Eredeti nevén a mai napig megbélyegzett, álnév alatt sikeres építész: Sebastián Marroquín, azaz Juan Pablo Escobar Henao, a világ talán valaha volt legnagyobb drogbárójának fia a napokban Budapesten járt, hogy reklámozza édesapjáról írt új könyvét, a Mr. Escobar – Apám titkai című kötetet. Ittjártakor az Index stábját is vendégül látta, a könyv bemutatásán túl pedig kendőzetlenül mesélt apjáról és gyermekkoráról.

2014-ben jelent meg az édesapjáról szóló első kötete Pablo Escobar: My Father, azaz Apám címmel. A mostani könyv miben más, mint az előző?

Az első könyvemben a saját, gyermekkori emlékeim alapján akartam mesélni az apámról. Ez a kötet az ő ellenségeit szólaltatja meg, az ő szemszögükből mutatja be Pablo Escobart. Olyan titkok, történetek kerülnek benne felszínre, amelyeket még soha nem meséltek el.

Hogyan sikerült ezeknek az embereknek a közelébe férkőznie? Annak idején az ellenséges drogkartellek miatt kellett elmenekülniük Medellínből, sőt egész Kolumbiából.

Ők nem az én, hanem apám ellenségei voltak. Nem volt nehéz őket megtalálni. Ügyvédek segítettek a kutatásban még 2009-ben, amikor az Apám bűnei című dokumentumfilmet forgattuk. Akkor az életemet kockáztatva kerestem fel a családokat, hogy bocsánatot kérjek az áldozatok gyermekeitől apám bűneiért. Bár a por már akkor leülepedett, amikor annak idején lemondtunk minden vagyonunkról, igazán csak ezután született béke. Amikor most, másodjára kerestem fel őket, hogy beszélgessünk a régmúltról, már mondhatni barátként köszöntöttek.

Mennyi ideig tartottak a könyvvel kapcsolatos munkálatok?

Hat teljes hónapra Kolumbiába költöztem, bejártam mindenféle helyszínt. Többek között találkoztam az M-19 mozgalom politikusaival (teljes nevén Április 19. Mozgalom, amelynek baloldali gerillái rohanták meg a kolumbiai legfelsőbb bíróságot 1985-ben; az akciót állítólag Escobar támogatta – a szerk.) és apám egyik fő kábítószercsempészének, Barry Sealnek a fiával, Aaron Seallel is. (Barry Sealt a hatóságok elfogták és elítélték, utána a Kábítószer-ellenőrzési Hivatal informátora lett; 1986-ban Escobar ölette meg – a szerk.) Sokakkal beszélgettem, és gyűjtöttem tőlük információt, amelyeket aztán további hat hónapon át dolgoztam fel a könyv írása közben.

Milyen érzések fogták el önt ez alatt az egy év alatt? Mi a legmélyebb pontja a könyvnek, amelyen a leginkább meglepődött?

Igazság szerint nem tudtam, hogy mire készüljek, hogy milyen sztorikat fognak mesélni. Azt tudtam, hogy sok mindennel nem vagyok tisztában, de egyes történetekre végképp nem számítottam. Például hogy az amerikai nagykövetséghez tartozó kolumbiai Kábítószer-végrehajtási Hivatal (DEA) segítette apám drogkereskedői munkáját. Zseniálisan tudott megvesztegetni embereket. Ennek okán a legnagyobb meglepetés számomra nem is ez volt, hanem az a hatalmas pénzösszeg, amelyet a kartell a DEA ügynökeivel közösen végrehajtott kábítószer-kereskedelem közben mozgatott. Na, attól leesett az állam.

Mi a célja e zeknek a történeteknek a bemutatásával?

Hogy a családom története soha senkivel se ismétlődhessen meg. Azok közül, akik eddig elolvasták a könyvemet, senki sem mondta, hogy drogbáró szeretne lenni. Én pedig pont ezt az üzenetet szeretném közvetíteni: az apám senki számára ne legyen követendő példa. Az ő útja nem vezet sehova.

Ugyanakkor az édesapjának volt egy másik oldala is, amelyet a külvilágnak mutatott. A vagyonát a lakhelyén temérdek jótékony célra fordította. Kórházakat finanszírozott, szociális lakásokat és iskolákat építtetett. Medellínben, főként a lakónegyedében, Envigadóban sokan a mai napig hősként tisztelik. Ezek szívből jövő cselekedetek voltak, vagy pusztán önmarketing volt politikai karrierje idején?

