Jamie Winchester több mint nyolc évvel ezelőtt költözött el Magyarországról. Az ír származású dalszerző-énekes annak ellenére döntött így, hogy itthon igen szép sikereket ért el, a Baba Yaga és a Boom-boom nevű zenekarai, valamint a Hrutka Róberttel közös projektje után pedig már a szólókarrierjét is beindította. Azt mondja, ezt a sorsfordító lépést azóta sem bánta meg, s bár a zenélés így az életében háttérbe szorult, azért nem mondott le róla – születnek még dalok a házi stúdióban, és távmunkában is kap felkéréseket, ha pedig úgy tartja kedve, egy-egy koncert erejéig visszatér Budapestre.

Most is épp egy fellépés miatt érkezett a fővárosba, szeptember 16-án a Budapest Parkban muzsikál korábbi zenésztársai, Borlai Gergő, Dely Domonkos, Galambos Zoltán, Giret Gábor, Hrutka Róbert, Mohai Tamás, Pálvölgyi Géza, Tátrai Tibor és Pásztor Sámuel társaságában. Az esemény apropóját eredetileg Jamie Winchester 50. születésnapja adta, amit a járvány miatt csúszással ugyan, de csütörtök este végre a közönséggel együtt is megünnepelnek. A dalszerző-énekes a fellépése előtt két nappal, a Nehru parton mesélt az Indexnek nemcsak a közelgő koncertről, hanem a költözésről, Írországról, egy Hurghadából érkező turistacsoportról, a budapesti törzshelyéről és arról is, hogy neki milyen nehézséget okozott a járvány.

Itt, a Duna-parton az első, ami eszembe jutott, a Home by the River című dal, illetve annak a klipje. Ez a szám ugye pont arról szól, hogy valaki elhagyja a várost, ahol élt; de jóval azelőtt született, hogy Budapestről elköltözött.

Pont ebben a parkban jött ez a kép, illetve hogy játszadoznék ezzel, mert gyakorlatilag majdnem mindig itt éltem, a Bakáts utcában, egészen pontosan 2000-től. A szindróma, ami végül is tetőzött bennem, és ennek hatására aztán 2012-ben végleg elmentem, mindig is bennem volt. Van egy kettős érzésem Budapest iránt. Néha nagyon vonz és beszippant, máskor meg úgy érzem, el kell menekülni innen, és elmenni oda, ahol újra egyensúlyra találok, hogy aztán vissza lehessen jönni, és megint bedobni magam a mély vízbe.

Mi az, ami itt rossz, illetve kiváltotta az elvágyódást?

Nem mondom, hogy bármi rossz vagy jó. Inkább arról van szó, mit hoz ki belőlem az, amilyen az életem, mikor itt vagyok. Ez néha bespirálozódik, és mint egy örvény, lehúz. Ha százszázalékosan beletenném magam abba, ami itt van, valószínűleg a végeredmény nem lenne jó és egészséges.

A zenészéletre gondol?

A zenészélet, az életvitel és az éjszakázás. Még az ismertség is ilyen, az sem tesz jót nekem, nem tudom jól kezelni. Ezért jobb néha kicsekkolni innen.

Érdekes, amit mond. Az ember azt gondolná, akik a színpadon állnak, vágynak az ismertségre.

Persze, az elején mindenki arra gondol, hogy szeretne nagy terpeszben állni egy stadion színpadán, miközben mindenki sikoltozik. Ez a mai napig jól is esik, csak a helyén kell kezelni. Mert ha valakinek csak erről szól az élete, ha csak ezt hajszolja, az egy kifejezetten egészségtelen folyamat.

Mi adta meg a végső lökést, hogy elmenjen?

