Ön tudta, hogy ha a négy visegrádi ország (lengyel, szlovák, cseh, magyar) hirtelen ötlettől vezérelve félretenné az ellentéteket és egyesülne, akkor egy csapásra nagykutya,

Pedig így van. A négy ország GDP-je nominálisan összeadva kevés híján ezermilliárd dollár, így Dél-Korea mögött lenne a világ tizenhatodik legnagyobb gazdasága az új, 64 milliós közép-európai ország. Olyanokat megelőzve, mint a 245 millió lakossal bíró Indonézia, a szintén nem apró Törökország, vagy a kőgazdag Hollandia és Svájc.

Persze a valóságban nem ez a kérdés, hanem az, hogy miért nem sikerült a négy országnak jelentősebben csökkentenie a lemaradását az EU többi részétől. Miközben itt lakik az EU lakosságának a 12 százaléka, addig az uniós GDP-n belüli részedését a 2004-es 3,8 százalékról még mindig nem sikerült 6 százalékig emelnie a négy közép-európai országnak:

Pedig jött ide pénz bőven, annyira nem fukarkodtak a gazdagabb nyugati országok. Az EU-csatlakozás előtt is jöttek a felzárkózási támogatások, aztán a 2007-2013-as uniós költségvetési időszakban indult be igazán a pénzeső.

Különösen jeleskedett Magyarország az EU-s pénzek lehívásában, közel kétszer annyi egy főre jutó nettó kifizetést kaptunk az EU-tól, mint a csehek:

A régióban nem lehet megkerülni Németországot. A rendszerváltás után csak úgy özönlött a német tőke a régióba, a visegrádi országok (a nagyobb részben a saját belső piacára építő Lengyelország kivételével) minden szempontból német hátországgá váltak.

A legerősebb európai gazdaság vállalatai nem csak piacokat szereztek itt, hanem idehozták a gyártókapacitásaik jelentős részét, a régióba jött szinte a teljes termelési láncuk. A leginkább azért, mert a visegrádiaknál általában olcsóbb a munkaerő, mint amennyivel a németországinál kevésbé szakképzett.

Ez a régiónak abból a szempontból jó, hogy a németekből hasznot húzunk: külkereskedelmi többletünk van velük szemben. Csehország és Szlovákia esetében ez a többlet a GDP 5 százalékát közelíti, de Magyarországon is eurómilliárdokról van szó, minden évben.

Azt viszont sokan fanyalogva figyelik, hogy gyakran elég alacsony hozzáadott értéket tesznek csak a német termékekbe a közép-európai gyárakban. Míg Németországban 76 százalék a hazai hozzáadott érték az exportban, addig ez Magyarországon csak 56 százalék, és ráadásul csúnyán visszaesett az évek folyamán (ezzel kapcsolatban itt van egy kimerítő IMF-tanulmány).

Jött tehát az EU-s és a német pénz, a hazai állam költekezéséhez viszont máshogy viszonyultak a visegrádi országok. Ez a leglátványosabban talán az államadósság változásából látszik. Amíg a három északabbi V-ország végig kínosan ügyelt arra, hogy ne legyen túl nagy a költségvetési hiány, addig Magyarországon ez nem igazán jött össze a kétezres években.

A magyar állam erőteljesen, de utólag nagyon rossznak tűnő stratégiával élénkített. 

Így ment a nagy felzárkózás

Na de mire volt mindez elég az országokban külön-külön? Ezt a legkönnyebben azzal lehetne bemutatni, hogy hogyan változott 2002 óta az egy főre jutó GDP, ha kiigazítunk a különböző árszintekkel, a vásárlóerő-paritással.

Ebből úgy tűnik, mindenhol egészségesen gazdagodnak az emberek, bár Magyarország esetében látszik, hogy annyira nem meredek az a gazdagodás.

Csakhogy, ha átszámoljuk a visegrádiak számait az EU egésze átlagának százalékában, kitűnik: Lengyelország és Szlovákia sokat hozott a hátrányból, Csehország viszont keveset, Magyarország pedig szinte semennyit. 2005-ben is előrébb tartottunk az EU-átlaghoz képest, mint most.

Mindez érthetőbb és érzékletesebb (és kicsit lehangolóbb is), ha nem az ezerféleképpen torzító GDP/főt követjük, hanem azt, hogy mennyit keres az átlagember. Itt a medián jövedelmeket látjuk, anélkül, hogy kiigazítanának az árszínvonallal. A medián háztartási jövedelem az a pénz, amit ha megkeresünk, akkor pontosan a társadalom közepén állunk: éppen annyian vannak a gazdagabbak, mint a szegényebbek.

Itt a lengyelek már egy évvel korábban megelőznek, az EU-s átlag pedig még messzebb van.

Már három grafikonon is láttuk, hogy hogyan előzte meg Magyarországot előbb Szlovákia, majd Lengyelország is. Ezt láthatjuk részletesebben a következő képen.

Itt balról jobbra haladva a társadalom egyre gazdagabb tíz százalékos szeleteinek éves keresetét láthatjuk, a bal szélén a legszegényebb tíz százalékkal, a jobb szélén pedig a leggazdagabb 1 százalékkal. A sötétebb színek a 2005-ös, a világosabb színek pedig a 2012-es állapotot mutatják.

Ebből a grafikonból az látszik, hogy

2005-ben még a legszegényebb, a közepesen gazdag és a leggazdagabb szlovákok is lényegesen szegényebbek voltak a megfelelő jövedelmi kategóriába eső magyaroknál. 2012-ben viszont már mind sokkal többet keresnek.

Elvont és gyakorlati szegénység

Vannak országok, ahol elég gyorsan kerültek ki az emberek a szegénységből, de olyan is van, ahol megtorpant ez a folyamat. Utóbbiak közé tartozik Magyarország, ahol hosszú mérséklődés után az utóbbi években újra emelkedik a szegénység.

Ez persze így elég elvont. Az EU-nál úgy határozzák meg a szegénység és kirekesztés általi fenyegetettséget, amit a fenti grafikonon látunk, hogy hányan keresnek annyira keveset, ami nem éri el az adott ország medián jövedelmének 60 százalékát.

Az európai KSH, az Eurostat szerencsére ezernyi adatot gyűjt a tagországokban az életkörülményekről. Összehasonlíthatjuk, a különböző országokban hány háztartásban nincs színes TV, hányan mondják azt magukról, hogy nem jönnek ki hónap végén, vagy hány háztartásban nincs WC vagy mosógép.

Ezek közül egy olyat választottunk ki, ami azt mutatja, a háztartások mekkora részében találkoztak az adatfelvevők rohadással: szivárgó vízzel, dohos falakkal, penészes ablakkeretekkel. 

Talán nem meglepő, hogy még ez az apró részletstatisztika is ugyanazt a történetet meséli el az EU-csatlakozásunk óta eltelt évekről, mint a többi nagy, elvont szám.