A karatebajnok Virág András is bekerült az Exatlon Hungary All Star-évadba, ahol a korábbi műsorokból már ismert versenyzők legjobbjai küzdenek meg egymással. A sportoló számára azonban a mostani szezon, amennyire várta, olyan szomorúan indult, kiutazása előtt nem sokkal ugyanis elveszítette az édesanyját. A játékos az extrémsport-reality forgatási helyszínén, azaz a Dominikai Köztársaságban nyilatkozott az Indexnek a műsorban szerzett tapasztalatairól, és arról, hogyan éli meg a második Exatlonját, miközben egy ekkora lelki fájdalommal kell megbirkóznia.

Milyen érzés újra itt lenni?

Nagyon izgultam, mikor kijöttem az All Star-évadba. Alapjáraton is úgy készültem, ha lesz egy ilyen, akkor nekem muszáj itt lennem. Ígéretet tettem édesanyámnak, hiszen van 15 elszámolatlan napom, ami ugye azt jelenti, hogy végigcsinálom az egészet. Egész nyáron tudatosan készültem rá, holott akkor még nem tudtam semmit arról, hogy mikor lesz, illetve bekerülök-e. Fantasztikus érzés újra itt lenni, olyan, mintha ez lenne a munkám, csak hazamentem fél évet pihenni, és most megint dolgozom. Mondjuk, az elején kicsit döcögősen indult a történet, míg újra fölvettem a fonalat, az ötödik napon pedig már mehettem párbajozni, de hál’ istennek gyorsan kaptam egy akkora pofont, hogy onnantól kezdve, úgy gondolom, elég stabil oszlopos tagja vagyok a csapatnak.

Nem is egyszer párbajozott már.

Az All Star-évadban ebből a szempontból én már rutinos rókának számítok, kéthetente megyek párbajozni. (nevet) Persze ahogy mindenki más, én is azon vagyok, hogy ne kerüljön sor erre. De egyáltalán nincs bennem semmiféle stressz ezzel kapcsolatosan, úgy állok hozzá, hogy ez a játék része, és ha a föntiek úgy akarják, akkor hazamegyek. Mindig azt mondom, ha valaki meg akar verni, akkor annak jobban kell akarnia, hogy itt maradjon, mint nekem. Eddig hál’ istennek ez még nem következett be.

Az előző évadban elég harciasnak tűnt. Lenyugodott valamelyest?

Én egy versenyző típus vagyok. Amikor kimondják a nevem, és hogy enyém a következő futam, megszűnik körülöttem a világ. Onnantól kezdve csak én vagyok, a pálya és az ügyességi feladatok, nem figyelek senkire. A futamokra felszívom magam, és rohadtul nem vagyok nyugodt, amikor viszont végzek, nyilván mindenki látja, hogy nagyon örülök. Akkor még dúl az adrenalin, megcsinálom a kis pörgőrúgásomat, aztán visszamegyek a csapathoz, és próbálom ezt a fajta lendületet átadni a többieknek is. Küzdősportoló vagyok, és ebből fakadóan igyekszem ösztönözni őket, ugyanúgy, ahogy mások a saját sportágukból adódóan. Ettől szép ez az egész.

Érezhetően nagy az összetartás, de a végén egymás ellen versenyeznek majd.

Amíg csapatjáték van, csapatként működünk. Az a célunk, hogy minél több bajnok jusson a döntő szakaszba, ott meg már teljesen más lesz a felállás, mert amikor egymás ellen kell versenyezni, át kell kattannod, és eldönteni, hogy mi a célod. De szerintem ha már ott vagyunk, senki sem fogja ezt elengedni, én viszont addig nem gondolkodok egyéni játékban, amíg ez a szakasz nem jön el – vagyis az All Star azon része, amikor top 8-ról beszélünk. Bár nem tudom, idén mi várható, mert Lehel bácsi konkrétan mindennap hoz valami meglepetést nekünk. Lehet, hogy most top 10 lesz a vége.

Mennyiben másabb, hogy Palik László helyett most Monoki Lehel kommentálja a futamokat?