Nem volt végső lökés. Ez egy hosszú és teljesen természetes folyamat eredménye. A volt feleségemmel már a 90-es évek elején is jártunk Írországba a családom miatt, és emlékszem, mindig úgy mentünk ki, hogy közben nézegettünk házakat, hogy de szép lenne itt egyszer. Valahol szerintem kimondatlanul mindig ott volt a fejemben, hogy nem biztos, hogy Budapesten élném le az egész életem. Rugalmas gyerek vagyok, addig maradok, amíg látom értelmét, és aztán megyek máshova.

Más ország nem is jött szóba? Vagy a családja miatt egyértelmű volt az irány?

Akár jöhetett volna, ha úgy adódik, de nem igazán érkezett olyan lehetőség, ami másfelé lök. Írország mindig is szimpatikus volt nekem, pedig igazából olyan nagyon ír sem vagyok. Észak-Írországban születtem, de hétéves koromban elköltöztünk onnan. Még három évet tanultam ott egy bentlakásos általános iskolában, és persze sokat jártam vissza. De ha csak az éveket számoljuk, valószínűleg kevésbé vagyok ír, mint amennyire magyar. Viszont mindig húzott, mégiscsak azon a szigeten születtem, a víz mellett. Szeretem az országot és a közhangulatot.

És az időjárást hogy bírja?

Nekem kifejezetten melegíti a lelkemet. Örülök, amikor kinézek reggel, és azt látom, hogy esik, feltéve, ha épp nem kell valamit kinn csinálnom. Imádom ezt a melankolikus szürkét, sosem zavart. A hőség annál inkább, a nyári időszakban Budapestet már évek óta kerülöm, egyszerűen elolvadok, ha 30 fok fölé megy a hőmérséklet.

Mondjuk, a melankólia az alkotókedvnek is jót tehet.

Ez így van. Sting is valahol azt nyilatkozta egyszer, hogy azért nem ír mostanában dalokat, mert tök boldog és jó az élete, úgyhogy nincs miről. Igen, ez benne van a pakliban. Arról írni, hogy tök jó minden, hol izgalmas?

Sosem bánta meg?

A költözést? Egy másodpercig sem.

Azért az esetében ez drasztikusabb váltás, hiszen a zenei karrierjét is feladta.

Igen, de azzal a kitétellel, ha bármikor hiányzik a zenélés, legyen lehetőségem folytatni, és újra beledobni magam, ami egy luxushelyzet persze. Szerencsére van egy stúdióm otthon, ahol játszhatok, és vannak, akik visszavárnak Budapestre, akik szívesen muzsikálnak velem, és olyan is, aki szívesen megszervez egy-egy koncertet. Úgyhogy rendkívül szerencsés és kényelmes helyzetben vagyok, bármikor jöhetek.

Mi volt legutóbbi zenei munkája?

Magamnak írogattam és írogatok. Bár valamiért ez megy a legnehezebben mostanában, arra tudom a legnehezebben rávenni magam, hogy a saját dalaimmal foglalkozzak. Nyáron Keresztes Ildinek kevertem, meg vokáloztunk kinn a párommal két nótához Giret Gábornak. Ő most csinált egy szólólemezt, tele csodálatos zenészekkel. Átküldte a sávokat, én pedig két hétig kevertem neki a nagylemezt. Nagyon élveztem. Ilyesmit bármikor szívesen csinálok.

És amikor saját dalt ír, milyen témák foglalkoztatják?

Szerencsére dobok annyi kézigránátot magamnak az életben – vagy az élet dob nekem –, hogy mindig van mihez hozzányúlni. Az utóbbi nyolc év is elég viharosra sikeredett különböző területeken, úgyhogy mindig találok egy-egy kisebb sztorit, amit szeretnék kiírni magamból.

A főállása viszont már nem ez. Mit csinál pontosan?

Egy techcégnél dolgozom. Egyfajta technikai problémamegoldó vagyok, a munkámat otthonról végzem.

Akkor a járvány, illetve a lezárások olyan nagyon nem érintették.

