoltak.

A rendőrség hosszas és kitérőktől sem mentes nyomozás után Kaiser Edét és Hajdú Lászlót gyanúsította meg a cselekmény elkövetésével, álláspontjuk szerint ők követték el társtettesként a móri emberöléseket és a rablást. Az ügyészség azonban, a rendőrség álláspontját felülvizsgálva, csak Kaiser Edét vádolta meg tettesként, míg Hajdú László ellen bűnsegédi bűnrészesség miatt emelt vádat. Az ügyészség szerint Hajdú a tervezett móri támadáshoz lőfegyvereket - egyebek mellett egy Skorpió géppisztolyt - bocsátott Kaiser rendelkezésére, tudva, hogy a fegyvereket "Kaiser és ismeretlen társa... akár több ember életének kioltására is fel fogják használni". Az ügyészség tehát Hajdút tettesi magatartással már nem vádolta meg (nem látta azt sem bizonyítottnak, hogy Hajdú egyáltalán járt a bankban), és arra az álláspontra helyezkedett, hogy Kaiser vérengzésben részt vett tettestársának személyét nem sikerült felderíteni.

Az ítélet tovább szűkítette a kört. A Fővárosi Bíróság elsőfokú döntése szerint "Kaiser Ede és társa 2002. május 9 -én 12.00-12.30 óra között behatolt a móri Erste Bank helyiségébe és ott Kaiser Ede hangtompítós fegyverrel lövést adott le az ott dolgozó Sz. Cs. biztonsági őrre, majd pontosan már meg nem határozható, mozgásban lévő személyre irányítottan is, amely lövés azonban célt tévesztett és a második lövés már az árfolyamjelző táblába hatolt. Eközben Kaiser Ede (ismeretlen) társa a móri Erste Bankban tartózkodó valamennyi személyt géppisztollyal több lövéssel lelőtte, amely idő alatt Kaiser Ede, első rendű vádlott a Bank bejáratában arra ügyelt, hogy a bankba bejönni kívánó személyeket elküldje, illetve bemenetelüket megakadályozza."

Ami Hajdú Lászlót illeti, a bíróság nem látta bizonyítottnak azt, hogy Hajdú László másodrendű vádlott szolgáltatott volna lőfegyvereket Kaiser Edének, és a bizonyítási eljárásban nem merült fel semmi olyan adat, amely Hajdú Lászlón és Kaiser Edén kívül egy harmadik "ismeretlen társ" jelenlétére és tevőleges magatartására utalt volna.

Az eljárásban egyedül és kizárólag arra volt adat, hogy Hajdú Lászlónak volt egy Skorpió típusú hangtompítós lőfegyvere, amellyel próbalövéseket adott le, majd a lőszerhüvelyeket eltűntette. Ugyanakkor arra nézve semmiféle adat nem merült fel, mert nem is merülhetett fel, hogy a móri bűncselekményt ezzel a Skorpió típusú géppisztollyal követték volna el, azért, mert a móri bűncselekmény elkövetése során használt lőfegyverek nem kerültek elő, így gyakorlatilag az azonosításnak még lehetősége sem volt.

Kaiser Ede bűnösségét a Fővárosi Bíróság (egyebek mellett) nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölés bűntettében állapította meg, ezért tényleges életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

Hajdú Lászlót a kérdéses móri vádponttal összefüggésben lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés miatt ítélték el (a bűnsegédi magatartást felrovó vád kapcsán külön felmentő rendelkezés nem született), minthogy azonban Kaiserhez hasonlóan további súlyos bűncselekményeket is elkövetett (többek között egy pénzszállító jármű vezetője elleni támadás során bűnsegédként előre kitervelt emberölés bűntettének kísérletét is), 15 év fegyházbüntetést és 10 év közügyektől eltiltás kapott.

Kölcsönös fellebbezések miatt az ügy a Fővárosi Ítélőtáblára került, ahol Kaiser ítéletét helybenhagyták, Hajdú esetében azonban új elsőfokú eljárást rendeltek. Ennek indoka lényegében az volt, hogy a Fővárosi Bíróság nem merítette ki a vádat: az ügyészség fegyverek átadásával vádolta őt, nem fegyverek birtoklásával.

