Kovács Saroltának nem csak a Covid miatt volt nehéz az elmúlt időszak: a világ- és Európa-bajnok öttusázó egy térdműtéten is átesett, ami miatt majdnem lemaradt az olimpiáról. Hetekkel a beavatkozás után ugyanis szövődmény lépett fel, és nem tudta használni a lábát. A székesfehérvári sportoló azóta szerencsére már jól van, hétfőn pedig meg is érkezett Tokióba, és elkezdte a felkészülést a jövő heti versenyre. Saroltát, aki már rutinosnak számít, hiszen a mostani a harmadik olimpiája, Zoomon keresztül értük el Tocsigi prefektúrában, ahol a futamok kezdetéig tartózkodnak, illetve edzenek a sportolók.

Úgy tudom, majdnem lemaradt az olimpiáról. Mi történt pontosan?

A bal térdemmel volt gond, a márciusi világkupán már nagy fájdalmakkal küszködtem a verseny alatt, aztán március 31-én meg is történt a beavatkozás. Azért vállaltam be, mert ez egy rutinműtét volt. Laparoszkóppal csinálták a Sportkórházban, és úgy volt, hogy tíz nap után vissza is tudok állni az edzésbe, így nem zavar be az Eb-be és a vb-be sem. Viszont amikor elkezdtem edzeni, nagyon nagy fájdalmaim voltak a vádlimban. Először nem is mertem szólni, gondoltam, talán túl korán kezdtem az edzést, vagy nagyon megerőltettem, esetleg a műtét utáni pihenésben beállt a vádlim. De tíz nap elteltével sem múlt el, a végén már annyira fájt, hogy sírva aludtam el, és éjszaka is gyakran felébredtem emiatt. A jegelés sem segített.

És mi volt a baj?

Én az elején azt hittem, csak be van állva a lábam, de mivel nem akart múlni a fájdalom, felhívtam egy másik orvost, aki látatlanban azt tanácsolta, menjek el MR-re. A vizsgálat kimutatta, hogy vérrög van a vádlimban. Miután a Doppler-ultrahang is igazolta, hogy trombózisom van, a székesfehérvári kórházból Wéber doktor úr révén Merkely professzorhoz kerültem, az ő csapatának segítségével tudtam eljutni az olimpiáig végül. Onnantól ugyanis folyamatosan kontroll alatt voltam, kéthetente jártam hozzájuk a klinikára, ők állították be a gyógyszereimet, nagyon aranyosak voltak, és sokat segítettek. Persze van bennem rossz érzés, azért alakult ki ugyanis vérrög a lábamban, mert nem kaptam vérhígítót. Pedig még rá is kérdeztem, hogy talán elfelejtették felírni, de azt mondták, nem kell, ami elég bosszantó, mert ugyebár minden műtét után megvan az esélye a trombózisnak. Szerintem semmi probléma nem lett volna, ha adnak.

Most hogy érzi, rendbe jött teljesen?

Igen. Bár ez egy elég nehéz időszak volt, mert két hónap igazából kimaradt nekem. Volt, hogy azt mondták, a trombózis miatt felejtsem el, hogy valaha újra sportolhatok, vagy hogy egyáltalán kimehetek az olimpiára, mert a vérrög felszökhet a tüdőm felé. Úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy idáig eljutottam. Ez egy ajándék, hogy itt lehetek, élvezni szeretném minden pillanatát. Nem mellesleg egyébként úgy érzem, jó formában vagyok. Nem tudom, ez mennyire lesz elég, és mit jelent majd, hogy kimaradt két hónap a felkészülésből, de jövök vissza, már az utolsó simításokat végezzük, bő egy hetünk van a versenyig. Sok volt a kihagyás, ez biztos, de szerintem megerősödtem, lelkileg és mentálisan nagyon. Hogy a testem fizikailag vissza tudott-e jönni, az majd kiderül, utólag okosabbak leszünk.

Volt önben bizonytalanság, hogy esetleg ki kell hagynia ezt az olimpiát?

Ugyebár nekem most kimaradtak a versenyek. Bíztam benne, hogy megkapom a bizalmat a szövetségtől, most már több mint húsz éve öttusázom, reméltem, hogy elhiszik, össze tudom szedni magam, de volt, amikor azt mondták, ne az legyen most a legfontosabb, hogy mi lesz a sporttal, hanem először azért küzdöttünk, hogy ne történjen tragédia. Mert ugyebár trombózisból, mint tudjuk, sajnos elég sok tragédia született már. Volt, hogy teljesen le kellett állnom, és tényleg csak feküdtem, és csak nagyon picit mozoghattam, úgyhogy ezekben az időkben azért elég nehéz volt. Voltak álmatlan éjszakáim, hogy el kell engednem az egészet, de szerencsére most itt vagyok, testközelben az olimpia, aminek nagyon örülök. Olyan dolgokat éltem meg, hogy most már mindent élményként fogok fel. Szerintem pont azért tudtam kijönni az egészből, mert a rossz napokon is próbáltam a pozitívumokat keresni és magamra koncentrálni. Amikor nem tudtam edzeni, akkor mentálisan készültem a versenyre.