Szerintem mind a kettőjüknek megvan a saját egyénisége és erősségei. Palik Laci egy karakánabb ember, talán szigorúbb is volt. Lehellel már többet beszélgettem ebben a kis időben is, amióta itt vagyunk, mint – mondjuk – Lacival abban az időszakban. Ő tartotta azt a két lépés távolságot, Lehel meg egy kicsit barátságosabban kezeli ezt a részét. De mind a kettőnek megvolt a maga szépsége. Nyilván az elején furcsa volt, hogy nem Palik Laci konferált fel minket, de már teljesen megszoktuk. Nagyon haveri alapon működünk, talán mondhatom, hogy Lehel a mi korosztályunkból való, és tök jól el tudunk vele beszélgetni. 

Egy sportoló egyébként miért jön el egy ilyen tévéműsorba? Mi az a plusz, amit ez adni tud? A nyereményen kívül persze.

Alapjáraton én tudtam, mire vállalkozom. Engem a versenyzés éltet, és szívesen kipróbáltam volna magam egy ilyen hatalmas felnőttjátszótéren. Úgyhogy igazából magáért a versenyzésért jöttem el. Korábban nagyon sok olyan edzőtábort végigcsináltam már, ami hosszú távú volt, nemcsak otthon, hanem például Thaiföldön is. Az, hogy hónapokig nem látja az ember a családját, és csak nyomja az edzéseket, nekem nem újdonság. Az Exatlon annyiban más, hogy itt megtanulsz napi szinten győzni és veszíteni egyszerre, majd mindezt elengedni úgy, hogy a következő futamodra összeszedd magad annyira, hogy ott is győzni tudj. Nem sok akklimatizálódási lehetőségünk van ezzel kapcsolatban, ez viszont annyiban tök jó, hogy ha be tudod építeni az otthoni életedbe, akkor ott is kamatoztathatod. 

Az edzőtáboroktól azért a mostani helyzet abban biztosan különbözik, hogy itt teljesen el vannak zárva a külvilágtól.

Őszinte leszek, én összeteszem a kezem, hogy nincs telefonom. Próbálja ki bárki, mennyire király! Csak hát ugye nem lehet. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Tavaly négy hónapig nem volt telefonom az Exatlon miatt, de miután hazamentem, és visszaállt az életem, egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy kikapcsoljam. Ha leteszed a mobilod akár csak egy napra, utána káosz lesz az életed.

Mondjuk, ha elvesznek mindent, talán jobban is tud fókuszálni.

Nem mondanám. Ez attól függ, hogy az élet milyen kihívások elé állít. Én azért elég nehezen élem meg a mindennapjaimat. Most jót tesz, hogy nem otthon vagyok, hanem itt a csapattal, és minden áldott napomat velük töltöm reggeltől estig. Igazából egy olyan körforgásban vagyok, ami eltereli a gondolataimat… Azáltal, hogy nem agyalok olyan sokat az otthoni dolgokon, sokkal könnyebb az életemnek ez a szakasza… (elérzékenyül)

Az édesanyja miatt…

Ez most az édesanyám miatt van, igen. Nem olyan egyszerű… Pont valamelyik nap volt egy verseny, amikor Lehel bekérdezett. Én mentem a legjobbat a csapatból, az összes meccsemet megnyertem, és ő rákérdezett, miért vagyok szomorú. Az egész versenyt elveszítette a csapat, de én már alapjáraton is szomorú voltam, mert pont azon a napon volt, hogy két hónapja elveszítettem az édesanyámat. Azokat a dolgokat, amiket tavaly – mondjuk – egy interjúban vagy egy kamerába elmondtam, hogy „most biztos nem lenne rám büszke édesanyám”, már nem tudom úgy elmondani, önfeledten, mosolyogva, mert ő már nincs. Emiatt teljesen más az egész. Ráadásul nem is olyan régen lett egy párom, aki kettőt nem gondolkozott azon, hogy odaköltözzön hozzám. Vele csináltam végig azt az időszakot, ő volt, akire számíthattam, amíg ki nem jöttem az Exatlonba… Amikor elveszik az egyik feled, de van egy másik, aki napi szinten tud neked segíteni, akivel beszélgethetsz ezekről a dolgokról, ott van melletted, és oda-vissza tudtok támaszkodni egymásra, aztán egyik nap elköszönsz tőle hónapokra, azért az nem egy olyan jó érzés.