Nem. Az elején még röhögtem is, hogy ezt nekem találták ki. Az, hogy nem találkozhatok emberekkel, és otthonról kell dolgoznom, nekem meg se kottyan, hiszen ezt csináltam eddig is. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán kiderült, hogy azért még engem is érintett valahol. Nyár közepén eléggé besokalltam a dologtól, ezért is jó érzés idejönni Magyarországra, ahol úgy tűnik, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják, hogy pandémia van.

Ezt hogy érti?

Máshol nem ez van, mint itt. Máshol még mindig maszkot hordanak, és kizárólag igazolvánnyal lehet bemenni az éttermekbe, még csak most kezdődik az élet újra. Nagyon röhögtem azon, amit leszállás után láttam. Írországból egy olyan géppel jöttem, amin összesen ötvenen voltunk, mindenki végig maszkban, iszonyatosan odafigyelve utazott. A dublini reptér olyan volt, mint egy zombifilm, alig voltak emberek. Budapesten aztán leszállás után a poggyászkiadó részlegre egyszerre jutottunk be egy Hurghadából érkező turistagép utasaival. A megilletődött írek talpig maszkban, fertőtlenített kézzel jöttek, míg a másik oldalon vagy ötszáz ember egymás hegyén-hátán, sehol egy maszk. Na, mondom, ezek szerint itt másképp látják a helyzetet.

És az mit jelent, hogy nyár közepén besokallt a járványtól?

Volt egy kis mentális mélyzuhanásom nekem is, amire egy ideig kellett azért segítséget kérni, de szerencsére kijöttem belőle.

Ez orvosi segítséget jelent?

Igen.

Biztos, hogy mindenkinek megterhelő volt mentálisan és lelkileg is ez az időszak. A hosszú koncertstop miatt a zeneipar szerintem pont egy ilyen terület. Talán hallott róla, hogy nálunk a raktárkoncertprojekt volt az, amivel a szakma egy része némi támogatáshoz juthatott. Írországban hogyan kezelték a helyzetet?

Mivel kinn nem nagyon zenélek, és nem ismerek zenészeket, erről nem tudok beszélni, de a közvetlen környezetemben több olyan ember is volt, akinek miután megszűnt a munkahelye, és ezt online bejelentette, onnantól kezdve heti 2-300 euró érkezett a bankszámlájára. Függetlenül attól, hogy vendéglátásban vagy máshol dolgozott, az sem számított, ha csak pár hónapos volt a munkaviszonya. Az írek ezt gondolták jó húzásnak. Nagyon kevés olyan emberről hallottam, aki bevétel nélkül maradt, és nem tudott mit csinálni. Úgyhogy nálunk egészen más volt a helyzet, mint Magyarországon, nyilván ugye követtem az eseményeket, és láttam, hogy a barátaim és a kollégák miket írtak ki a közösségi oldalaikra.

Akkor a távolság nem szüntette meg a barátságokat.

Tartjuk a kapcsolatot, persze. Már amennyiben a Facebook és az Instagram kapcsolattartásnak számít. Tudunk egymásról, és követjük, hogy kivel mi történik.

Látogatóba is jön hozzájuk, vagy csak akkor, ha fellépése van?

Sajnos eddig leginkább csak akkor jöttem, ha koncerteztem, mert viszonylag véges az idő, amit a munkából ki tudok venni. Meg valahogy úgy adódik, hogy amikor jövök, mindig van egy buli, és akárhányszor megígérem magamnak, hogy nem fogok többet igent mondani, végül megteszem. De mindenképp tervezek egy olyan utat is, amikor eltöltök itt két hetet úgy, hogy nem lóg a fejem fölött semmi, nem kell próbálni és vigyázni folyton – mert az a legnehezebb: ügyelni arra, hogy kipihent legyek, és ne menjen el a hangom a koncertre.

Van bármiféle rituálé, vagy egy olyan hely, ahova így is mindenféleképp elmegy, amikor Budapestre jön?