Az elmúlt évben a Covid is sok bizonytalanságot okozott abból a szempontból, hogy egyáltalán lesz-e olimpia.

Bizonytalanságban mindig nehéz élni, és nemcsak sportolóként, átlagemberként is megviselt minket ez a járvány. Tavaly azért elég nagy sokként ért, hogy elhalasztották, de én nagyon bíztam benne, hogy idén megtartják az olimpiát. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy a negatívumokban megtaláljam a pozitívumokat, arra gondoltam, kaptam plusz egy évet, hogy jobban fel tudjak készülni, előre tudjak lépni a futásban, és akár még a javamra is válhat a halasztás, persze akkor még nem tudtam, hogy trombózisom lesz. A felkészülés így egyébként nagyon nehéz volt, de én Székesfehérváron edzek egy olyan csapattal, amelytől tényleg rengeteg támogatást kapok. Amikor nem nagyon tudtunk edzeni, akkor is egymást segítettük, és próbáltuk egymásban a lelket tartani. Az öttusa egyéni sportág, mégis csapatban edzünk, csapat nélkül el sem tudnám képzelni. A többiek nagyon tudnak húzni engem, és még hogyha nem is edzünk, a szabadidőnket is együtt szoktuk tölteni. Olyanok vagyunk, mint egy család, az elmúlt időszakban nagyon sokat jelentett lelkileg, hogy egy ilyen csapat áll mögöttem. Nélkülük biztos, hogy nem juthattam volna ide.

Van kedvence a sportágak közül?

Nem titok, hogy én nagyon szeretem az állatokat. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a lovaglás. Egyébként van két kutyám is, Barack és Dió, ők a szemem fényei a lovak mellett. Egyébként én magát az öttusát szeretem, úgy, ahogy van, hogy annyira színes, kiszámíthatatlan és megunhatatlan. Mindegyik sportágnak megvan a maga szépsége, de én így egyben szeretem az összeset.

Baracknak ráadásul különleges története van.

Igen. 2014 óta van velem. Akkor volt Európa-bajnokság Székesfehérváron, ahol nagyon jó helyen álltam, ha végigmegyek a lovaspályán, biztos, hogy dobogós lettem volna. A 9-es akadálynál viszont egy hölgy odaállt szurkolni nekem egy kutyával, és ahogy közeledtem a lóval az ugratás felé, a kutya elkezdett ugatni. A ló ettől megijedt, és meghátrált ugyebár, nem akart rámenni az akadályra, és nem is tudtam rávezetni. Befejeztem a pályát, de emiatt visszacsúsztam. Egyébként a kutyára egyáltalán nem haragszom, az a dolga, hogy ugasson. Nem kellett volna odahozni. Az eset miatt nagyon összetörtem, hiszen elszálltak a dobogós esélyeim, de végül odaálltam, megcsináltam az utolsó számot, és feljöttem a hatodik helyre. A szövetségi kapitány azt mondta, nagyon büszke rám, és ennek apropóján vesz nekem egy olyan kutyát, amilyen megugatott. Ez nyáron történt, majd egy őszi napon hívtak, hogy menjek haza azonnal, mert a ház előtt vár valaki. Ő volt Barack, akivel azóta össze vagyunk nőve. Mindenhova jön velem.

Tokióba is?

Nem (nevet). A gépre sem tudtam volna felvinni, mert a lenti részbe nem adtam volna be, ahhoz pedig, hogy az utastérben lehessen, 8 kiló alatt kellett volna lennie, és már egy kicsit meghaladtuk azt a 8 kilót.

Milyen fajta?

Mopsz. Egyébként így is velem van mindig, a csuklómon ugyanis van egy tetoválás, ami azt jelenti, hogy barack. Thai nyelven készült az írás, mert nekem egy szimbólum kellett, ami barackot is jelent, meg ezt az egész szituációt, hogy akármi is történik, fel kell állni, és tovább kell menni. De a másik kutyámról sem szabad megfeledkezni. Diócskát az út közepén találtam, szerintem akkor rakták ki egy kocsiból, de én gyorsan megálltam, és felvettük a húgommal. Azóta velünk él, nagyon aranyos kis fehér szőrmók.