Mindennek volt oka, de abban biztos vagyok, hogy a jótékony cselekedetei nem önreklámozások voltak. Bár rettenetesen rossz volt sokakkal, nagyon jó volt néhányakkal. A nagyon szegény néprétegek fejében valóban a mai napig jótevőként él. Mások azt mondják, a társadalom legnagyobb ellensége volt. A helyzet az, hogy a kolumbiai lakosság három százalékának kezében van az ország javainak 93 százaléka. Ők azok, akik rettenetesen gyűlölik az apámat.

Mint apa milyen volt?

Állandóan rohanásban volt, de ha szükségem volt rá, mindig volt rám ideje. Ha nem volt velünk, temérdek hangfelvételt és levelet küldött. Neki a családja volt a mindene. Szeretett minket és törődött velünk. Nagyon jó tanácsokkal látott el, nem akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek. Emlékszem, azt mondta: tanulnom kell és erőfeszítéseket kell tennem. Azt tanácsolta: találjam meg azt, ami szenvedéllyel tölt el az életben. Ha azt mondtam volna neki, hogy én magam is drogkereskedővé szeretnék válni, biztos, hogy segített volna. Ő azonban nem ezt akarta.

Én az ön karakterével először a 2017-es Escobar című filmben találkoztam. Egy jelenetben Escobar tanácsot ad a fiának. Megmutatja neki a kokapasztát, és elmagyarázza a folyamatot, ahogy kokaint készítenek belőle. Emellett pedig az egykori first lady, Nancy Reagan szavaival óva inti a kis Juant, hogy soha senkitől ne fogadjon el drogot, és esze ágába se jusson ilyet fogyasztani soha életében. A valóságban is történt ilyen párbeszéd?

Bár a filmet nem ismerem, tudom, hogy az újságírónő, Virginia Vallejo könyvén alapszik. Igaz, hogy viszonya volt az apámmal, de mellette még jó pár maffiózó szeretője volt. Mondhatni ő volt a fél maffia menyasszonya. A könyvvel csak be akart nyalni az Amerikai Egyesült Államoknak, vízumot és pénzt akart. Mindazonáltal az említett beszélgetés pontosan megtörtént. Az apám az összes kábítószert bemutatta nekem, amellyel kereskedett. Felvilágosított, hogy milyen hatásai és mellékhatásai vannak, hogyan készülnek és hogyan működnek. Azt mondta, ha bármelyiket is ki akarom próbálni, neki szóljak, és kipróbáljuk együtt. Ezután el is veszett az érdeklődésem, hiszen úgy, hogy nem tiltott tőle, már nem volt akkora szám.

Mikor jött rá, hogy valójában mivel foglalkozik az édesapja?

Hétéves koromtól fogva elég nyilvánvaló volt. Akkor állt elő azzal, hogy ő egy bandita. Onnantól fogva mindent elmesélt. Azt is, amikor drogot csempészett, és azt is, ha megölt vagy megöletett valakit. Úgy vélte, jobb, ha ő mesél el mindent, mint hogy a hírekből szerezzek tudomást a viselt dolgairól. Ugyanakkor abba sosem avatott be, hogy mit tervez tenni.

Hétéves gyerekként mit érzett ezután, hogy megtudta, az apja gyilkos? Változott irányába a hozzáállása?

Furcsa érzés volt, de akkor még nem teljesen tudtam mindent összerakni. Azt tudtam, hogy minket nagyon szeret. Csak úgy áradt felém a szeretete. Visszatekintve úgy látom: az, hogy elismerte a saját felelősségét és nyersen beszámolt nekem mindenről, az irántam tanúsított tiszteletének kifejezése volt. Úgy érezte, nekem nem szabad hazudnia. 

Szemtanúja volt valaha gyilkosságoknak és kínzásnak, amelyeket az apja elkövetett?

Bár sokszor voltam közel hozzá, őt sosem láttam ölni. Más banditák cselekedeteinek ugyanakkor többször szemtanúja voltam.

Ezek mennyire voltak traumatikus élmények gyerekként? A látottak hagytak hátra feldolgozatlan sebeket?