Minden érkezési estén a Clarónál kötök ki, a Ráday utcában. Ez egy régi törzshely. Nagyon szeretem őket, és ők is mindig nagyon örülnek nekem. Pálinkázás és rozéfröccsözés a program.

Ezúttal egy egészen különleges koncert miatt jött. Az apropót az ötvenedik születésnapja adja, ami most már ötvenegy.

Ötvenegy és negyed! Ez a Messenger-csoportunk neve, ahol a többiekkel tartjuk a kapcsolatot. (nevet)

Ha nem tévedek, a járvány miatt kétszer is halasztani kellett a bulit.

Vagy háromszor.

Gondolom, ez sem esett túl jól.

Nem. Ez is elég nagyra nőtt, és már felhőként lebegett a fejem fölött. Állandóan tolni kellett, már azt sem tudtam, hogy lesz-e, vagy végleg elmarad. Többször majdnem meg is futamodtam az egésztől, de aztán belevágtunk.

Ha már születésnap, mennyire tartja fontosnak az ilyen évfordulókat?

Semennyire. Egyáltalán nem fontos, de most egy jó ürügy volt. Önmagában az ötven életkorban nézve persze azért dobott néhány érdekes meglepetést, az ember fejében tényleg változik valami. De az, hogy most melyik napon történik meg, hogy egy évvel idősebb leszek, nem izgatott sosem.

Az viszont izgalmas, hogy a régi zenésztársaival áll színpadra. Hogy mennek a próbák? Mennyire lehet újra összeszokni ilyen rövid idő alatt?

Olyan emberekkel játszom, akikkel nagyon sokat zenéltünk együtt, úgyhogy kilencven százalékban mindenkinek a kisujjában van a műsor. Egytől egyig mind zseniális zenészek, minimum húsz év muzsikálással a hátuk mögött. Pont azon röhögtünk tegnap is, hogy gyakorlatilag nem tudjuk kitölteni a próbaidőt. Szombat óta összejárunk, és minden alkalommal ott állunk a betervezett idő vége előtt két órával, hogy akkor most mi legyen, minden tök jó, nehogy már túlpróbáljuk a műsort. Már az első alkalommal, ahogy valaki beszámolt, és megszólaltak a hangszerek, mindenki vigyorgott. Imádok velük zenélni, és szeretjük is a dalokat, amiket játszunk.

És a színpadi lét mennyiben más így, a hosszú kihagyásokkal? Jobban izgul, mint amikor már-már rutinból, hetente a koncertezett?

Abszolút, masszívan – sajnos. Én eleve minden koncert előtt izgulok, tudom, hogy ezt ügyesen lepleztem eddig, ezen mindenki meg is lepődik. Az, hogy gyakorlatilag lassan több mint másfél éve nem álltam színpadon, olyan szinten rám ült az utóbbi két hónapban, hogy tényleg nagyon aggódtam miatta. De beletettem a melót, egy csomót gyakoroltam otthon, az első közös próba első öt perce után pedig teljesen megnyugodtam, hogy menni fog. Ez olyan, mint a biciklizés.

A műsorról mit lehet előzetesen tudni?

Hogy hosszú. (mosolyog) Igazából annyi nóta van a hátunk mögött, hogy inkább az volt a nehéz, hogy mit kukázzunk ki. Most 24 dalnál tartunk, ami elég combos. Ugye itt a torkom az egyetlen kérdés, mi játszanánk akár négy órán keresztül is. Meglátjuk, hogy bírja csütörtökön, egyelőre nagyon jól viselkedik.

Koncert után meddig marad Budapesten?

Másnap indulok vissza.

Akkor nem lesz hosszú after party.

De, csak valakinek föl kell majd lapátolnia egy repülőgépre pénteken.

(Borítókép: Jamie Winchester. Fotó: Pogonyi Nóra/Index)