Az ügyészség ebben a megismételt eljárásban, rögtön az elején (2006 májusában) módosította a vádat: Hajdút már nem bűnrészességgel vádolta, hanem azzal, hogy ő volt Kaiser társa a bankban, tehát ő lőtte le az alkalmazottakat. Hajdú büntetőpere jelenleg is zajlik a Fővárosi Bíróságon.

Ezek után röppent fel a napokban a hír, hogy a veszprémi postásgyilkosság most kézre került gyanúsítottja vallomást tett a móri üggyel kapcsolatban. A rendőrség szerint bizonyítható, hogy N. László és társa, W. Róbert a móri bankrablás tettesei. Magam a konkrét bizonyítékokat nem ismerem, meg nem erősített információk szerint azonban egy a bankban talált tenyérnyom, töltényhüvelyek, az állítólag megtalált móri fegyverek a beismerésben foglaltakat igazolják. (A tenyérnyomok azonosságát azóta cáfolta a rendőrség.)

A rendőrségi nyilatkozatok és a sajtóban megjelenő, megerősített és meg nem erősített információk alapján egyre biztosabbnak tűnik, hogy nem Kaiser és Hajdú a móri mészárosok.

II.

Ha mindez beigazolódik,

- Kaiser esetében a jogerős ítélet ellen perújítást kell kezdeményezni (ezt akár ő vagy a védője, akár az ügyészség megteheti), és e perújítási eljárásban a móri vádpont alól fel kell menteni.

- Hajdú esetében a folyamatban lévő perében az ügyészség ejtheti a móri vádat, vagy ha az ügyészség mégis tartaná a vádat, a bíróság felmentheti.

- Kiglics Attila (aki információival a gyanút Kaiserékre terelte) hamis vád miatt felelősséggel tartozhat, hiszen a gyanúsított védekezési szabadságába nem fér bele újabb bűncselekmény (akár hamis vád) elkövetése. Gondosan vizsgálni kell azonban, hogy valóban hamis információkat adott-e, vagy az információk önmagában nem voltak hamisak, ám esetleg levonható volt belőlük Kaiserék érintettségére vonatkozó következtetés. Ha csak ez utóbbiról van szó, a hamis vád miatti felelősség kétséges. A nyomravezetői díj visszafizettetése is valószínű, de itt ugyanaz a helyzet: lehet, hogy nem azt ígérte, hogy megnevezi a tetteseket, csak azt, hogy olyan információkat nyújt, amelyek a rendőrséget segíthetik. Röviden: kérdés, hogy Kiglics információjában tettesként vagy csak gyanús személyként nevezte meg Kaiseréket. A köztársasági elnök neki adott kegyelmét mindazonáltal utólag hatálytalanítani nem lehet.

Nem egyszerű a helyzet a Kaisernek alibit igazoló, és most hamis tanúzás miatt megvádolt hozzátartozókkal sem: ők elvileg akkor is felelhetnek hamis tanúzásért, ha Kaiser nem a móri tettes, hiszen ettől még állíthatták hamisan, hogy a kérdéses napon velük volt.

III.

Magam sem tartanám most fontosnak, hogy "felelősöket keressünk" a feltehetően téves ítéletek miatt, de azt sem tartom indokoltnak, hogy "természetes", "időnként mindenhol előforduló" "szükségszerű igazságszolgáltatási selejtnek" minősítsük a hasonló eseteket. Azért kell a megfelelő következtetéseket levonni, hogy el nem követett bűncselekményért lehetőleg senki ne bűnhődjön, ennek egyik feltétele pedig az, hogy minden érintett tanuljon az esetből.