Nagyon sok erőszakot láttam, jóval többet, mint amennyit egy hétköznapi ember el tudna képzelni. Talán annál is többet, mint amennyit egy katona lát. Úgy érzem, valami oknál fogva a látottak mégsem hagytak bennem nyomokat. De ez idővel úgyis kiderül. Talán egyszer kiderítem...

Annak a ténye, hogy ön beszélt utoljára az apjával, a hatóságok pedig ezt a telefonbeszélgetést mérték be, gyerekként nem okozott önben bűntudatot?

Nincs lelkiismeret-furdalásom. Az apám szándékosan hagyta, hogy megtalálják. Amikor hívott, én rengetegszer letettem, hogy ne tudják bemérni a helyzetét. Mégis újra és újra felhívott. Később az anyámat és a húgomat hívta, mert tudta, hogy ők tartani fogják a kagylót, hiszen örültek, hogy hallhatják a hangját. Ő akarta így, ő akarta, hogy elkapják. Pontosan tudta, hogy az a hívás az ő végét jelenti. Még cipőt sem vett, úgy találtak rá, hogy mezítláb volt, esze ágában sem volt menekülni. 

Ön azt bizonygatja, hogy a kutatómunkája során rájött: az apja valójában öngyilkos lett. Mire alapozza ezt az állítását?

Öngyilkos lett. Az apám gyerekként kiokított, hogyan kell megölnöm magam, ha esetleg egyszer arra kerülne sor. Elmondta, hogy ne a homlokomba lőjek, ne a tarkómba, és a számba se vegyem a fegyvert. Azt mondta, „ha tényleg meg akarsz halni, a füledhez szorítsd, és oda ereszd a golyót”. És hol volt apám fejében a golyó? A fülében.

Az apja halála után menekülniük kellett, történetesen azok miatt az ellenséges családok miatt, amelyeknek a következő generációjával az elmúlt években rendezte a puskaporos viszonyt, a történetekből pedig könyv született. Annak idején azonban a menekülés névváltoztatással járt, és egyszer azt mondta, nem akarja, hogy valaha is kapcsolatba hozzák az apjával. Ennek ellenére a családja idővel márkát szeretett volna alkotni az Escobar névből, 2014-ben megszületett az ön első könyve, rá öt évre az édesanyja írása, most pedig az Apám titkai. Hogyan akar elhatárolódni a névtől, miközben pénzt akar belőle csinálni?

Úgy vélem, elsősorban nekem van jogom ahhoz, hogy pénzt csináljak abból, ahogy hívnak. Engem jobban megillet ez a jog, mint például a Netflixet, amely Narcos című sorozatában apám üzelmeit is bemutatja, teszem hozzá, legfeljebb negyvenszázalékos valóságtartalommal. Én egyrészt azért nyúltam vissza a névhez, hogy bocsánatot kérjek apám áldozatainak leszármazottjaitól, másrészt pedig hogy az emberek okuljanak a családom történetéből. Bár nem tagadom, van belőle tisztességes nyereség, hasonló könyv írásából még senki sem lett milliárdos. Szerintem azt teszem, amit tennem kell, ez bármilyen benyomást is kelt. Tisztességes módon csinálok pénzt ebből a névből, szóval a lelkiismeretem nyugodt. Ha valakinek ezzel mégis problémája van, azzal sincs semmi gond. Neki megmondom, hogy befogom én a számat, de akkor fizesse ki helyettem a számláimat.

Nagy teher lehet, hogy olyasvalami miatt kér bocsánatot, ami nem az ön bűne.

Ez a valóság, amit nap mint nap meg kell élnem. Hogy engem tesznek felelőssé és rajtam kérnek számon olyasmit, amit nem én követtem el. A törvény kimondja, hogy a szülő felel a gyerekéért. De mintha lenne egy külön rám szabott törvény, amely azt mondaná, hogy nekem mint gyereknek felelősséget kell vállalnom az apámért.

Az embereknek ez a hozzáállása a mai napig sem csitult?

Nem. Egy másodpercre sem… Eleinte mindenki azt gondolta, hogy őrült vagyok, hogy megbocsátást kérek és békét szeretnék. Mindenki azt várta, hogy lövöldözni kezdek, ehelyett én fehér zászlóval érkeztem. Sokaknak okoztam csalódást, akik azt feltételezték, hogy az apám nyomdokaiba lépek.

Milyen érzés alkalomadtán így visszatérni Kolumbiába?