Itt van olyan, akivel beszélgetni tud erről?

Én próbálom ezt kizárni, és nem rátenni a csapatra, mert nem akarom, hogy a beszélgetések csak arról szóljanak, milyen a lelkivilágom. Ezt saját magamban kell lerendeznem. Nem olyan egyszerű, de próbálom. Egyébként pont néhány napja érzem megint, hogy visszatértem a csapathoz. Az első párbajom után tök jó fonalat kaptam el, jó irányba indultam, csak ahogy közeledett édesanyám elvesztésének két hónapos évfordulója, egyre rosszabbul éreztem magam. Volt egy betegségem is, csúnyán megfáztam, de futni kellett, versenyezni, és mostanra össze is szedtem magam annyira, hogy a lelkivilágom nagyjából közepes szinten van, vagy annál egy kicsit feljebb is talán. Ebből tudok táplálkozni, de a srácokkal is többet kommunikálok és hülyéskedek, csak nekem kell az a tíz perc/negyedóra napi szinten, amikor egyedül vagyok. Olyankor elvagyok a gondolataimmal magamban, ami nekem így most bőven elég. Nyilván nem tudom elfelejteni, mert tök mindegy, hol vagyok, mindenről eszembe jut. Nem olyan egyszerű ezt a részét így elengedni…

Az nem fordult meg a fejében, hogy lemondja az Exatlont?

Nem. Inkább azt hittem, hogy nem fognak kihozni, miután megtudták, hogy elveszítettem az édesanyámat. A testvérem is azt mondta, hogy vissza ne merjem mondani, aztán leültem a családdal, és megbeszéltük – anyu is azt akarná, hogy csináljam… Csak tudod, nehéz… A szerencsés része talán annyi, hogy akkor történt, amikor még otthon voltam, nem pedig úgy, hogy már itt vagyok. Mindenesetre nem olyan egyszerű. Az viszont nem fordult meg a fejemben, hogy ne jöjjek ki, még annak ellenére sem, hogy friss a párkapcsolatom. Ezt is úgy kezdtem el, hogy elmondtam a kedves páromnak, valószínűleg december végén vissza kell mennem, és hál’ istennek nagyon-nagyon támogat mindenben.

Mennyire érzi esélyesnek magát most, hogy látja, kik vannak a műsorban?

Abból adódóan, ahogy a két párbajomból visszajöttem, elég meggyőző tendenciát mutatok. Az utóbbi napokban tízet futottam, és kétszer kaptam ki, tehát egész jól állok, úgy érzem.

Könnyebb így teljesíteni, hogy másodszor szerepel a műsorban?

Abból a szempontból igen, hogy nem ér meglepetés. Ha jön egy új pálya, nem stresszelek rá, hogy mit hogyan csináljak, vagy hol hibázhatok esetleg. Van egy bemutató, és utána már nem izgulok azon, hogy később mi történik, úgyis mindig az ügyességi határozza meg, hogy menni fog-e a feladat. Azoknak talán könnyebb, akik a harmadik évadból jöttek vissza, mint ahogy én is, mert még van annyira közeli az élmény, hogy nem felejtettünk el karikát vagy homokzsákot dobni.

Egyébként visszanézte az előző évadát?

Nem. Szerettem volna, ha úgy marad meg nekem, ahogy megéltem kinn. Csak a futamaimat néztem vissza.

Van bármi, amit most másképp csinál? Akár a versenyekre, akár az emberi kapcsolatokra vonatkozóan?

Persze. Tavaly sokszor inkább beletörődtem abba, amit a csapat mondott, hiába volt egy jó gondolatom, csak két-három nappal később mondtam el a többieknek. Ezen most változtattam: ha van egy taktikai ötletem, mindig megosztom a csapattal, és ami jó érzés, hogy meg is hallgatnak. Hiszen minél több ötlet van, annál könnyebb építkezni.

(Borítókép: Exatlon Hungary All Star, Bajnokok csapata. Fotó: TV2)