Kim Kardashian, Kylie Jenner és Hailey Bieber csupán néhány rajongója a Grand Canyon melletti Amangiri luxusresortnak. Hogy mi a titka ennek az első blikkre semmi extra pihenőövezetnek Utah és Arizona állam határán, valamint hogy miért lett trend a new millennials generációsok körében a fényűző luxus helyett egyéb alternatívát keresni? Ennek kísérlünk most meg az alábbiakban picit utánajárni.
A világ húsz országában több mint harminc hotellel rendelkező Aman szállodalánchoz tartozó üdülő és glamping (műszó a luxuskempingezésre: glamourus + camping) tulajdonosa az orosz ingatlanbefektető, Vlagyiszláv Doronyin – akinek neve talán a bulvárhíreket rendszeresen szemlézők előtt sem ismeretlen, ugyanis az úr Naomi Campbell exe. Ennek köszönhetően 2008–2013 között szinte minden valamirevaló vörös szőnyeges eseményen megfordult ő maga is az USA-ban, nyilván volt ideje a partikon ismeretségeket kötni a sztárokkal.
De a szállodaüzemeltetésen kívül más projekteket is visz: többek közt a Missoni divatházzal együtt egy 57 emeletes, idén elkészülő lakóházat fejlesztenek Miamiban, és ő adja ki az Andy Warhol alapította Interview divatmagazin német és orosz mutációját is. Mindezekből kifolyólag nyilván nem volt hát nehéz megkörnyékezni egy-két globális A listás sztárt, hogy gerjesszenek némi promót a befektetése körül, és Las Vegas közelsége is kedvezett annak, hogy a sivatagi desztináció olyan felkapottá vált, hogy még csak a Booking.comon sem kell fent lennie.
A titok másik része az exkluzivitás, hogy mindössze hét lakosztály áll a vendégek rendelkezésére a főépületben, ebből többnek saját medencéje és tetőterasza van, megadva a hírességeknek is azt az intimitást, amire olyannyira vágynak a pihenésük alkalmával. Nyilván számukra nem igazán opció, hogy a városban nagy hotelekben szálljanak meg, a liftben vagy a spában összefutni a rajongókkal nem hangzik épp úgy, mintha szabadságon lennének. De ha valaki még több privát szférára vágyik, a 240 hektáros birtokon erre is van opció:
saját, panorámás apartmanok vagy luxussátrak közül is lehet válogatni.
Ez utóbbiak ötperces kocsiútra vannak a központtól, viszont itt a relaxációra vágyó tényleg csak a kopár sziklákat nézi, meg a naplementét. Mást nem. A dizájn is ez alá muzsikál. A látszóbeton és a nagy üvegfelületek, a monokróm földszínek, a természetes anyagok és a vintage-nek ható bútorok folklórstílusú kiegészítőkkel társítva nyugodt légkört biztosítanak azután, hogy megmászott az ember egy sziklát, netán részt vett egy izzasztó privát gyalogtúrán, motorcsónakozott vagy helikopterezett egyet.
A lélek megnyugvását nemcsak a sziklaszirten való jógaóra vagy a tradicionális navahó wellness praktikák hozzák el, de ha van erre igény, akár a bennszülöttek is el-ellátják egy-két ősi, jól bevált tanáccsal az őrült konzumerizmusból kiszakadni vágyókat. De akár az egész helyet is ki lehet bérelni, a völgyek remek lokációk arra, hogy az örök hűséget fogadók itt tartsák meg méregdrága esküvőjüket, de bármilyen más privát eseményre is jó díszlet a modern műnomád hangulat, amelyet igyekeznek kimaxolni.
Hogy ez miért ilyen menő – pláne a fiatalabbaknál –, arra valószínűleg több válasz is van. A nagyvárosi életből, a kapitalizmusból, a túlnépesedésből és a klímaváltozásból fakadó szorongás könnyen a természet felé orientálja az erre fogékonyakat, nem véletlen a dzsungelmintás tapéták reneszánsza se – kvázi ugyanezt a dekorációs elemet néztük a nyolcvanas-kilencvenes években is a panellakások egyik falnézetére felragasztott erdőrészletes fotótapéták formájában. Nyilván van egyfajta generációs elidegenedés is, amikor az ember már csak direkt mást tart menőnek, mint a szülei vagy a nagyszülei.