Visszatérve az elmúlt másfél évre, a felkészülés mellett egy katonai kiképzésen is részt vett.

Négy éve jött a lehetőség, hogy csatlakozhattam sportszázadhoz, és kaptam is az alkalmon, de akkor az edzések miatt nem tudtam elvégezni az öthetes alapkiképzést. A járvány miatt jutott rá idő, egyébként ha nem most, akkor az olimpia után biztosan megcsináltam volna. Nekem egy régi álmom vált valóra azzal, hogy katona lehetek, engem büszkeséggel tölt el, hogy a Magyar Honvédséget is képviselhetem. A családomban egyébként nagyon sokan vannak a katonaságnál, édesapám úgy gondolta, a bátyám viszi tovább ezt a vonalat, de ő más irányba ment. A katonaság és a rendőrség engem mindig is vonzott.

Ahogy a sport, a katonaság is fegyelemre nevel. Ez akár előny is lehet a versenyeken.

Igen, mi, sportolók azért elég fegyelmezettek vagyunk, kitartóak és türelmesek, de amit a katonaságnál tanultam, szerintem azt is tudom kamatoztatni. Ott is együtt dolgoztunk, és mi egy nagyon fegyelmezett csapat voltunk, ami előreviszi az embert. Sokat segítettünk egymásnak, magamról is nagyon sok mindent megtanultam. A legnehezebb az volt, hogy sokat kellett állni. Én egy örökmozgó vagyok, ez pedig óriási fegyelmet követelt.

Tokióban most zárt kapu mögött zajlanak a versenyek. Milyen a légkör szurkolók nélkül?

Hétfőn este érkeztünk meg Japánba, a női öttusaverseny augusztus 5-én és 6-án lesz. Addig egy edzőtáborban vagyunk Tocsigi prefektúrában, ahol egyébként én már jártam két évvel ezelőtt, szóval a helyszínt ismerem. Hogy az olimpiai faluban milyen a légkör, nem tudom, mert egyelőre még nem mehetünk oda. Elég szigorú a menetrend, a versenyeket sem látogathatjuk, el vagyunk szeparálva, csak a hotelben és az edzések helyszínén tartózkodunk. Japánról egyébként csak jókat tudok mondani. Amikor korábban itt jártam, a versenyeket félig-meddig az olimpia helyszínén tartották, így meg tudtam nézni, hol lesz majd. Azért bíztam benne, hogy legalább japán szurkolók jöhetnek majd, mert nagyon jó hangulatot tudnak teremteni, de sajnos erre sincs lehetőség.

Itthonról viszont nagyon sokan szurkolnak.

Igen, remélem, hogy küldik az energiát, és érezni fogom közben. Az, hogy a család, a barátok és az egész ország mögöttünk van, nagyon sokat jelent. Mi mindent meg fogunk tenni, biztos vagyok benne, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat. Most ez egy ilyen olimpia, igazából mindenkinek adott ugyanaz a feltétel, hogy nincsenek szurkolók a helyszínen. Fura lesz, de tényleg csak magunkkal kell törődni, én erre felkészültem, úgy érzem. Ez most egy ilyen helyzet.

A Coop üzletlánc például segít is összegyűjteni a szurkolói üzeneteket.

Összegyűjtik és el is juttatják a szurkolói üzeneteket a magyar csapatokhoz. Ez nagyon jó érzés. Egyébként nagyon sok üzenetet kapok mindennap, olyan jó arra kelni, hogy jött egy csomó üzenet, hogy velünk vannak, hajrá, szurkolunk, magyarok. Ez nagyon sok erőt ad, és lelkileg is nagyon sokat számít.

Mennyire tudják figyelemmel kísérni a többiek eredményét?

Amikor a reptéren voltunk, Siklósi Geri épp a döntőben vívott. Akkor kellett volna becsekkolnunk, de mindenki megállt, abbamaradt a csekkolás is, és csoportonként a telefonokra és a laptopokra tapadtunk. Nagyon szurkoltunk neki, az ezüstérem pedig nagyon szép eredmény, büszke lehet magára. Egyébként ő is sportszázados, úgyhogy jól ismerem. De én minden magyart próbálok követni, most, hogy kijöttünk ide, már olyan időben is vagyunk, hogy tudjuk őket nézni. Egész nap megy a tévé, hogy ne maradjunk le semmiről.

(Borítókép: Kovács Sarolta a budapesti öttusa-világbajnokság vegyesváltó-döntőjének vívás versenyszámában a Kincsem Parkban 2019. szeptember 8-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)