Hibáztak a rendőrök, akik a nyomozás kezdeti szakaszában súlyos kommunikációs hibát vétettek "látókörükbe került", utóbb Mór kapcsán ártatlannak bizonyult személyeket megnevezve, majd hangzatos és határozott nyilatkozatokban állítva, hogy (a legcsekélyebb rájuk vonatkozó tárgyi bizonyíték nélkül, a móri tettet mindvégig tagadó) Kaiserékben megtalálták a valódi tetteseket. Nem igaz, amit most állítanak, hogy "mindvégig voltak kételyeik". Erről N. László vallomása előtt egy szót sem beszéltek, sőt annak idején óvatosan még bírálták is az ügyészséget, miért nem tettesként vádolják meg Hajdút is). Mindig azt hangoztatták, hogy ők mindent megtettek: ha nem Kaisert és Hajdút ítélik el, az nem a nyomozás hibája. Még a rendőrségnél maradva: példátlan dolognak tartom, hogy nem csak a gyilkos fegyvereket nem találták (ez előfordulhat), de a meggyilkolt biztonsági őr fegyverét is valaki eltüntette közvetlenül a bűncselekmény után a helyszíni szemléken, és a pisztoly soha nem lett meg. Erősen kétséges, hogy a kezdeti sokk, a mentősök által produkált kereszthuzat, a különböző szintű rendőri vezetők busójárása szakszerű nyomkutatást tett-e lehetővé. Vonjuk le a tanulságot: sajnos fel kell készülni hasonló súlyos esetek azonnali szakszerű kezelésére is.

Az érintett bíróságoknak is el kell gondolkodniuk, vajon megfelelően értékelték-e a "kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a vádlott terhére róni nem lehet" ("in dubio pro reo") elvét. Tényleg elegendő bizonyítékkal rendelkeztek? Pótolhat-e belső meggyőződés bizonyítékot? Megindokolták-e a megállapított tényállásba nem illő (szép számú egyéb) bizonyíték kizárását? Nem engedtek-e akár saját mércéjükből is, pl. azért, mert esetleg kockázatosnak vélték a példátlanul nyomasztó elvárás ellenére kimondani: nem tudjuk teljes bizonyossággal, kik gyilkoltak a bankban. A Kaiser ítéletét helyben hagyó Ítélőtábla vajon kellő kritikával vizsgálta-e meg az elsőfokú ítéletet, vagy elegendőnek vélte, hogy Hajdú esetében a vád és az ítélet viszonyát elemezve a tettazonosság fogalmáról jogászkodjon?

Nem érthető az ügyészség vádmódosítása sem. Semmilyen új körülmény, bizonyíték nem merült fel a megismételt eljárás elrendeléséig, akkor minek alapján módosították a vádat, a korábban "jelen sem volt bűnsegédet" most már sorozatgyilkosként vádolva. Ezt sugallta volna a Tábla hatályon kívül helyező döntése? Úgy vélték, csak így eszközölhetnek ki Hajdú szerepét illetően bírói döntést? De hát a tárgyalóterem nem próbafülke.

Meglehet, hogy mindezekre van legalább részben megnyugtató magyarázat, ám az érveket az érintetteknek kellene elmondaniuk. Még egy indok amellett, hogy igenis közérthető és megfelelő tájékoztatást igényelhet a közvélemény a döntések indokairól is.

IV.

Végül még valamit hangsúlyozni kell, ami ezúttal, legalábbis részben akár "a megtépázott bűnüldözés és igazságszolgáltatás" mentségéül is szolgálhat. Kaiserék elítélésével nem "ártatlan embereket hurcoltak meg". Kaiser Móron kívüli (általa is beismert) cselekményei önmagában elegendőek az életfogytig tartó szabadságvesztéshez. A különbség legfeljebb annyi, hogy tényleges életfogytig tartó büntetés helyett esetleg 20 év múlva megvizsgálhatják, feltételesen szabadlábra kerülhet-e. Hajdú jogerősen ugyan nincs még elítélve (így ártatlannak tekintendő), ám tény, hogy ő is beismert rablásokat, ezekért minden bizonnyal súlyos szabadságvesztésre fogják őt is ítélni.

Ám mindettől függetlenül, természetesen arra kell törekedni, hogy mindenki azért és csak azért bűnhődjék, amit valóban elkövetett.

Tóth Mihály, 2006. február 20.