Teljesen vegyes. Egyszerre örülök, vagyok rettenetesen szomorú és félek. Az egyik sarkon valami szép, a másikon valami borzalmas jut eszembe. Szerencsére ez alkalomról alkalomra enyhül, és egyre nyugodtabban térek vissza a szülőhazámba. Budapestre is Medellínből érkeztem, az egykori igazságügyi miniszter, Rodrigo Lara fiával találkoztam. Az ő apja akart erőteljesebben fellépni a drogkartellek ellen, amiért az apám elrendelte a megöletését. Utána indult hajtóvadászat és fordult fel fenekestül az életünk. A dokumentumfilmem készültekor tőle is bocsánatot kértem, máig tartjuk a kapcsolatot. Rajta kívül Miguel Rodríguez, az ellenséges Cali kartell egyik korábbi vezérének fiát, Williamet is meglátogattam. Az ő családja helyezett hétszáz kiló dinamitot a házunkhoz annak idején. Szerencsére velük is sikerült rendezni a kapcsolatot.

Tessék, itt van a WhatsApp-levelezésünk. Elvben meg kellene ölnünk egymást, ehhez képest újévi köszöntéseket küldünk egymásnak. Itt pedig egy képet láthatnak arról, ahogy Aaron Seal átöleli az apja gyilkosát a börtönben. Megbocsátott. Ez nagy dolog. Évekkel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül megteremteni a békét, amiben Jhon Jairo Velásquez Vásquez, apám egyik bérgyilkosának a fia is sokat segített. A béke a mi közös örökségünk.

Ma már ön is családapa. A fiát beavatta az édesapja történetébe?

Ha megkérdezné a gyermekemet, hogy ki a nagyapja, azt felelné: egy bandita, egy bűnöző. Persze még nagyon kicsi ahhoz, hogy felfogja, ez pontosan mit is jelent. Ugyanakkor úgy neveltem, hogy ismerje az apám jó és rossz oldalát is. A sírját is meglátogattuk együtt, ám az sajnos egyfajta zarándokhellyé változott. Rapperek és turisták látogatják, egyesek tetőtől talpig behintik a sírhelyet kokainnal. Mindent csinálnak, csak tisztelni nem tisztelik. A legnagyobb kihívás pont az lesz számomra, hogy elérjem: a fiam azután is szeretet érezzen a nagyapja iránt, hogy minél több részletbe beavatom. Hiszen milyen apa lennék én, ha a gyerekemet gyűlölni tanítanám? Én sem gyűlölöm őt, szeretem az apámat. A szeretet ugyanakkor nem vakít el, tisztában vagyok a tetteivel. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha élne, az unokáját is elhalmozná a szeretetével. Én pedig ugyanúgy nevelem őt, ahogy apám nevelt engem. Arra ösztökélem, hogy válassza a saját útját.

Ha már a családnál tartunk… A fiának egyes hírek szerint van egy nemrég előkerült nagybátyja. Tavaly egy bizonyos Phillip Witcomb azzal állt elő a sajtóban, hogy ő Pablo Escobar elsőszülött fia, az ön féltestvére. Mit szólt a hírhez, ami sokak szerint kacsa?

Azt, hogy ez kacsa. Letesztelték a DNS-ét? Van bármi bizonyítéka az állítására? Ez egy hazug őrült, aki végig sem gondolja a saját hazugságát. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kimatekozza az évszámokat.

Mindenesetre sosem merült fel önben, elvonatkoztatva Witcombtól, hogy valahol a világon élhetnek féltestvérei az apja volt szeretőinek számát tekintve?

Az apám ennél sokkal előrelátóbb volt. Nagyon sok szeretője volt, de minden létező ágyasának azt mondta, hogy „addig élsz, amíg teherbe nem esel". Az egyik lány mégis úgy döntött, hogy teherbe ejteti magát, és meg is akarta tartani a gyereket. Apám személyesen, erőszakkal tuszkolta őt autóba. Elvitték, lekötözték, és borzalmas dolgot tettek vele. Minden erőszakot bevetett, amire csak képes volt, annak érdekében, hogy házasságon kívül ne szülessen gyermeke. Úgyhogy biztos, hogy én vagyok Pablo Escobar egyetlen fia.

(Borítókép: Juan Pablo Escobar. Fotó: Papajcsik Péter / Index)