Kovács P. József Az első influenszerek sorozat legújabb adásában mesélt többek között erről és további tévés emlékeiről Radnai Péternek.

A bemondó 1961-ben, 61 évvel ezelőtt került a televízióhoz. Társadalmi státusza miatt, osztályidegenként sokáig elképzelhetetlen volt, hogy egyszer képernyőre kerülhet. 

Volt egy olyan időszak a Rákosi-korszak vége felé, amikor az iskolákban is úgy kategorizálták a diákokat, hogy munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb és osztályidegen, mert aszerint hogy ki milyen kategóriába tartozott, az alapján ítélték meg a teljesítményét is. Egy osztályidegen például nem kaphatott jelest, csak eggyel rosszabb jegyet, viszont arra törekedtek, hogy a munkás, paraszt, értelmiségi kerüljön a felsőbb iskolákba, az egyéb és osztályidegeneknek sokkal nagyobb küzdelmet kellett folytatniuk, hogy továbbtanulhassanak. Velem az történt, hogy a színészeti főiskolára jelentkeztem, ahova felvettek. Fél év után állapították meg az ösztöndíjat, amikor is kiderült, hogy én osztályidegen vagyok, és a főiskola nem engedhette meg magának, hogy így tartson a diákok között, így a félévi jeles bizonyítványomat úgy változtatták meg, hogy az egyik tárgyam nem osztályozták, így nem tudtam folytatni

– mesélte Kovács P., aki ezt követően elment dolgozni, így munkásként újra be tudott iratkozni az egyetemre, és magyar–népművelő szakos diplomát szerzett. 

Végül aztán pont a főiskola elvégzése nyitotta meg számára a lehetőséget a televíziózáshoz, ugyanis tanára, Fischer Sándor javaslatára jelenkezett bemondónak, amikor a televízióban pályázatot hirdettek. Kovácsot végül sikeresen felvették, így 1961-től mint alkalmi, 1964-től pedig mint már állandó bemondó dolgozott a Magyar Televíziónál. 

Sajnáltam, hogy véget ért a pályám, mert azóta ez a szakma nincsen, és úgy érzem, ezzel a nézők picit szegényebbek lettek. Csatornából válogathatnak már bőven, minden tematikához illőt, de mi egyetlen adóból prezentáltunk mindenféle okosságot. Ma azt mondják, van okosórám meg okostévém, pedig mi, azt hiszem, anno már feltaláltuk az okos tévét

– utalt arra, hogy a tévében mennyire sokszínű műsorkínálat volt akkoriban.

Televíziós bemondóként az egyéb műsorok mellett a hírekért is Kovácsék feleltek, amelyre abban az időben komoly nyomást gyakorolt az akkori politikai rendszer, ő mégsem érezte, hogy ne lenne objektív a tájékoztatás. 

A híradó szerkezete szerencsére kiküszöbölte a dolgot, mert akkoriban nagyon fontosnak tartották, és nagyon sokat segített, hogy amikor jött egy híranyag, mi bemondtuk, hogy honnan származik. Tehát amikor megjelent a hír, a bemondó elmondta, hogy jelenti az MTI satöbbi. Ha ma megnézel egy híradót, ömlik rád a hírtömeg, és attól függően, hogy a csatorna beállítottsága milyen, úgy van kommentálva. Ugyanarról a hírről egészen mást hallasz az egyik tévében, mint a másikban, a néző pedig kétségek között vergődik. Akkoriban meg volt mondva, hogy ez meg az jelenti, és az, hogy a belső értékrendem szerint el tudtam-e fogadni, amit hallok vagy nem, az már az objektivitás alapja volt. Az objektivitást az biztosította, hogy mi bemondtuk, hogy ki adta ki az adott hírt

– mesélte a később vendéglátással foglalkozó egykori televíziós. 

A sikeres bemondó szerint a személyét övező rajongás főként nem neki volt köszönhető, hanem magának a televíziózás népszerűségének. 

Mi a televízió nevében szólaltunk meg, és akkor voltunk igazán jó bemondók, ha nem magunkat reklámoztuk, hanem a csatornát és annak műsorait. Egy mai celeb arra büszke, hogy őt ünneplik, hogy őt rajongják körbe, habzsolják. Mi akkor abban a hitben voltunk, hogy nekünk a népszerűséggel a cégünket, a televízió műsorait kell prezentálni, nem pedig magunkat

– mesélte a műsorban Kovács P. József. 

Az első influenszerek e heti adását itt tekintheti meg. 

(Borítókép: Kovács P. József bemondó a Magyar Televízió stúdiójában 1980. március 17-én. Fotó: Hámor Szabolcs / MTI)