Ez a luxusban is tetten érhető.
A mai fiatalok már nem akarnak aranyozott, kézzel festett, virágos porcelánból enni ezüst étkészlettel, nem akarnak kristálycsillárt, selyemtapétát és túlzott formalitást maguk köré, sokuk körében a századfordulós pazar grand hotelek ideje már lejárt. Manapság a kényelmen, az önazonosságon és az őszinteségen van a hangsúly a való világban – az Instagramon nem feltétlenül, ez igaz.
Hadd érzékeltessük ezt egy anekdotával: az idősebb londoni társaságban még mindig somolyogva gondolnak arra az incidensre, amely pár éve esett meg az akkor még nem a katari uralkodócsalád tulajdonában lévő londoni Ritz hotelben. A szabály szerint ugyanis a szálloda éttermeiben nem lehetett farmerben leülni. Így eshetett meg, hogy az újonnan munkába álló felszolgáló felszólította a tulajdonos farmernadrágban lévő feleségét, hogy legyen szíves, távozzon. Aki egyébként igazat is adott a később kéztördelő beosztottnak.
Nos, a streetwear diadalának tetőfokán, amikor az ember lánya croptopban, tréningnadrágban és valami platformos sportcipőben közlekedik szíve szerint, kevesen vágyakoznak bizony az élére vasalt szövetnadrágok, gyöngysorral párosított kompléruhák és kasmír twin-setek közé. A fentebb vázolt elvárások, sőt sok helyen a dresszkódok is szükségszerűen el fognak tűnni – aminek az is a magyarázata, hogy egyre több és több ember válik vagyonossá az egész világon, akik nem is feltétlen szeretnék ezeket a szabályrendszereket a magukévá tenni.
A harmadik ok talán, hogy a huszonévesek zöménél egyszerűen nem menők a neo stílusok, inkább az 1950–1990 közti irányzatok hasítanak a divatban és a lakberendezésben is, felértékelődött a folklór, a naiv művészet, aminek többek közt az is eredménye, hogy ha az ember akár a városban szeretne elmenni egy menőbb bisztróba, ott valószínűleg nem az európai nagy porcelángyárak termékein szervírozzák majd az ételt. Helyette olyan, esetlegesnek kinéző tányérokon és akár kézzel kivájt fatálkákban, hogy arra egy, a szakmáját jól ismerő népi iparművész csak csóválná a fejét.
Igen, a festési eljárással sem lehetne felvételt nyerni a nagy magyar porcelánmanufaktúrákhoz. Ezekre a sokszor seszínű, de menőn nyers, a japán és a prehisztorikus stílusból összegyúrt vabi-szabi irányzat stílusjegyeit viselő kerámiákon, netán palatáblán vagy vágódeszkán érkezik a franciásan tálalt fine dining menüsor is, ami sokszor megmosolyogtatóan erőltetett.
De ha ez van most a levegőben, akkor nincs mit tenni!
Egy vad, érintetlen, kevesek által ismert környezethez ez a fentebbi életérzés jól passzol. Van benne valami különleges is – azon persze lehet vitatkozni, hogy egy globális trend mennyi unikalitást hordozhat egyáltalán magában –, mindenekelőtt azonban látványos, fényképre, Insta-sztoriba kívánkozó.
Ez azonban mind semmit nem von le abból, hogy az Amangiri egy remekül megvalósított koncepció mind vizuálisan, mind tartalmilag. Kitalálták, hogy az unatkozó gazdag fiatal mivel üsse el az időt, ha esetleg vacakol a wifi, mindezt pedig abba a köntösbe csomagolták, hogy a civilizációtól való elvonulás egyúttal lelki újjászületést is tartogathat. Már ha az ember visszaállítja magában a navahók szerint esszenciális belső harmóniát, a hózhóójit.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Fotó: Aman Resorts / Whitehotpix / Northfoto)