A miniszterelnök szerdai beszédének filozofikus-ideologikus megalapozásából arra következtetünk, hogy Orbán Viktort semmi sem akadályozhatja meg elképzelései végigvitelében. Sem a Világbank, sem az Európai Unió, sem az amerikai vagy a német kormány. Legfeljebb a totális kudarc – amit sem maguknak, sem senki másnak nem kívánnak a Demokrácia és Dilemma Intézet elemzői.

Az Európai Unión kívül is van élet, jelentette ki kb. tíz évvel ezelőtt, első miniszterelnöki ciklusának delelőjén Orbán Viktor, de ma sem mindenki számára világos, hogy Norvégiára gondolt. Az utóbbi években, különösen az utóbbi hónapokban elmondott beszédeinek elemzése alapján úgy tűnik, kezd visszatérni ehhez a megközelítéshez. Most ráadásul mintha nem poénnak sejtené ezt, hanem már-már realitásnak.

Határozott jelek

Kutatóink nem feltételezik, hogy a kormány célja az Európai Uniótól való eltávolodás, ad absurdum: elszakadás. Annak ellenben határozott jeleit vélik felfedezni, hogy a miniszterelnök nem valamifajta közös európai elvárásokhoz igazodva kívánja alakítani politikáját. A nyugat alkonyáról elővezetett elméletei legalábbis azt valószínűsítik: amennyiben szükség van gazdasági-politikai reformokra, amennyiben valóban új korszaknak kell kezdődnie, amennyiben tényleg felfaltuk már a techonológiai forradalom gyümölcseit, akkor Orbán nem a nagyok farvizén akar tovább evickélni, hanem alakítani óhajtja a folyamatokat. Példát akar mutatni.

A merjünk nagyok lenni mottó újra él és virul. Igaz, behozhatunk a képbe egy másik mondást is, amely az „aki sokat markol” szavakkal kezdődik, de a folytatást is ide citálni megítélésünk szerint korai lenne. Még tovább menve azt is mondhatjuk, a kormányfő dupla vagy semmit játszik.

Az elmúlt hónapokban rendre felmerült, mit szól például a Világbank amiatt, hogy Magyarország nem tárgyal újabb hitelek felvételéről, szintén sok szó esett arról, hogy az Európai Bizottságnak és az Európai Központi Banknak nem tetszik Simor András jegybankelnök fizetésének megnyirbálása. A kormány a füle botját sem mozdította ezekre a kritikákra. Ha épp muszáj volt, a messze nem a ranglétra tetején található Szíjjártó Péter jelezte csak, terveiket csak azért is végre fogják hajtani.

Közérdek

A második cselekvési terv részleges ismertetése is kritikus reakciókat váltott ki, a java ráadásul még csak ezután következik. Egyeztetések az érintett ágazatokkal és az EU-val sem voltak, sokakat derült égből villámcsapásként értek a bejelentések. Ám a bírálatok, amelyek valamifajta partneri viszonyt kérnek számon a kormányon, annyit sem számítanak, mint a falrahányt borsó.

Több, mint jellemző a magánnyugdíjpénztárak kérdésének kezelése. A kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy az ezekhez befolyó pénzeket ne kiadásként, bevételként lehessen elszámolni a költségvetésben. Miután a lobbi kudarcot vallott Brüsszelben, átvágták a gordiuszi csomót. November 1-jétől egyszerűen nem utalják tovább a milliárdokat. Az, hogy a pénztárak bíróságra mennek, nagyjából évek múltán hozhat számukra esetleg kedvező eredményt. A pénz addig is marad.

Válság van, amiből ki kell kecmeregni, lehetőleg mielőbb. Jól kivehető: Orbán Viktor számára más szempont nincs. A közérdek felülírja a magánérdeket, függetlenül a körülményekről. A közérdek az, amit a miniszterelnök és csapata közérdeknek minősít. Kétharmados támogatottságot kapott ahhoz, hogy a definíciókat, az axiómákat és a szabályokat megfogalmazhassa. Fölösleges azt várni tőle, hogy lemondjon erről a jogáról. Nemcsak akkor nem fog megrettenni, ha az ellenzék vagy a sajtó, de akkor sem, ha Európa próbálja megfeddni.

Egyszeregy

Ha a kasszában kevés a pénz, valamivel fel kell tölteni. Ha nem bírnak fizetni a szegények, fizessenek a gazdagok. Hogy a gazdagok végső soron áthárítják a költségeket – vagy azok egy részét – a szegényekre, az is egy dilemma, de nem üt tüstént. Közvetlen választópolgársarc nincs, ez fontos momentum. Hiszen kézenfekvő: nemcsak a retorika, a különféle területeken foganatosított intézkedések is olyanok, amelyek ha a multinacionális vállalatok számára nem is kedvesek, az embereket nem irritálják. Ez az áruházláncok megkülönadóztatására éppúgy érvényes, mint a Mal Zrt. állami ellenőrzés alá vonására.

Még egy nüansz, egyszerűbb, mint az egyszeregy: az Orbán-kormány abban az esetben marad hatalomban, ha az ország szekerét ki bírja rántani a kátyúból. Így is van, amiben még nem látunk eléggé tisztán. Az ideológiából úgy tűnik, Orbán Viktor nem megvárni akarja a nemzetközi konjunktúrát, generálni szeretné a fellendülést. Kicsiny ország szerény gazdaságától ez már-már karikaturisztikus vállalás. Ezenkívül kutatóink mai eszükkel azt sem képesek tökéletesen értelmezni – sarlatánságba nem szívesen bonyolódnánk –, hogy az Ázsiára és Afrikára történő, pozitív kicsengésű utalások a nyugat alkonyának egyidejű ábrázolása mellett jelenthetnek-e olyasmit, hogy a miniszterelnök az európaival szemben más orientációról spekulál.

Kontúrok

Mindehhez képest – hogy a gazdaság állapotánál semmi sem fontosabb napjainkban, ahhoz munkatársaink szerint nem fér kétség – apróságnak tűnik a kolontári iszapkatasztrófával kapcsolatos fejlemények kezelése, annál is inkább csekélység a médiatanács elfoglalása. Miközben a csapatok harcban állnak, a kormány a helyén van, dominálni akar.

Hogy egy nagyvállalat állami ellenőrzés alá vonása államosításnak látszik, az mellékes. Hogy furcsa reminiszcenciákat ébreszt, hogy egy vezérigazgató őrizetbe vételét – akit később ráadásul ritkán előforduló indokkal engednek szabadon – maga a miniszerterelnök jelenti be a parlamentben, az is. A lényeg, hogy mindenki elhiggye, a munka folyik, a vétkesek nem úszhatják meg, a bűnöket nem lehet elmismásolni. A reneszánsz messze van, de közeledik. Hogy egyes olvasatok szerint eközben Orbán Viktor-poszterek kerülnek a nyugati progresszívek hálószobafalaira, az a hab a tortán.

Erős, okos, kompetens állam – ez lebeg Orbán Viktor lelki szemei előtt. Azt tudtuk eddig is, hogy ilyesmiről álmodik. Számolgathatjuk a lépéseket, amelyek ebbe az irányba tartanak. Az építkezés zajlik, az építmény kontúrjai kirajzolódnak. Még nem látszik, hogy meg kell-e ijedni tőle.